Fredrik Backman – A barátaim
2012-ben Backman egy gyors skálázás után a legnagyobb gyakorlattal kezdett el a lelkünkön gitározni. Keserbús, édesen fájó hangján rezegtette meg az elmúlástól, a magánytól való iszonyunkat, szembesített esendőségünkkel és mutatott fel valami olyat, amitől a digitalizációnak azon a pontján még nem is kerültünk olyan messze: a valódi közösség erejét. A kapcsolódásokban való horgonyt, amely ideköt, értelmet, feladatot ad, amivel munkánk, küldetésünk lesz, kortól függetlenül. Ovén keresztül egy világ bolyongott eltévelyedve, hogy aztán egy nagyonterhes nő és a balfék férje visszarántsa a valóságba. Ok, egy macskának is volt benne szerepe.
Az elmúlt másfél évtizedben számtalan könyve jelent meg Backmannak, a Medve sorozat első két kötetét nagyon szerettem, de az Ove-i hang – ugyan mindegyikben ott pulzált – de ilyen kristály tisztán egyikben sem mutatkozott meg, mint most A barátaimban.
A barátaim elhozza ugyanazt a sajátos hangulatot, a sírvaröhögés szinte elképzelhetetlen pillanatait, amikor annyira fáj, hogy onnan már csak a humor menthet meg. Mert Backman rájött arra, amire apám, akit akárhányszor kérdeztek a legnagyobb szívműtét vagy bármilyen más, sokakat sírba tevő beavatkozás után, hogy „Wessely úr fáj?” rezignált, bujkáló mosollyal annyit választolt: „Csak ha nevetek.” Mert igen, ez a kettő együtt jár. A katarzis megélése ilyen, a humorral Backman nem relativizálja a fájdalmat, csak kitáncol a halál elől.
A barátaim fáj. Szinte végig.
A barátaim felemel. Szinte végig.
Lehet sírni, sőt kell is, ekkor feszültség kihordásához kellenek a könnyek. S lehet rajta szívből nevetni, mert ekkora feszültség kihordásához kellenek a szívből jövő nagy nevetések.
(fordító: Getto Katalin)
