Dolce far niente – Toszkána, a megunhatatlan – második rész

Perugiát már tavaly kinéztem. Elérhető közelségben pihent a térképen, egy olyan pont, ahol még nem jártunk, már nem Toszkána, hanem Umbria, etruszk város, bent a hegyek között, a mindenek tetején, ahova felvonókkal, liftekkel, mozgólépcsőkkel vagy egy speciális metróval juthat csak fel a földi halandó. A magyar oldalakat böngészve kiderült, hogy nem csak nekem maradt ki ez a csodahely eddig az életemből, hanem a nagyobb olaszfanatikusok is elkerülik, hiszen Toszkána és Róma is magának követeli a környező dicsfényeket és ebbe a vetélkedésbe Perugia nem száll be. Nem is baj. Már az odautat is nagyon szerettük, egy a Velencei-tó fénykorát idéző tavacska partján haladtunk át a vidéken, a domboldalakat a csúcs felé törő városok és tornyos kastélyok pettyezték, a toszkán aranyfény itt is mindent bevont. A parkolással is boldogok voltunk, a város megközelítésére épített Minimetró végállomásánál a perugiaiak akkora közteret rittyentettek, ahol a Millennium Falcon is gond nélkül parkolhatna. A megálló innen három lépés, sajátos (olasz) logikájú és felépítésű jegyautomatával, amelyet azért a római és a firenzei gyakorlat csak legyőz, még ha lassan is.

A jegyünkkel pedig bejutottunk a világ legcukibb felvonójába, amely kis kapszulaként záródott körénk, libegőnek tűnt, de sínes pályán haladt, átkelt az elővároson, megmászta a hegyre épült város összes meredélyét, hogy aztán a végállomáson köpje ki a látványtól és a magasságkülönbségtől szédülő utasait.

Minimetró

A végállomástól már csak néhány irgalmatlan hosszú mozgólépcső várt ránk és máris kibukkantunk a város közepén, szemben a Nemzeti Galéria mutatós reneszánsz tömbjével. A város egyébként meglepően egységes, terei szokatlanul tágasak, a hatalmas 13. századi márvány kúttal, a Fontana Maggioréval díszített főtér gigászi, a toszkán falvak főterei eltörpülnek és törékenynek tűnnek mellette.

A november 4-e tér impozáns épületeinek aljában pedig mindenütt csokiboltokra bukkanni, ahogy az óváros teljes egészében. Minden szegletben újabb Perugina bolt, a Baci és Perugina csokoládék elképesztő választékával. Vehetjük kimérve, válogathatjuk ízek szerint, ezernyi díszcsomagolás közül választhatunk, vagy urizálhatunk is kedvünkre a Baci Dolce & Gabbana vörös bonbonokat rejtő kollekciójával.

Kilátás az egyik csokiboltból

A város önmagában is lenyűgöző, de az innen nyíló kilátás talán még döbbenetesebb. Legjobb kémlelőpont Giardi Carducci, ahonnan tiszta időben akár Rómáig is ellátni. Mivel a város az etruszk kor óta lakott, így jó néhány réteg épült egymásra, aki szeretné az antik idők Perugiájában is tiszteletét tenni, az itt találja a Rocca Paolina kaput, ahonnan aláereszkedhet az alsó városba.

Látkép a kertekből

Mi inkább a felszínen maradtunk, a nyarat játszó toszkán ősz elhitette velünk, hogy meleg van, de Perugia szeles és nekünk jobbnak tűnt az élet napos oldalán sétálva nézni a várost.

A város, részlet

Hosszan kalézoltunk benne, megtaláltuk a legjobb cappuccinót, az 1860 óta működő Pasticceria Sandri-ban, ahol nem csak csodás kávét főznek, de rengeteg helyben készült keksz, sütemény és szendvics közül válogathatnak az ide érkezők. A kilátást még az Etruszk kaputól, az óváros egyik végpontjától induló szerpentinen haladva is megcsodáltuk, ezt az utat mindenkinek szívből javaslom.

Pasticceria Sandri

Hazafelé megálltunk egy helyi hipermaketben, a Conadban, újfent megtapasztaltuk, hogy milyen, ha egy társadalom elfogadó az állatokkal, beszereztünk számos finomságot és bőséges vacsorával ünnepeltük meg a hazatértünket.

Utolsó toszkán napunkon rengeteg dolgunk volt. Reggel Maurónál kezdtünk, aki Yoli feltétlen híve lett az egy hét alatt. Minden reggel hozta a választott péksüteményeinket és kávéinkat, majd megjelent egy pohárka vízzel, amit nem letett a kutyának, hanem felszolgálta, a legnagyobb komolyságot erőltetve magára, hol cappuccinóként aposztrofálta, hol proseccóként kínálta és Yolán, aki nem a leglelkesebb férfirajongó és bizonyos esetekben hajlamos a bizalmatlanságra, úgy ivott Mauro poharából, hogy öröm volt nézni.

