D’Orazio Constantino – Nővérek és démonok
A Nővérek és démonok jó példázat arra, hogy mennyire fontos egy jó szerkesztő, főleg a kezdő írók mellett. D’Orazio Constantino első könyve tanulságos, több szempontból is. Egyrészt a legközelebbi római utunk során biztos, hogy ellátogatunk a Santi Quattro Coronati templomba, hogy lássuk azt, amit oly sokszor, oly sok helyen próbáltam már a Nőknek megmutatni: a pillanatot, amikor a reneszánsz – ha még csak nagyon kezdetlegesen is – megszületik.
A könyv azonban döcög (itt lett volna nagyon nagy munkája egy erőskezű szerkesztőnek), a művészetkritikus, a történethez főleg ezen a szálon kötődő író nehezen tudta regénybe csomagolni rajongása tárgyát: az apácazárda mélyén fekvő titkos teremben rejlő freskókat. Bár a szálak egy irányba tartanak, sok a csalinka, a párbeszédek nehézkesek, kiforratlanok, a baljós alaphangulat, az ódon épület, a titkokat rejtő apácák ugyan megjelennek, de skicc sokszor csak skicc marad. A szereplők egydimenziósak, még a főhősnő, Vivi is, pedig nála több olyan fejezet is rendelkezésre áll, amely plasztikussá varázsolhatná a karaktert, de a jellemábrázolás, és a belső konfliktusok kialakulásához, a lelki instabilitáshoz vezető út megfestése erején felül való feladat (jelenleg).
Érezhetően mindig akkor kerül sínre a regény, amikor a művészetre terelődik a szó, olyankor elemében van D’Orazio, míg az idő kezelése és a feszültség koherens módon való fenntartása még várat magára.
A Nővérek és Démonok egy valós művészettörténeti szenzáció köré felhúzott történet, amelyben a szerző még keresi magát, küzd a saját hangjáért, amelyben ott munkál a lehetőség, csak még nem tud teljes formát önteni.
