MIRELLE Atelier

A lengyel utunk egyik meghatározó pontja volt a pierogi workshop, amelynek során nem csak kóstolni lehetett, hanem készíteni is a töltött tésztabatyukat. Bár kóstolni nem tudtam, de a készítés jó lehetőséget adott, hogy megismerkedjek a tészta állagával, a töltelék jellegével, így itthon már sokkal egyszerűbben tudtam mentesíteni.

A pierogi ruskie (orosz pierogi) nevétől eltérően nem Oroszországból, hanem a mai Nyugat-Ukrajna területéről származik, amelyet régebben Ruténia néven ismertek. Ez a fogás hagyományosan a lengyel és az ukrán gasztronómiában gyökerezik, különösen a szegényebb vidékeken, ahol egyszerű, de laktató alapanyagokat, például burgonyát, túrót és hagymát használtak fel hozzá. Az étel az évszázadok során a lengyel konyha egyik jelképévé vált, ma is gyakran készítik ünnepi és családi alkalmakra is.

Pierogi ruskie (2 főre)

Töltelék:

1 közepes krumpli

3 ek. túró

1 kisebb fej vöröshagyma

1 ek. étolaj vagy zsír

A krumplit megpucolom, majd sós vízben puhára főzöm. A hagymát finomra vágom, olajon megdinsztelem, kis lángon hagyom karamellizálódni. A megfőtt krumplit összetöröm, majd a hagymás zsírral és a túróval elkeverem, hagyom hűlni.

Tészta:

1 L-es tojás

1 ek. tejföl

1 tk. zsír

Schar B liszt (amennyit a zsír-tejföl-tojás keverék felvesz)

A tojást egy közepes tálba felütöm, tejföllel és lágy zsírral elkeverem, majd annyi lisztet adok hozzá apránként, amennyivel rugalmas, de még picit lágy tésztát kapok (ami már egyáltalán nem ragad). A kész tésztát fóliába teszem, és a hűtőben pihentetem, minimum 20 percet.

Feltét:

20 dkg apró kockára vágott bacon vagy kolozsvári szalonna

2 ek. étolaj vagy zsír

1 nagy fej vöröshagyma

A hagymát apróra vágom. Egy nagy serpenyőben az olajon a szalonnát kis lángon dinsztelni kezdem, majd rádobom a hagymát és gyakori kevergetés mellett üvegesre párolom, majd picit hagyom karamellizálódni.

Egy lábasban enyhén sós vizet teszek fel forrni.

A tésztát nagyon finoman lisztezett felületen nyújtom, gyakorta forgatom közben, finoman alá-alálisztezek, de ha nem tapad, akkor inkább nem, majd egy vizespohárral köröket szaggatok belőle. A kör közepére egy teáskanál tölteléket biggyesztek, majd a tésztát félbe hajtom, a hajtás tetején összenyomom és így haladok a két széle felé. A kész pierogot finoman lisztezett tálra helyezem és haladok szépen sorban, amíg az összes tészta el nem fogy. A kész pierogokat a sós vízben nagyon rövid idő alatt készre főzöm, ahogy felúsznak, még hagyok nekik egy fél percet, majd szűrőkanállal átemelem a hagymás szalonnára, azzal elfogatom.

Találáskor a hagymás szalonnával és tejföllel kínálom.

Krisztián regényének súlyát az is mutatja, hogy a könyv befejezése után egy hét kellett, mire tiszta lapot húztam, hogy megírjam a recenzióm.

Nehéz regény, semmiségekről. Emberéletről, barátságokról, a barátságok belső törvényszerűségeiről, mindent elsöprő szerelmekről, diszfunkcionális családi modellekről, az emberi szabadságról és a magyar vadkapitalizmusból kiforró politikai berendezkedésről. Meg persze az irodalomról, annak lélektől lélekig érő erejéről, az írásban kifejezésre jutó önazonosság megéléséről.

Krisztián nem siet. Bőven hagy időt, hogy Csörömdér és Bázakerettye vidékére megálmodott Kedernyén bemutassa az élet lassú folyását, a helyi erőviszonyokat, plasztikusan megrajzolja a nyugati határszél védettségében telő mindennapokat, és megismertessen minket a történetet narráló Ervinnel és barátjával, Botával. A rendszerváltás körüli évek vidékének sárgásbarna kopottságában növő kamaszok apró drámáiból indulva követjük – Ervin kicsit csapongó, önmagába vissza-visszatérő prózáján át – Bota történetét. Amely nem kirívó, nem egyedülálló, hanem jól determinált és egyetlen lehetséges végkifejlet felé robogó. Talán ez a legfájóbb a regényben, hogy nincsenek illúziók, nincsenek hamis, de mégis vágyott kapaszkodók, amelyek mentén a megélés alól kihúzhatnánk magunkat, itt zuhanni kell, kívülállóként – az igaz barátság hitének keresztjével – tehetetlennek lenni, megélni minden apró mozzanatot. Krisztián könyve fáj. Hol kicsit, hol nagyon, amin a könyvet lezáró katarzis sem segít, csak megértetni velünk, hogy az igazi barátságokban mindig ott van a szerelmek amplitúdója, hogy a másikba vetett, feltétel nélküli hit és szeretet megélése nem könnyű. De ezt nem is ígérte senki, csak a lányregények. Ez pedig nagyon nem az.

