Emilia Romagna – Bologna, Modena, Ravenna, San Marino

Az idei év egy olyan tartománnyal ajándékozott meg Itáliában, ami eddig érthetetlen, de alapvetően könnyen kideríthető okok miatt kimaradt, július elején Emilia Romagna-ba vezetett az utunk, hogy a férjem részt vehessen a WRTC 2022 elnevezésű rádióamatőr olimpián. Az első WRTC versenyt Amerikában, Seattle-ben rendezték meg 1990-ben és azóta négy évenként más és más ország veszi át a stafétát, hogy otthon adjon ennek az izgalmas versenynek. 2018-ban kapta meg Olaszország a 2022-es olimpia rendezési jogát, amelyet sajnos a pandémia ellehetetlenített, de idén sikerült végre mederbe terelni a szervezést, így már év elején tudtuk, hogy a július Bologna mellett talál majd minket.

A felkészülési időszak mindegyikünk számára mást tartogatott. A férjem műszaki eszközök tömegét halmozta fel a nappaliban, különféle berendezéseket forrasztgatott, én pedig elmélyültem a régió megismerésében, felkutattam Bologna gluténmentes éttermeit, megnézegettem a környező városokat és nagyjából összeállítottam egy rendkívül rugalmas, de követhető útitervet. Majd július elején, egy közepesen hosszú munkanap végén összepakoltunk mindent, a macskahordozóba rekesztett Yolánt beszíjaztuk a hátsó ülésre, majd békésen és nyugodtan nekivágtunk az útnak. Úgy terveztük, hogy lassan csordogálunk le a másnapi regisztrációra, szépen kényelmesen végigkávézva az olasz szakaszt, miután egy szlovén vacsorát is a programba illesztettünk.

Az égieknek más terveik voltak. Azt már megszoktuk, hogy Ljubljana felé egyszer csak lecsap ránk az eső és nagyjából Triesztig szorongat minket, de most kiadósabbnak bizonyult a vihar, Szlovénia java részét nagyjából úszva tettük meg a vízszintesen becsapódó esőt közepes eredménnyel lapátoló autóval és a vihar majdnem Bolognáig velünk is maradt.

Ennek megfelelően megviselten érkeztünk meg a versenynek otthont adó kisvárosba, Castel San Pietro Termébe, ahol rigófüttyös hajnal fogadott minket. A regisztrációra kijelöl szállodába némi csengetés után kaptunk bebocsáttatást, majd felvilágosítottak róla, hogy alig néhány óra múlva kezdetét veszi a regisztráció, addig kössük le magunkat. Nem kellett kétszer mondani, a szálló halljában talált kényelmes kanapén perceken belül három megfáradt utas aludt, egészen a bár kávégépeinek első – sokat sejtető – hangjáig.

Az életmentő kávé és újabb ígéretek után megpróbálkoztunk a másik szállodába legalább becsekkolni, majd mikor itt is csak ígéretekhez jutottunk (és átestünk minden létező holtponton), elindultunk felfedezni a várost. Castel San Pietro Terme is azon olasz kisvárosok sorába illik, amelyekről sose hallottunk, de bármikor el tudnánk itt képzelni az öregkorunkat, kedves, néhány utcányi, igényes épületekkel, barátságos kávézókkal megszórt főutcájáról csodás templommal és mutatós városházával gazdag tér öblösödik ki, mellette ott a napórás ház a hatalmas pasticceriával (cukrászda), amihez természetesen panetteria (pékség) is csatlakozik.

A pineákkal és platánokkal szegélyezett úton számtalan forrással találkoztunk, a termálvíz illata már megelőlegezte ezeket. Nagy parkok és játszóterek hirdették, hogy ide üdülni, gyógyulni járnak az olaszok, a versenyre érkező külföldieken kívül nem is láttunk más turistát. A helyiek se, akik a szokottnál is kevesebb angolt beszéltek, de nagyon segítőkésznek bizonyultak, örömmel fogadták mindenütt Yolánt (még az élelmiszerboltokban is).

Megszereztük az első olasz reggelink minden elemét, majd visszavonultunk a szállásunkra, kicsit lepihentünk a frissen szerzett szobánkban, majd a regisztráció következett.

A délutánt már mindenki a saját vérmérséklete szerint szervezte, a férjem a rendezvényen, én pedig Yolán és egy jó könyv társaságában a városban töltöttem a napot, hosszan üldögélve csendes kávézókban, mígnem este a vacsora előtt összefutottunk, majd a társasággal közösen étkezni tértünk.

