Charlotte Wood – Hétvége
A Hétvégével lassan haladtam, ami nem a könyv hibája volt, egyszerűen sűrűbbre váltott az élet és kevesebb időm és kapacitásom maradt olvasni. De nem bántam meg, mert így volt időm forgatni magamban az egyes jeleneteket, újra szétszedni és összerakni a könyv főszereplőit. Szerettem a Hétvégét.
A Hétvége tele van kínos, megénekelni nem vágyott pillanatokkal, amelyek önmagukban mélységesen szomorúak és lehangolóak. Adott három, hetvenes éveikben járó barátnő, akik temetni jönnek, a triásszá özvegyül csapat a negyedik tag víkendházát üríti ki, karácsonykor.
Erre a cseppet sem vágyott hétvégére mindenki magával cipeli a múltját, benne forr a jelen és – bár az életük javán már túl vannak – hozzák a kisebb-nagyobb terveiket és velük tart minden sérelmük is. Az ismerős, emlékekkel, megszokott közös rutinnal teli helyszín csak felfokozza mindazt, ami bennük él, felhangosodnak a belső monológok, az önismeret soha véget nem érő rögös útján ez a pár nap is felülírja mindazt, amit pillanatnyilag önmagukról gondoltak vagy állítottak.
Az együtt töltött évek néha megszépítő fátylat húznak a jelen elé, de látni, hogy mindhárom nőben nehéz félelmek vertek tanyát, amelynek kibeszéléséhez meg kell élniük közösen, ezen a hétvégén is jó néhány kisebb-nagyobb traumát.
A barátság furcsa, szerethető himnusza a könyv, a sokszor csalfa, sokszor felszínes, de sorsdöntő pillanatokban mégiscsak a legfájóbb őszinteséggel jelen lévő barátságé, amely legtöbbször különálló, sokszor diszharmonikus szólamban szól, de a végeredmény mégis kristálytisztán hallatszik.
