MIRELLE Atelier

Hónapok óta foglalkoztat valami. Nem feltétlen az életkorom miatt, de felfigyeltem rá, hogy milyen ambivalens módon viszonyul a világ a negyvenesekhez, s hogy ez, az egyébként élete teljében lévő korosztály milyen befolyásolható, irányítható, ha hirtelen a koránál fogva próbálja meg vezetni néhány önjelölt guru.

Ezek pedig egyenesen a földből nőnek ki, hogy csalóka fénnyel irányt mutassanak a kóborló negyveneseknek, saját példájukat tartván követendőnek. Némelyek a húszas éveiket újrázzák, tudomást sem véve a dolog bizarr voltáról, a jajdeöregezabakfis kitétel sajnos sokukra igaz, a koruk, a betöltött szerepük ellen az idő esetlen visszatekerésével próbálkozva szállnak harcba.

Náluk már csak az öregedés tényébe beletörődő vezérekkel van nagyobb bajom, akik zászlajukra tűzik az elmúlást és negyven évesen rögvest hetvennek maszkírozzák magukat, hogy a következő harminc évet valóban a teljes láthatatlanság jegyében töltsék, s erre buzdítják a követőiket is, mondván nincs szebb a természetességnél.

Én meg azt gondolom, hogy a negyvenes korosztálynak rég nem szabadna ennyire birkának lenni, volt már bőven elég időnk, ahogy anya mondaná, megúsztunk már annyi vizet, hogy tudjuk, hogy mi mit várunk a világtól. Ez persze nem feltétlen jó, még nekünk sem, de akkor is a saját döntéseink szerint élünk, s nem más viszi az orrunk előtt a zászlót.

Pont erről szól Mörk Leonóra új könyve is, amely isteni sugallatként landolt a postaládámban néhány hete. Mikor a hét közepén elkezdtem olvasni, már az első oldalain láttam, hogy a könyv egyik főhősében, Ékes Krisztában lelki társra akadtam, aki ugyan egy tízessel arrébb helyezkedik el a skálán, de ugyanazok a megválaszolatlan kérdések foglalkoztatják, s ugyanúgy van konkrét elképzelése a saját életéről, mint nekem.

Kriszta – a tízes előnnyel – már azonban egy más életszakaszban jár, sok mindent hátrahagyott, s boldog alkotói magányra vágyva vág bele élete kalandjába.

Bár Kriszta nem tart kanállistát, ahogy én sem, de ahogy az övén ott van ez a fajta tudatos elvonulás, úgy bennem is motoz egy ideje, hogy jó lenne néha magammal is tölteni egy kis időt. Magamban, magammal, hogy a nem öregedő éneim szokják azt, ami vagyok, s közösen találjuk ki a hogyan tovább-ot.

Mörk Leonórától már megszokhattuk a hihetetlen gördülékeny, lírai, de ennek ellenére tempós történetszövést. Minden mondatnak helye van, nincs túlírva semmi, de nem is jellemző rá az a kapkodva lezárás, amely az írói társadalom 90%-át jellemzi.

Kedves, jó stílusú, jelen idejű elbeszélése mellé újfent csatlakozik a tanmese, izgalmas korba és helyszínre vezetve az olvasót – s Krisztát, aki fordítói munkájának köszönhetően egyszerre két idősíkban tölti a tervezett elvonulást.
A szöveg szépen osztott, jól olvasható tempóban követik egymás a különféle síkok, finomak az elkötések és az átvezetések, a feszültség egyenletes fenntartása mellett jutunk el az utolsó oldalig.

A könyvet nem csak a már a bennem is felsejdülő kérdésekre választ kereső vagy azokkal élő olvasóknak ajánlom, a Ködkirálynő jóval túlmutat azon, hogy egy épp elfeledni kívánt, vagy önmagát eltemető generáció könyve legyen, éppen ezért, ugyanúgy, mint A porcelánlányt, ezt a könyvet is a Nők polcára helyezem, van mit tanulniuk belőle.

10 évvel ezelőtt, egy osztrák sajtótúra során olyasmivel találkoztunk, amit itthon addig nem láttunk: a burgenlandi borászok egymás borait ajánlották, sőt közös szortimenttel is rendelkeztek, amelyet szintén minden pincészetben meg lehetett vásárolni.

