Sarah Winman: Csendélet

Winman könyve már a borítóval és a fülszöveggel berántott, nem volt kérdéses, hogy rákerül az idei olvasmánylistára. De arra azért nem számítottam, hogy a 2022-es könyveimnek innentől kegyetlen magas mércének kell megfelelniük, amit ez a sodró erejű, zseniális szerkezetbe foglalt, nagyon jó ütemű, Itáliából szőtt regény fog meghúzni számukra.

Az első pár oldalt döcögősen vettem, akármennyire a toszkán táj akvarelljén zajlottak az események, bele kellett zökkenni az egyedi hangvételbe, hogy utána több száz oldalon át egy pillanatra se jöjjek ki a sodrásából.

A könyv hangulata, nagy íve, szerethető, esendő karakterei, a történetmesélés mikéntje nekem többször Márquez Száz év magányát juttatta eszembe, a fények, az egyszerűségbe rejtett mindenség lehetett az oka vagy az fesztáv, amire kitárta szárnyát a történelem felett.

A történet sokakról szól, de leginkább az örök bizonytalan Ulyssesről, akit a vállán visz az Élet, és akivel esendősége, finom életképtelensége ellenére annyi minden megtörténik, hogy szinte már kalandregénynek érezhetnénk a Csendéletet. A másik főszereplő egyértelműen Evelyn, aki az új század új női alakja, formabontó, szabad, tudatos. Evelyn elképesztően eleven, újszerű, öröktől való, igazi origo, teljes ellentéte Ulyssesnek, aki – a maga félszegségében – a saját kis bárkáján a világ hajótöröttjeinket népes táborát viszi magával, nem is sejtvén, hogy milyen sokak számára nyújt segítséget.

Winman karakterei egytől-egyik csodásak, Firenze, mint helyszín elragadó, nincs túlfényezve, nem káprázik neonszínekben, a napkelte előtti derengés épp úgy jellemzi, mint a sötét, olykor nyúlós éjszaka. A könyv mégis egy igazi óda Itáliához, a feltétlen szerelem regénye, amely rabul ejt és nem hagy kétséget afelől, hogy az Alpokon átkelve hova is érkezünk legközelebb.

„Miss Everly feltartotta a kezét. Vissza fog jönni kedvesem. Mind visszajövünk.”