Pupuccino

Szóval az utolsó teljes napot teljesen meg akartuk élni. Hajnalban nekivágtunk a városnak, reggeliztünk, híreket hallgattunk a falu aprajával, aztán hazatértünk a második reggelire a későn kelőkkel, ezt követően jöhetett a napon való hajszárítás, társasozás, borozás, majd Annával felkerekedtünk, hogy egy jóval nagyobb körben szeljük át a vidéket.

Mindenhonnan egy mese

Mivel Yoli eddigre már nagyon megfáradt a túrázásokban és a városnézésekben, és azokban a falatnyi lábakban már aznap volt 3 és fél kilométer, így őt hátrahagytuk a villába és magunk indultunk útnak. Az olajfa ligetek és szőlők mellett vitt az utunk, a másnapi szüretre már erősen készültek a gazdák, a kisteherautók platóin már ott ringtak – igaz még üresen – a ládák, jóféle feszültség ült a tájon.

Mi pedig a völgy felett, a dombok gerincének ívén körbejártuk a várost, elmentünk újra a régi villához (már nem áll, építkeznek, Anna szerint így helyes, nekem kevésbé nyomdafestéket tűrők a gondolataim), megpróbáltunk infóhoz jutni Louisa felől, aztán mégsem keltettük fel a mély álmába, lábaskájával együtt szunyókáló signorát a szomszéd teraszon.

A városban esküvő várt. Reggel még nyoma sem volt az eseménynek, most pedig a városházáról tódult ki a húszfős násznép, fele olasz, fele amerikai, mindenki a vérmérséklete és hagyományai szerint értelmezve az esküvőre való viseletet. Az olaszok jól látható, finoman zárt egységben mozogtak, az amerikaiak hangosan biztatták egymást, újabb és újabb beállításokat javasló fotósaiktól zengett a Corso Sangallo még órákon át. És ezt mi pontosan lekövettük. A terv ugyanis az volt, hogy amíg mi a környéket járjuk, addig Zsófi felébred a délelőtti pihenéséből, összekészül, és amikor jelzünk, hogy a város közelében vagyunk, akkor – a negyed órás gyalogút megtétele után – csatlakozik hozzánk.

Dolce far niente

Zsófiból, ahogy anya mondaná, jó halál lenne. A késés a zsigereiben van, és ha nincs valódi nyomás (iskola, vizsga, munka), akkor végképp nehéz elérni nála, hogy időben elkezdjen készülődni és azt időben be is fejezze. Most is egyfajta mediterrán béke keríthette hatalmába, mert bár Annával egy jeges kávéval és némi üdítővel megalapoztuk a városbéli létünket, arra nem számítottunk, hogy órákban lesz mérhető, mire a húga felbukkan. Mindenki megnyugtatására: nem unatkoztunk. Egyrészt a Corso Sangallót elözönlötték az esküvő résztvevői, az amerikaiak affektálva keresték a cortonai fényeket és Diane Lane-t, az olaszok közül a pimasz stílszerűségre húztak néhányan lapot, és volt, aki innentől kezdve már látványossággá vált. Plusz Anna váltig állította, hogy a piacos napon, mikor visszatértek, az összes antikvárium nyitva volt, az is, ahol ő nézett ki valamit és az is, ahol nekem akadt meg a szemem egy képen.

A helyek természetesen – a csak olaszul kiírt – nyitvatartásra fittyet hányva sötétlettek a főutcán, Anna hiába indult neki nagyjából negyed óránként, hogy ellenőrizze, mit gondol Marcello Marcelli a pomeriggióról, az a délután, amikor Marcello nyitva akart tartani, az nem érkezett el.

Volt ebben valami finoman dühítő, ami miatt az ember mégiscsak felhorgad legbelül, a tervezett beszerzéseinknek gátja akadt, nem tudtam a finom porszagba süppedt ócskaságok és kacatok sokaságát átforgatni, hogy ráakadjak a nekem szánt kincsre. Aztán megvilágosodtunk. Némi bátorsággyűjtés után az olaszok által jól érthető angolságommal feltárcsáztuk az egyik számot és megkérdeztük a szám tulajdonosát, hogy mi módon juthatunk be a boltba. Cinque minuti! – szólt a válasz és valóban, öt percen belül megérkezett az antikvitás idős tulaja, aki boldogan vezetett körbe minket a miniecserin, ahol minden volt, ami 20-30 éve bármelyik magyar vagy olasz háztartás részét képezhette. Nekem persze megvolt a befutóm, egy falatnyi festmény, amelyre alkudni se kellett. A városbéli művész által készített képecske nem műalkotás, de jó kezű mester munkája, aki szereti és ismeri a városát és úgy tudja megjeleníteni a toszkán napot és fényeket, hogy az bármelyik homályos pesti otthont beragyogja.

A kép beszerzése után felkerestük a falu ékszerboltját is, amely egyetlenként az üzletek nem túl sűrű sorában, időben nyitott a szieszta után. Itt is tébláboltunk egy kicsit, majd Zsófi érkeztével újabb aperolokba bocsátkoztunk, míg végül a férjem és karjában a kalandos napon túl lévő Yolán kutya is befutott.