Ez a fajta mentalitás lenyűgözött. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer nálunk valami ehhez hasonló bontakozzék ki, de az utóbbi évek számtalan kellemes meglepetést tartogattak, a különféle borrégiókban sorra születtek és születnek a jobbnál-jobb együttműködések, amelyek nem csak a marketingköltség szétosztását célozzák, hanem kifejezetten a megújulás, az innováció, és a premizálódás irányába mutatnak. A közösség által alapított bormárkákban, egyedi struktúrákban ugyanis a legtöbb esetben a borászok együttes döntése alapján kerülnek beválasztásra a – bizonyos szempontok alapján megszabott – tételek.

Így van ez a BalatonBornál, amely egy közösségi összefogáson alapuló régiós bormárka. Az egyedi borok mellett a regionális, közösségi termékek megjelenése új szín és lendületet vitt a magyar borpiacba, a termék beltartalmán túl olyan pluszt, emberi értékeket, a lokációhoz, közösséghez kapcsolódó tartalmat adva a bornak, amellyel egészen más szintre emelte.

A BalatonBor a Balatoni borrégió területéről szüretelt Olaszrizlingből készülő könnyed, jóivású reduktív bor. A bíráló bizottság döntése értelmében csak minőségi, hibátlan borok kerülhetnek lepalackozásra. A borok és a felvásárolt szőlő piaci ára is adott: így fognak össze a borászok a szőlő alacsony felvásárlási ára ellen. A bíráló bizottság által jóváhagyott borok egységes cimkével és csavarzárral kerülnek lepalackozásra.

A sajtó munkatársainak szervezett bemutatón a BalatonBor mellett más, hasonló koncepción alapuló regionális közösségi termékek is bemutatkoztak: a villányi REDy, illetve a pannonhalmi régió PH-Érték bora.

A BalatonBor mellett a térség fontos közösségi márkája még a HegyBor, amelynek bírálata is most zajlott, ezek a tételek is kóstolhatók már.

Bár rendkívül közhelyes és elcsépelt, nekem valóban hobbim az olvasás. Egészen kis korom óta saját könyvtárral rendelkezem, apám – a családi 7000 és 10000 db közé tehető könyvtár mellett – mindig biztosított számomra saját könyveket, olykor duplikálva a nagyobb lexikonokat, értelmező szótárakat. Ezért is örökre hálás leszek.

Egyke gyerekként a nyaraim javarészt a könyvekről szóltak. Apa nem csak a lehetőségét adta meg a könyvek gyűjtésének, hanem finoman terelt, a saját ízlését feltárva próbált utat mutatni. May Károllyal és az indiánokkal csúfos kudarcot vallott, ellenben Gardner krimijeivel már célt ért, falni kezdtem a Perry Mason könyveket, majd hamarosan rájöttem, hogy a krimi kikapcsol, szórakoztat és még kevés agymunkára is sarkall, azaz pont nekem találták ki.

A kicsit frivol, de érzelmekben és cselekményben nem szűkölködő amerikai krimik mellett megérkeztem a britekhez, ahol rögvest Agatha fogadott, és én elvesztem az írásaiban. Minden magyarul fellelhető Agatha Christie könyvet felhajtottam, antikvár kiadásokat és újsütetű – a rendszerváltás idején elég mindennapos – kalózkiadásokat gyűjtve.

Hatalmas gyűjteményre tettem szert, amelynek bizonyos darabjait rendre újraolvastam – és olvasom a mai napig. Sajnos a mennyiség azonban véges, s én egyszer csak ott álltam, a Függöny olvasása után, s tudtam, hogy Poirot jobblétre szenderült.

Éppen ezért töltött el nagy várakozással, mikor a Christie hagyatékot kezelők bejelentették, hogy zöld utat adtak egy új könyvnek, amely méltóképp képviseli az írónő szellemi örökségét, s amely – ügyesen, szinte láthatatlanul tagozódva be a korábbi művek időrendjébe – lehetőséget kínál minden idők leghíresebb belga detektívjének a feltámadásra, s újabb bűnügyek aprólékos felgöngyölítésére.

Sophie Hannah könyve, a Monogramos gyilkosságok nagyot szólt a könyvpiacon, valószínűleg nem voltam egyedül, aki egykoron csendben elgyászolta az öreg belgát, és most boldogan együtt tudott élni a feltámadásával. A könyvet újabb regény, A zárt koporsó követte, amely már magabiztosabb kézzel, nagyobb öntudattal vetette bele magát ebbe az engedélyezett plagizálásba úgy, hogy közben nem másolt, csak stílust, környezetet, habitus, attitűdöt mentett át, s alkotott belőle újabb regényt.