A frissen kapott programfüzetet bújva egyértelműen látszott, hogy a másnap lehet a miénk, nem volt kérdéses, hogy Bolognában töltjük. Bolognáról nagyjából tudtam a tornyokat, a visszhangot, a minden oldalon más és más ranglista szerint sorolt katedrális történetét, a helyi gasztronómia kiválóságait, az árkádokat, Edit barátnőm felkészített, hogy élmény lesz, de hogy ekkora, azt nem gondoltam.

Bolognába bejutni gyerekjáték volt, az autót csak le kellett tenni az ingyenes parkolóban a vonatállomás mellett, a Trenitalia sajátos logikáját kiismerve ki kellett nyerni a jegyeket az automatából (van app is, de azzal a kutyának nem lehet a jegyet megváltani), majd fel kellett szállni a jó irányba tartó vonatra. Mondom: a jó irányba tartó vonatra. Ok, csak egyszer baltáztuk el, láttuk Imola festői vasútállomását és visszafelé a kalauz is értette, hogy miért nem oda és úgy szól a jegyünk, ahogy éppen utazunk. Többet nem tévedtünk.

A Trenitalia járatával – annak hangulatától függően – 15-25 perc alatt már a bolognai pályaudvaron is van az ember, ahonnan egészen kis sétával elérhető a belváros (ahogy az összes környező nagyobb város esetében is). Vonattal járni kényelmes, tiszta, légkondicionált, akad rajta mosdó és mivel gyakran közlekedik, így hely is szinte mindig van.

Bologna már az entrée-val belopta magát a szívembe, terrakotta házai, az árkádok alá bekapó surló fények, a végtelen számú motor, az emberléptékűen elegáns helyiek kavalkádja annyira szépen és egységesen örvénylett, hogy mire beértünk a főtérre, én már egészen otthon is éreztem magam. Kerestem a hasonlítási alapot, hogy mennyire toszkán, van-e benne Róma, érzem ez az északi jelleget, de nem, Bologna valami egészen mást kezdett megmutatni Itáliából, mint amivel addig dolgunk volt.

Rögvest egy kávéval akklimatizálódtunk, miközben Ravel Bolerója búgott játékosan a Neptun téren, gyerekek közt kavargott a háromszemélyes fúvós társulat, a kisvárosi hangulathoz zenei tökéletesség és lazaság társult, ezt a csodás kombót többször is megtapasztaltunk az egy hét alatt.

Nem voltak nagy terveink, inkább csak bóklászni szerettünk volna, kicsit eltévedni, árkádok során bejárni azt, ami a belvárosi részhez tartozik. Ez alapvetően maradéktalanul sikerült is. Először a katedrális oldalában indultunk neki az egyetemi résznek, apróbb templomokba lesve, csodás kapualjakat fotózva.

Az egyetemen aznap lehetett a diplomaosztás, a városrész telis-tele volt babérkoszorús, frissen végzett hallgatókkal és papírtálcákon canolli és pizzetta tornyokat egyensúlyozó, utcán, templomlépcsőn, étteremben pezsgőző családtagokkal. Az irodalom tanszék melletti aprócska téren a pezsgős dugók mellett patakokban folyt a prosecco, szinte tapintható volt a boldog felszabadultság.

Errefelé még ráleltünk a Basilica di Santo Stefano előtti térre, jól bele is szerettünk, majd visszaindultunk a belváros irányába, hogy a Via Altabella macskaköveire kiterített, ingatag asztalok hálózatából szőtt teraszok egyikén megebédeljünk.

Itáliában mentesen étkezni (ha csak nem cukormentességről van szó) szinte már öröm. Nem csak az üzletek kínálata igazodik az igényekhez, hanem az éttermek kínálata is tükrözi az érzékenységet az érzékenységekre. Számos csak mentes étterem található mindenütt és a vegyes konyhát vivő helyek is igyekeznek külön étlappal és elkülönített elkészítéssel kezelni ezt a kérdést.

Mi is így pizzáztunk, a férjem klasszikus, én mentes alapokon, borozgatva, miközben körülöttünk zajlott az élet, cekkerekkel megpakolt háziasszonyok tértek haza, egyetemisták siettek el, párok andalogtak, a helyi kutyakolónia megannyi példánya tette tiszteletét, ami Yolánból mindig heves érzelmeket váltott ki és jól megijesztette az arra járókat az asztalterítő alól felhangzó ugatás.

