Requiem egy kisnyúlért

Öt és fél éve egy apró, alig tenyérnyi nyúllal tértünk haza. Közeledett a húsvét, s mint évek óta rendszeresen, kölcsönnyulat vadásztam a Nőknek, azaz olyan nyuszit, akit egy hétig kicsit kiragadunk a megszokott környezetéből, szeretgetjük egy kicsit, majd – mint minden vendégünknek- búcsút intünk.

Az előző évek könnyed nyúlbérbevételi lehetőségei azonban valahogy kiapadtak, sehogy sem sikerül nyomára bukkannom a korábbi gazdáknak. Végül az egyik ikres anyuka mentett meg, egy – az irodai hirdetőtáblán – lelt infóval, van nyúl, de a 19. kerületben. Eleddigre már nem foglalkoztam olyan apróságokkal, hogy közel is legyen akitől hozzuk, így aztán testületileg autóba vágódtunk, s meg se álltunk az Üllői út végéig.

A kisnyulak egy körfolyosón ücsörögtek egy közepes vékában, a lányokkal pedig nem nagyon láttunk más belőlük csak a bundájuk színét. Zsófi egy csokoládébarna nyuszit nézett ki, nekem azonban megakadt a szemem egy helyes, felemás színű példányon. Az üzlet hamar megköttetett, s mivel futtában indultunk nyulat szerezni, így ketrec és minden híján a nyúl az ölemben jött velünk haza.

A korábbi nyulak a rövid vendégszereplésük során, ha nem is mostoha, de panzió minőségű keretek között töltötték a mindennapjaikat. Ennek az apróságnak azonban – a jó ég tudja miért – szereztünk egy hatalmas ketrecet, majd betelepítettük a nappaliba. A húsvét leteltével azonban azt vettem észre, hogy nem szeretném a kölcsönnyulat visszavinni. A felemás pofi mögött meglehetős intelligencia és szeretni való személyiség bújt meg, amelyből ugyan még csak ízelítőt kaptunk, de már ez is messze túlmutatott a korábbi nyuszik által mutatott érzelmi- és értelmi képességeken.

Igazán meg se fogalmaztuk soha, hogy a nyúl marad, inkább közös hallgatással egyeztünk meg abban a férjemmel, hogy ha már ilyen engedékeny volt a bérbeadó (” Viheti, 2500 forint az ára, ha gondolja, visszahozhatja.”), akkor élünk azzal a lehetőséggel, hogy nem visszük vissza.

Így lett egy állandó lakótársunk, barátunk, aki nagyon szívesen ücsörgött a ketrecében, néha reklámozta magát a tetején, előszeretettel hallgatta az operát, tizedet követelt az almáinkból, minden salátakészítés nyertese volt.

Szociális igénye messze meghaladta a fajtársaiét, szinte kutyaként örült nekünk, minden jutalomfalathoz több örömkör járt, a betérő vendégeinket felmérte, s el is várta, hogy mindenki tiszteletét tegye a lenyitott ketrecajtó előtt, amin úgy tekintett ki, mint a kisvárosi öreglányok a nappali ablakán.

Az összes szakkönyvnek ellentmondóan tűrte, sőt egyáltalán nem vette rossz néven, ha kiemeltük a ketrecből, órákig képes volt valamelyikünk ölében heverni, vakartatni a füle tövét. Érette a csíziót az itt a piros, hol a piros játékban, hosszan képes volt ki-be futni, a kanapéról lelógó takarók alatt, amiket rendre ki is cufflizott. Ellensége volt az összes telefonkábelnek, s ha lehetősége nyílt rá, akkor a távirányítók gombjait is tizedelte. Kedvelte a különféle diszkontokból hazacipelt kartonokat rágni és azokban bujkálni.

Reggel csak a sárgarépának örült, ha nem voltunk előrelátók, s valami oknál fogva más gyümölccsel vagy zöldséggel kínáltuk: elfogadta, de enyhén sértettnek tűnt, s az örömkör is elmaradt.

Imádta az áfonyát és a diót, szerette az uborkát, a hosszú kalászú füveket, s ahogy nyúllányból nyúlnénivé vált, úgy szeretett egyre jobban hosszabb és hosszabb időket velünk tölteni. A tévénézésnél, egy-egy rossz éjszaka alatt mindig számítani lehetett rá, jött, elhelyezkedett, s elkezdte követelni a neki járó folyamatos törődést. Cserébe rengeteg nyúlpuszit kaptunk, ami néha kissé terhesnek tűnt, főleg, amikor a nyúlnyál már teljesen beborított minket.

S ez a nyuszi most nincs többé. Elment a reggeli ébresztőnk, az almáinkból kötelezően vámot szedő kisnyúl, aki kedvességével, önzetlen szeretetével rengeteget tett értünk, rengeteget adott nekünk, mert ahogy apám egykor bölcsen megfogalmazta: “Az állat humanizálja az embert.”.

Isten veled Cucu!