Kovács Krisztián – Ablakok az ébrenlétben (Európa Kiadó)

Agglegény vacsora

Hozzávalók:

80 dkg krumpli

1 db póréhagyma

6 db zöldpaprika

4 db paradicsom

20 dkg lángolt kolbász

6 db tojás

2-3 csipetnyi só

frissen őrölt fekete bors

3 evőkanál étolaj

2 evőkanál étolaj

A krumplit meghámozom, majd kisebb kockákra vágom. Egy peremes nagyobb serpenyőben kevés olajat hevítek, erre teszem a krumplit, finoman sózom és gyakori kevergetés mellett, fedve párolom, majd színesre sütöm.

Amíg készül a krumpli, addig a póréhagymát megpucolom, végét lecsapom, zöld szárát félreteszem és a fehér részét egészen vékonyan felkarikázom. Egy közepes serpenyőben nem túl erős lángon megdinsztelem, majd hozzáadom a kicsumázott és vékony karikára szelt paprikát, és amikor a zöldség már kicsit fonnyadni kezd, akkor a serpenyőbe teszem az apróra kockázott paradicsomot és a félkarikákra szelt lángolt kolbászt is, majd az egészet finoman sózom, borsozom.

Amikor megsült a krumpli, akkor felütöm a tojásokat, elhabarom és a krumplihoz adva azzal összesütöm. Tálaláskor egy nagyobb adag tojásos krumplira halmozva kínálom a kolbászos zöldségeket.

Egészen érdekes felütése volt a tegnapi sajtóeseménynek. Megérkezve rögvest a Caffè Vergnano kávészakértőjével, a szakma egyik emblematikus figurájával, Gávris Ivánnal kezdtünk önfeledt Itália-dicséretbe, amelynek harmadik mondatánál már az első olasz kávézó megalapításánál jártunk (1720, Florian, Velence), majd innen a családi vállalkozásokra ugrott a beszélgetésünk, azt fejtegetve, hogy a negyven év szocializmus főleg ezt, ezeket az évszázadokon átívelő, már-már történelmi jelentőségű vállalkozásokat vette el tőlünk.

Gávris Iván a Vergnano kávészakértője

Mert a jó családi vállalkozások garanciát jelentenek a vevőnek és az abban dolgozóknak is, ahol van perspektíva, elhivatottság és a minőség iránti töretlen hit is öröklődik, nem csak a géppark.

Aztán kezembe került Iván új alkotása, az olasz pisztáciakrémmel kínált, cortado méretekkel rendelkező desszertkávé, amit liofilizált málna tett teljessé. Ahogy asztalhoz keveredtem, már az is kiderült, hogy honnan származott az ihlet, a Vergnano legújabb partnerétől, a Félegyházi Családi Pékségtől, ahol a pisztáciás-málnás csiga minden előzetes várakozásnál nagyobbat szólt a fogyasztók között.

A Félegyházi Családi Pékség és a Vergnano is érzi a pisztácia-málna párosban rejlő erőt

Amíg én a kávémat kortyolgattam, addig a Verganano és a Félegyházi pékség képviselői beszélgettek, meséltek és a mesék a családi cégek erejéről szóltak, ahogy a generációk egymásra támaszkodva fejlesztik azt, amiben hisznek, készítik el azt, amit önmaguknak is szívesen adnának. És ha ez a két termékportfólió pont kiegészíti egymást, akkor miért is ne dolgozhatna együtt két családi vállalkozás?! Itt is ezt történt, a Félegyházi pékség számára beszállító Coca-Cola HBC Magyarország számára teljesen egyértelmű volt, hogy a Félegyházi számára a Vegnano lenne a tökéletes választás. A piacon egyre markánsabban jelenlévő, családi kézben tartott Félegyházi számára ugyanis rendkívül fontos, hogy az üzleteiben elfogyasztott, reggeli, napközbeni vagy épp délutáni sütizés mellé kínált vagy a vásárlással egybekötött kávé ugyanazt a magas minőséget képviselje, mint az üzletben árusított összes más portéka. Így mostantól a Félegyháziaknál is a jó olasz kávé kotyog, a klasszikus és szezonális kínálat elemei mind a Vergnano prémium blendjeiből készülnek, hogy teljessé tegyék a Félegyházi-élményt.

Csodás pogácsák a Félegyházi Pékség kirakatában