Az opera nem vitrinbe való – Rigoletto a kőfejtőben
Van valami egészen groteszk abban, ahogyan a kultúra nagy klasszikusait kezelni szeretjük. Előbb-utóbb piedesztálra emeljük őket, aztán szépen elkerítjük a közönségtől, vörös zsinórt húzunk eléjük, teremőrt állítunk melléjük, és lehetőleg arra is ügyelünk, hogy senkinek eszébe ne jusson túl közel hajolni hozzájuk. Megőrizzük, tiszteljük, csodáljuk őket, csak éppen használni felejtjük el. Pedig a művészetet éppen az tartja életben, ha lakjuk a tereit, ha újra és újra felfedezzük, ha merünk kapcsolódni hozzá.
Az opera különösen hálás terep lenne ehhez. Valaha a maga korának szórakoztatóipara volt: történetekkel, nagy érzelmekkel, szenvedéllyel, látvánnyal és persze fülbemászó dallamokkal szólította meg a közönségét. Miért is ne tehetné ugyanezt ma? A Szentmargitbányai Kőfejtő jövő évi produkciója, Giuseppe Verdi Rigolettoja éppen erre kínál lehetőséget. A 2027. július 14. és augusztus 22. között látható előadás nemcsak az operairodalom egyik legnépszerűbb darabját hozza vissza a hatalmas szabadtéri színpadra, hanem a műfaj mai lehetőségeit is megmutatja.
A 2017-es, nagy szeretettel fogadott Rigoletto után tíz évvel új rendezésben találkozhatunk ismét a történettel. Daniel Serafin intendáns ezúttal is a jól bevált alkotócsapattal dolgozik: Thaddeus Strassberger rendező és színpadképtervező, Giuseppe Palella jelmeztervező és Valerio Galli karmester állítja össze az új produkciót. Strassberger számára különösen izgalmas vállalás ez, hiszen már harmadszor rendezi meg Verdi művét, ám a kőfejtő szabadtéri színpadán most először dolgozhat vele. Egy ilyen tapasztalt csapatnál a legnagyobb kérdés nem is feltétlenül az, hogyan lehet jól megcsinálni a Rigoletto-t, hanem hogy miként lehet valami újat, a korábbiaknál is izgalmasabbat létrehozni egy olyan műből, amelynek már számos rétegét ismerik.
A válaszhoz Strassberger a térből indul ki. A rendező Lombardia és Veneto vidékeinek visszatérő látogatójaként sokszor megfordult Mantovában, ahol a hercegi palota egyik labirintust idéző mennyezeti kompozíciója különösen megragadta a képzeletét. Innen indult az ötlet, amely aztán az egész színpadképet meghatározó gondolattá nőtte ki magát. A labirintus egyszerre tér, játék és metafora: a hatalmi játszmák, a megtévesztések, a bizonytalanság és az elkerülhetetlen végzet útvesztője.
A látványvilág megalkotásában Giovanni Battista Piranesi végtelenbe futó, egymásba fonódó terei, M. C. Escher optikai illúziói és a mantovai reneszánsz palotaépítészet egyaránt inspirációként szolgáltak. A perspektívák folyamatosan változnak, a terek átalakulnak, és a néző sem lehet biztos abban, hogy amit lát, valóban az, aminek első pillantásra tűnik. A színpadot egy hatalmas, mozgatható álarc uralja majd, amely nemcsak a hatalom és az intrika jelképe, hanem Rigoletto személyes történetének is fontos motívuma.