Éppen ezért örülök különösen annak, hogy a Helikon kiadó gondozásában júniusban magyarul is megjelenik a legújabb, harmadik Hannah-Christie regény, A háromnegyed rejtélye, amely nagyon jó útitársam lesz a nyaralásunk alatt.

Addig meg, ebben a csodás márciusi májusban, a fűtés mellett, takaróba bugyolálva és meleg lattét iszogatva újraolvasom a korábbi könyveket, hogy kellőn hangulatba kerüljek egy újabb nyomozáshoz, Poirot-val.

Apámat egy idő után csak Podger bácsinak hívtuk. Szenvedélyesen szeretett szerelni, egy szobányi műhelyt alakított ki az első kerületi polgári lakásunkban, de hiába a 20 négyzetméter, tele szögekkel, csiszolólapokkal, az utcán összeszedett és drágán beszerzett barkácsszerszámokkal: apámból a szikrája is hiányzott bármilyen kézművességnek.

Apa is kb. ennyit halmozott fel ezekből :)

Furcsa, azt gondoltam, hogy akiben nincs meg a kellő tehetség ezekhez a manuális feladatokhoz, az nem is vágyja ezeket az alkotással töltött órákat, de tévedtem. Apa rendíthetetlenül verte le az ujját, a vakolatot a falról, kalapált százas szeget egy fogas felé, tett tönkre bútorokat, eszközöket és alapanyagokat, a lelkesedése egy pillanatra nem tört meg.

Én, aki Jerome Klapka Jerome könyvében rábukkantam Podger bácsi történetére – úgy döntöttem, ez nálunk családi átok, jobb, ha nem kezdek bele ilyenekbe, s szép csendben építgettem a biztonságos legoimat.

Aztán a férjemmel való összeköltözés idején kiderült, hogy nincs családi átok, boldogan és lelkesen szereltem bármilyen bútort, az ikerterhességem végén még a komplett gyerekszobát is egymagam raktam össze, élveztem, ahogy a dobozban heverő elemek a térbe érve elnyerik végső formájukat, s hogy én vagyok az alkotó, aki mindezt lehetővé tette.

Töretlen dolgozom a művemen: itt épp a festésen van a sor.

Ennek ellenére megmaradt a kishitűségem. Kigletteltem, kifestettem a lakást, szilikonnal kitöltöttem a csempelyukakat, kifugáztam a padlót, több lakásnyi bútort szereltem össze, és ennek ellenére minden egyes alkalommal, mielőtt belevágtam a feladatokba, úgy éreztem, hogy a dolog messze túlmutat rajtam.

Ez az érzés persze a szerszámok kézbevételével szűnt meg / szűnik meg teljesen, ott jön az eufória, a több órányi boldogság, amíg a felnőtt legommal játszom, alkotok, teremtek valami nekem tetszőt.

Ha még egyszer születnék, lehet, hogy építész lennék, megvalósítanám azokat a falatnyi álmaimat, amelyet a zöld alaplapokon vittem véghez majd két évtizeden keresztül, és azóta is, addig pedig boldog vagyok, ha lehetőségem nyílik festeni, fúrni, faragni.

Éppen ezért örültem annyira a Cordia meghívásának, amely nem csak arról szólt, hogy az elképesztő tempóban fejlődő Corvin negyedet csodáljam, hanem – a HelloWooddal együtt – egy közös alkotási folyamat részesévé válhattam, amelyben a lakásunkat mostanában beborító színek, stílusok jegyében készíthettem el egy egyszerű, de látványos lámpát.

Az egész délelőttös közös alkotás felért négy jógaórával, egyrészt végig álltam, másrészt olyan szépen, koncentráltan ürítettem ki a tudatomat és fókuszáltam a feladatra, ami még engem is meglepett.

Jóga helyett négy órát alkottam, kellett is időnként az energiapótlás. :D

Az eredmény már a nappalinkat díszíti, bennem megint felhorgadt vagy inkább felerősödött a vágy, hogy ilyen tevékenységekkel töltsem a szabadidőmet, és egyre erősödik az elhatározásom, hogy a következő egy-két évben a villanyszerelés mikéntjével közelebbről is megismerkedem.

Rákaptam a dolog ízére: szerelni szeretnék, akár villanyt is!