A villa ugyanis hozta a formáját. Amíg mi a szerelem internacionális voltán merengtünk az italaink fölött, addig az otthonunk több problémával is szembesítette az ottmaradtakat. A villa teljes személyzetére és egykori lakóira méretezett, méterszer három méteres márvány mosogatója újra eldugult, s míg a férjem és a ház asszonya keresték a megfejtést és a pumpát, addig a szállásunk bejáratául szolgáló konyhánk rozoga réz kilincse beadta a kulcsot, leesett, csapdába ejtve a legkisebb ózdi fenevadat. Az ötpercnyi örökkévalóság igencsak megviselte, így az este jelentős részében egészen jó volt, amíg mi faltuk az olasz pizzát és figyeltük a gyereknevelési elvekkel és kisiskolás gyerekekkel küzdő asztalszomszédunkat. A fiatal férfiból öt perc alatt csinált idegroncsot a szőke kék szemű „mia cara”. A modern elvek mentén induló lelkizős hangvétel egyszer csak átcsapott szégyentelen könyörgésbe, majd, amikor a szeme fénye még mindig magára akarta rántani a teljes vacsorát, akkor előtörtek a délolasz ősök, kinyílt Pandora szelencéje és én boldogan konstatáltam, hogy mennyi ízes káromkodást megértek már olaszul.

Utolsó hajnal

Az utolsó hajnalban minden szín helyt kapott, a hálószobánk ablakából, az olajfa ligetek felett lila és pink színű felhők úsztak, a terasz előtt álló ciprust okker és narancs fények ölelték körbe, Toszkána a legszebb öltözékében búcsúzott.

Nehéz szívvel hagytuk el a szállást, bár remek program várt még ránk, maradtunk volna ebben a fényben, még akkor is, ha az öreg villa éjszakánként kopogósra hűlt és a mosogató azóta is fenyegetően megtelt, ha csak a csapra néztünk.

Kisebb-nagyobb kitérőkkel útnak indultunk, hogy visszatérhessünk Yoli tavalyi kedvenc városába, Velencébe. Először Mauróhoz siettünk egy búcsúreggelire, majd jöhetett Zsófi felismerése miszerint nem vagyok hajlandó elvinni a balhét a „de én a kezedbe adtam” felkiáltással elhagyott neszesszeréért, így a város határából még egyszer visszakanyarodtunk a villához, hogy tovább nehezítsük az amúgy sem könnyű elválást. 

Kicsit esős, kicsit ködös, de a miénk

Ezt követte Velence. Persze nem csak a kutya boldog a helytől, az én szívem is mindig nagyot dobban, amikor a hídon, a víz színén suhanva közeledünk a semmivel nem összetéveszthető horizont felé. A szállást – a tavalyi évhez hasonlóan – egy Mestre mellett albergóban foglaltam, amely tökéletes volt erre, egyrészt nagyon kellemes méretű és tiszta szobát kaptunk, az autónak biztonságos és méretes parkoló jutott, fogadták a kutyát és két utcára állt meg a Piazzale Romáig közlekedő busz. A térről néhány lépésre meg már vár is ránk a csoda, az első híd mögött már ott vibrált a város. Amely most ugyan esőfelhőkbe csomagolva töltötte a délutánt, de csak néha szemerkélt és akkor se vészesen.

A szokott helyeinkre betekintettünk, felfedeztünk egy csodás új pékséget, ami több olyan dolgot is tudott egyszerre, ami Velencében dobogóra juttathat bármilyen étkezdét: hibátlan volt a kávé, mesések voltak a pizzaszeletek, volt ingyenes wifi, használható mosdó, valamint térítés nélkül lehetett bent is és kint is ülni a hely asztalai mellett. Ezzel megalkotta azt a csodát, amit a legtöbb olasz kávézó képtelen produkálni, és Velencében, amely híres az egyetlen, Szent Márk tér mögötti közmosdójáról, egészen újszerű élményt nyújtott.

Brunetti után szabadon

Ki is használtuk, kávézgattunk, a család evett, rendbe szedte a sorait, majd belevetettük magunkat az utcák rengetegébe és ahogy az rendjén is van, jól eltévedtünk. Üdítő élmény volt, annak ellenére, hogy amerikaiból itt is jóval több volt a kelleténél, de ők alapvetően a város pár pontjára koncentrálódtak, többek között az egyik kedvenc terünkre, amelyet valaki feltehetett az ő világtérképükre, mert eldugottsága ellenére csurig volt az a négy hely, amely a terecskét körbeöleli.

Az esti fényekbe öltözött Rialto

Amíg csavarogtunk ránk esteledett, a szépséges, borús fények helyét átvette a díszkivilágítás, amely soha nem volt Velence erőssége, így ebben a kétséges derengésben hagytuk magunk mögött a város, azzal az ígérettel, hogy a lehető leghamarabb visszatérünk.

Másnap, egy jóféle kávézós reggelit követően hazafelé vettük az irányt, eszközölve néhány elmaradhatatlan beszerzést, sonkák, sajtok, olajbogyók kerültek még a csomagtérbe, hogy este már az otthoni hűtő polcain idézzék meg az elmúlt bő egy hetet.