Az ebédet követően a híres tornyokat is megtekintettük. A tér átmenetileg fotózhatatlan, állványrengetegbe burkolva áll az Asinelli torony, de a környező utcák csak ránk vártak és még a Kis Velencéhez is el szerettem volna jutni a nap folyamán. Bolognában sétálni valóban élvezet, a nyár közepén egyetlen fülhallgatós, tépett esernyős guide-dal megspékelt turistacsoportot sem láttunk, a pezsgő élet más forrásokból táplálkozott.

Egyetlen helyen volt turistaélményünk, abban az aprócska, nevenincs utcában, ahol a La Piccola Venezia található.

Az Appeninekből érkező patakok vizét elvezető csatornára néző aprócska ablakból valóban Velencére emlékeztető kilátás nyílik, bolognai színekbe, azaz a terrakotta összes árnyalatába öltöztetett házakkal. A velencei élmény után már csak a vonat várt ránk, meg egy tökéletes olasz vacsora, sok-sok pasta és nagyon finom, vargányával párolt borjú.

Másnap a férjem már elfoglalt rádióamatőrré avanzsált, mi pedig Yolánnal önállósítottuk magunkat, leparkoltunk a pályaudvar mellett, rutinosan vettünk két jegyet és elvonatoztunk Modenába. Elsődlegesen a Ferrari múzeum volt a célom, egyszerűen szeretem a szép autókat és abból ezen a környéken nincs is hiány. A Motor valley-ként is emlegetett régióban nem csak a Ferrari, hanem a Lamborghini és a Ducati múzeumai is megtekinthetők.

Ferrariból kettő is akad, az egyik Maranello-ban, a gyárban, a másik pedig az alapító, Enzo Ferrari egykori szülőházában és a 2012-ben mellé épített ultramodern kiállítótérben, Modenában. Miután leleveleztem a múzeummal, hogy hordozóban tárolt, kisméretű kutyával is látogatható, ezen az esőre álló délelőttön egy vászonszatyorral a vállamon meg is jelentem a pénztárnál, megváltottam a jogunkat a nézelődésre.

Az olaszok szépérzéke mindig lenyűgöz, nem csak a tárgyaik esztétikuma az, ami megfog, hanem az is, ahogy ezt prezentálni tudják. számos időszaki kiállításban futottunk már bele az évek folyamán és mindig megkapó, látványos tereket hoztak létre. Ez most sem volt másképp, a dinamikus ívet futó csarnokban kihelyezett autókat öröm volt nézni, ahogy a megható (és finoman hatásvadász) 10 perces kisfilmet is, amely Enzo életútját és a Ferrari születését mutatta be számunkra.

Yolánnal ki is próbáltuk a Ferrari-élményt, bár ő inkább csak gyors ütembe betekeredett az ölembe aludni (a sok túrázás körben mesteri fokra fejlesztette az azonnali alvást, amint erre lehetősége nyílt), így csak én, meg a fotós tudja, hogy az erről készült kép egy 3 és fél kilós ózdi szörnyet is tartalmaz.

A múzeumban még ittam egy jó café macchiatót (1,5 euro), majd elindultunk elfedezni a belvárost.

Nem tudom, hogy az esőre álló idő vagy mi okozta, de Modena kongó ürességgel várt. A világörökségként számon tartott főterén ketten ha lézengtek, egyedül a piacon lehetett több emberrel találkozni.

Tiszteletünket tettük Luciano Pavarotti szobránál, megtekintettük a koragót, késő román katedrálist, a gyönyörű rózsaablakokkal, sajátos díszítőelemeivel, átbotorkáltunk minden macskakövön, majd pizza után néztem.

Egy remek mentes éttermeket listázó appban meg is akadt a szemem a vasúthoz közeli utcák egyikében található I Dissonanti éttermen, így Yolánnal erre vettük az irányt. Mióta kutyával járjuk a világot, még inkább feltűnt, hogy az olaszok mennyire szeretik az állatokat.

Nem néznek hülyének, ha kutyával a karodon válogatsz a ruhák között, a könyvesboltokban kisebb kutyatalálkozókat lehet – spontán – szervezni, a kávézók előtt majdnem mindenütt ott a friss víz és azonnal hozzák a vizet nekik is, ha esetleg egy-egy helyre beülsz.

Yolika most is boldogan pihent, amíg én rendeltem egy klasszikus, bivalymozzarellás gluténmentes pizzát, együtt lógattuk a lábunk, miközben az étterem viszonylagos csendjében és nyugalmában vártunk az ebédemre. Életem eddigi legjobb gluténmentes pizzáját tették le elém. Olyan jó volt, hogy egy darabig voltak kétségeim a tészta mibenlétével kapcsolatban, szentül meg voltam győződve, hogy az olaszommal volt a gond és azért hoztak rendes tésztájú pizzát. A csodapizza után még sétálgattunk egy kicsit, majd vonatra szálltunk és visszatértünk Castel San Pietro Termébe. A közös vacsora és kis pihenő után azonban újra Bologna felé vettem az irányt, ezúttal kocsival, a pályaudvar mellett Anna várt rám egy rövidke repülőút után.

Reggel már vele kiegészülve vettünk búcsút az autótól és szálltunk fel a menetrendszerinti bolognai vonatunkra. Amellett, hogy meg szerettem volna mutatni mindazt, amit már a férjemmel felfedeztünk, az előkészítő munkálatok alatt találtam egy olyan programot, amihez hasonlóan elszánt emberre volt szükségem, aki nem riad vissza egy kis gyaloglástól.

Bologna egyik klasszikus látnivalója a San Luca bazilika, amelyhez a világ leghosszabb árkádsora vezet, a város melletti, 300 méter magas dombra, közel 4 kilométeren át, 666 árkád kanyarodik fel, hogy a kápolnában őrzött szent szobra esőben és tűző napsütésben is sértetlenül vándorolhasson, ha épp úgy hozza úri kedve vagy a katolikus naptár. Az út, a bolognai árkádokkal együtt, 2021 óta a Világörökség részét képezi.

Ebben a leírásban több csúsztatás is van: egyrészt a város központjából induló út elején egy fia számozás sincs, másrészt arról a legtöbb leírás mélyen hallgat, hogy az út fele hegymenet. Mi persze teljesen felkészülten vágtunk az útnak, hónunk alatt a Ferrero egyik sikertermékét, egy másfél literes Estatea-t szorongatva, némi szőlőt majszolva.

Yoli is lelkesen ficergett, a zarándokkutyákkal haverkodott, majd együttesen kezdett a mozgásunk belassulni a 400. árkád környékén. Dél lett, az árkádok alatt megállt a levegő, a kabócák már olyan őrült ritmusban és hangerőn ontották a fehérzajt, ami minden más zajt elnyomott, mi pedig sorra kerestük a kevésbé napos kiülőket egy-egy kisebb levegővételért és hol az építők anyját, hol magunkat szidtuk. Fent persze mindenért kárpótolt a panoráma, a bukolikus, szinte toszkán táj szépsége feledtette velünk a felfele utat, és lefelé már szinte könnyedén szaladtunk vissza azon az öt kilométeren.

A város aztán minket is elnyelt, jártunk a Galleria Cavourban, hosszan nézelődtünk a Quadrilatero környékén, majd betértünk az Eataly csodás, háromszintes üzletébe, ami mindazt tudja, amire nekem alapból szükségem lehet: van benne bor, van benne kávé, van benne delikát, van benne könyvesbolt és van benne történelem.

Ha csak néhány óra adatna meg Bolognában, akkor én biztosan ide mennék, meg a Basilica di Santo Stefano környékére. Az Eatalyról is ejtsünk azért néhány szót. Bár közkedvelt közhely, hogy Bolognában a legjobb az olasz konyha és hogy ez a vidék gasztronómiai szempontból a csúcs Itáliában, ennek kivételesen van alapja. Számtalan világklasszis élelmiszer otthona ez a vidék, említsük csak a parmezánt vagy épp a mortadellát, de a pármai sonkával vagy a modenai balzsamecettel is jó példákat hozhatunk. Az első Eataly egy egykori vermutgyárban létesült Torino mellett, ma már több mint 40 egységük található.

A hosszú nap végén még – engedve a hely szellemének – pasta al ragù alla bolognese került a tányérunkba a hűs árkádok alatt egy újhullámos kifőzdében, majd haza indultunk, hogy a közel 20 kilométer sétát kipihenhesse a lábunk.

A bolognai út talán egyetlen fix pontja Yoli és a tenger randevúja volt. Készültünk rá, időben meg is érkezett a tulirózsaszín cápás úszódressze, méretes uszonnyal és nagy, a hitelesség kedvéért több sorban szerelt biztonsági csattal. Yolanda fel is próbálta, dülöngélt benne egy darabig a szárazon, majd megállapítást nyert, hogy a cápaszerkóhoz víz kell, az pedig akad, mondjuk Riminiben. Riminire a kutyabarát strandok miatt esett a választásom, megolvasva az interneten az összes dogfriendly csoportot kiderítettem, hogy ezen a szakaszon több ebbarát strand is akad, ahol megmárthatjuk a kutyát. Persze nem csak olyan hűbelebalázs módjára, hanem tudatos tervezést követően, előzetes regisztrációhoz kötötten, 30 euro ellenében. Na, itt kezdtem el először gyanakodni, nézvén az ózdi szemébe, hogy mennyire vágyja is a tengert, aztán a baráti, pár euróból elvonatozgatunk Trenitalia kezdett csúnya összegeket írni a Castel San Pietro Terme – Rimini vonatkozásokra és gyors fejszámításokat követve, figyelembe véve a kutyának esetleg nem jön be a víz együtthatót, Rimini úgy esett ki a célállomások közül, amilyen biztos befutó volt az elején.

Helyette Ravenna felé orientálódtunk. Ennek több oka is volt, egyrészt a vonatjegy sokkal emberibb összegbe került, aztán a San Vitale miatt is érdemesnek tűnt felkeresni a várost, Dante is vonzott és nem mellesleg fél órás buszúttal saját tengerparti szakasszal szintén rendelkezett, azaz nem kell egy napot a homokban rostokolnunk, hogy teszteljünk egy elméletet. Ravenna hivatalos turistainformációs oldalán számos kutyabarát strandot sorolt, köztük kettőt a városhoz közel fekvő Lido di Dantén. Így kerültünk Ravennába.

Amennyire Modena nem bírt magához édesgetni, Ravenna az első percben megkapott. Volt valami a levegőben, jó volt a város összképe.

Szerethető boltok sorjáztak a barátságos és emberléptékű főutcán, belefutottunk egy fesztelen olasz esküvőbe, olyan, de olyan gasztropiacokon jártunk, hogy szinte a látvánnyal jól lehetett lakni, a San Vitale együttese megkapó volt.

A vele szemben kínált kávé hibátlan.

Az ebédünkre meg tényleg csak jót lehetett mondani, a lokáción át, a kiszolgáláson keresztül, egészen az ételig.

 

Dante pedig gyönyörűen keretezte az egész ottlétünket, kiállítás, hűtőmágnes, bögre, táska, szobor, sírhely, emlékmű formájában.

Ebben a boldogan elégedett állapotban vettünk is két retúr jegyet a tengerpartra és a menetrendre és a sebességkorlátozásokra fittyet hányó sofőrünkkel együtt elzötyögtünk a Lido di Dantéra, amelyet fogva tartott a délutáni forróság, meleg szél kavargott, vörösre égett turisták csoszogtak vietnámi papucsban és akkor se lettem volna meglepve, ha ördögszekerek kavarognak tova mellettünk Morricone zenéjére. Gyorsan csekkoltam a ravennai turisztikai hivatal oldalát, kikerestem a térképen a megfelelő strandot, majd tempósan lepattantam mindkettőről. Kiderült ugyanis, hogy a kutyabarátság egészen addig terjed, hogy az adott strand egy elkülönített, a tengertől legmesszebb eső szegletében a kutya velünk együtt fekhet az árnyékban, vagy a napon. Ez már a kutya vagy a mi döntésünk. Remek. Kicsit csalódottan ácsorogtunk a semmi közepén, néhány strand hátában, a tengert ugyan láttuk, de elérhetetlennek tűnt. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszaszállunk a talán meg a megállóban sziesztázó buszunkra, de inkább picit keresgéltem a neten és meg is lett, a látványosan illegális, de bevált megoldás. alig 20 perc sétával a töltésen és néhány, a hetvenes évek óta fel nem újított balatoni kulipintyóval felszerelt telek mellett elsomfordálva a semmi végén találtuk magunkat, bokrokkal és elhagyottnak tűnő kalyibákkal övezve. A bokrok mögül a tenger zúgott felénk és fürdőzők hangját hordta a szél, így aztán nekibátorodva átvágtunk az épületek között és a helyiek által használt partszakaszra bukkantunk ki. Plázs helyett barátságos tengerpart, ágysorok helyett takarók és törölközők tarkították a homokot. Yolit tempósan beleszereltük a cápa jelmezébe, majd jöhetett az egy évvel ezelőtti álmunk: vízre tettük a kutyát. Aki gyűlölte, prüszkölt, menekült, megpróbált a lábunkra mászva kikecmeregni ebből a sós istencsapásból. Mi pedig olyan felszabadultan, mélyen és szívből nevettünk, amiért már megérte ez a teljesen feleslegesnek tűnő kaland. A vége persze az lett, hogy a neoprém fürdőlepedőkbe csavart, csöpögő ebbel utaztunk haza, buszon és vonaton, a só rászáradt a lábunkra, a homok beette magát mindenünkbe, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy nagyon tudnék élni itt.

A másnap újra Bolognában talált minket. A reggeli cappucinót az Eatalyban mérték nekünk, így aztán jól ott is ragadtunk, könyveket böngészve, majd a világ legnagyobbjának induló, de építésében megrekedt (megrekesztett) bazilika főhajója mentén haladva elindultunk a Basilica di Santo Stefano irányába.

Itt nem csak a toszkán hangulatú tér várt vissza, hanem végre a Szent Sír templomán keresztül bebocsáttatást nyertem mind a hét templomba, jártam Pilátus udvarán és határtalan boldog voltam, hogy a barokk ide nem tette be a lábát és nem szórta tele a szokásos ízléstelenségével.

Ezt követően tudatos eltévedésben voltunk, minden irányba csavarogtunk, amerre csak az árkádok vittek.

Gondoltam, Anna se maradjon ki a jóból, elvittem hát a La piccola Veneziához, ahol most nem volt sorállás, ellenben az ablakocskáról eltűnt a lakatokkal terhes ajtó csak a puszta zsanérok maradtak mementóul.

Ebéd fronton újítottunk, a bolognai módi másik aspektusát tekintettük meg, tészta helyett szendvicsben utaztunk. A Pan8 remek választásnak bizonyult, bár kicsit ki akarták maxolni a bevételt és a nyakamban is épp csak nem ült valaki, de kedvesek voltak, a gluténmentes kenyerük teljes mértékben ehetőnek bizonyult és a csípős mortadella telitalálat volt.

A nap végére már csak egy kis klasszikus boltjárás maradt, a három emeletes Benetton és a Bialetti szakbolt szemlézése után jólesően ringatott minket haza a vonat.

Már az első napon feljegyeztem magamnak: Castel San Pietro Termében hétfőre esik a piacnap. A toszkán utakon már szert tettünk kisvárosi piacnapi rutinra, gondoltuk itt is majd kényelmesen megjelenik az 5-6 teherautó, lesz két zöldséges meg egy cipőpertlis stand, aztán ennyi, de Castel San Pietro Termében komolyan vették a piacozást. Az élelmiszer valójában elenyésző volt, de ruházati cikkekben, konyhai termékekben nagyon erős felhozatal volt, végig a belváros hosszán, sőt a bazilika előtt még dupla ágymatracokat is kínáltak, szépen gusztusosan megágyazva az esetleges vevőknek.

Volt kalapból, számtalan turkálda üzemelt, a déli végeken pedig lehetett friss gyümölcsöt, zöldséget venni, sajtokat és egy kevés halat is.

A piac feltérképezését követően, az aznapra prognosztizált 40 fok okán pihenőt rendeltünk el és a nap nagy részében nem is tettünk semmi érdemlegest. Lógtunk a verseny fáradalmait kipihenő rádióamatőrökkel együtt a medenceparton, olvastunk, majd a férjem gálavacsorára volt hivatalos, mi pedig egy utolsót koccintottunk az itáliai kánikulában.

Utolsó reggel Anna Bologna felé vette az irányt, mi pedig mindent visszaillesztve a csomagtartóba és a hátsó ülés különböző zugaiba, megindultunk San Marino felé, hogy újabb országgal gyarapítsuk a listánkat. Az előző napi hőség tovább tetőzött, sőt lapot is húzott rá, a 38 fokból laza 40 lett, mire felkanyarodtunk az utolsó utáni parkolóba a sziklaplató tetején. A hetes parkolót nekünk találták ki, a félelmetes ZTL-zóna határán húzódó parkolóban könnyen találtunk helyet (a lentebbiek jóval zsúfoltabbak voltak vagy teljesen telinek tűntek).

A városba tett sétánknak a meleg tett be igazán, így igazából csak körbe sétáltuk a legbenső részeket, kicsit fotózgattunk, majd a zakopanei emlékeinkre appelláló füstszagot követve betértünk egy kellemes étterembe, ahol pazar kilátásban, csodás légmozgásban és remek ebédben volt részünk.

 

A végén a férjem meg is jegyezte, hogy ez itt most annyira tökéletes volt, hogy akár meg is ünnepelhettünk volna valamit. Ez az ebéd tökéletes zárása volt az utunknak.