Bár az opera cselekménye Mantovában játszódik, a vizuális világban hangsúlyosan jelen lesz Velence is. A csatornák, a hidak, a víz, a muranói üvegművészet törékenysége mind része annak a különös atmoszférának, amelyben a fényűzés és a hanyatlás egyszerre van jelen. A velencei áradások által koptatott kövek inspirációul szolgáltak a kőfejtő sziklafalainak megidézéséhez is: az építőkövek, a víz által formált felületek és a város lassú pusztulásának képei kerülnek egymás mellé. A kőfejtő természetes sziklafala önmagában is olyan látvány, amelyhez nehéz volna hagyományos színházi díszletként közelíteni. Strassberger inkább partnerként tekint rá, amelyet nem eltakarni, hanem a produkció szerves részévé kell tenni. A vízfelületek tükröződései megsokszorozzák a látványt, a fények, a köd, a videóvetítések és a mozgatható elemek pedig újabb és újabb rétegekkel gazdagítják. A LED-falak használata sem öncélú technikai mutatvány, a legmodernebb színpadtechnika úgy épül be a hagyományos díszletvilágba, hogy közben a kőfejtő monumentális természetes kulisszája is érvényesüljön.
A helyszín adottságai ráadásul komoly kreatív feladatot jelentenek. Egy hagyományos színházi háttérterülettel nem rendelkező szabadtéri színpadon a díszletek gyors cseréje nem egyszerű lehetőség. Az eltérő színpadi világokat ezért úgy kell megteremteni, hogy a váltások a történet szerves részévé váljanak. A víz és a tűz látványa, amelynek a kőfejtő produkcióiban már hagyománya van, ezúttal is fontos szerepet kap, ahogyan az akrobatikus akciójelenetek és a különleges színpadi effektusok is. A cél nem egyszerűen a néző elkápráztatása, hanem egy olyan világ felépítése, amelybe a közönség szinte belekerül.
Ehhez a vizuális történetmeséléshez elengedhetetlen Giuseppe Palella munkája is. A jelmeztervező számára a díszlet és a kosztümök nem egymástól független látványelemek, a színpadkép megnyitja a teret, a ruhák pedig megtöltik tartalommal. Az anyagok, a felületek, a színek és a fények visszaverődése mind dramaturgiai eszközökké válnak. A reneszánsz hercegi udvar pompáját idéző arany, ezüst és rozsdabarna árnyalatok egyszerre beszélnek a gazdagságról és annak múlandóságáról. A csillogás mögött ott húzódik a romlás, a töredezés, a megkopás.
Palella különösen izgalmasan nyúl Rigoletto figurájához. Az udvari bolond külső megjelenése pompázatos, álarca a város és az udvar romlottságát is tükrözi, ám a maszk mögött egészen más ember rejtőzik. Egy apa, aki rajongva szereti a lányát, és akinek a személyes tragédiája éppen abból fakad, hogy nem képes megmutatni, mi van a saját álarca alatt. Rigoletto maga sem látja igazán, mi rejtőzik a maszk mögött, sem a sajátjában, sem az őt körülvevő világéban.
A jelmezek másik fontos rétege a vízhez kapcsolódik. A visszatükröződő felületek, a fényesebb, olykor szinte tükrökként viselkedő anyagok a színpadon megjelenő víz látványát folytatják. Minden mozgásban van, minden változik, a ruhák is reagálnak a fényekre és a környezetre. Ezzel szemben Gilda, Rigoletto lánya egészen más vizuális világot képvisel, letisztult, világos, többnyire halvány, szinte a meztelenség törékenységét idéző jelmezekben jelenik meg. A hercegi udvar harsány pompájához képest ez a visszafogottság még erősebben emeli ki kiszolgáltatottságát és ártatlanságát.
A jelmeztervezésnek azonban a színpadi működést is szolgálnia kell. A szereplőknek nemcsak jól kell mutatniuk ezekben a ruhákban, hanem akadálytalanul kell mozogniuk, énekelniük, az akrobatikus jelenetekben részt venniük. A kőfejtőben különösen fontos a praktikum, a víz az előadás meghatározó látványeleme lesz, ezért a jelmezeknél olyan szintetikus anyagokat is alkalmaznak, amelyek gyorsabban száradnak, és másnapra is megfelelő állapotban maradnak. Palella számára tehát a látvány és a funkcionalitás nem egymás ellen dolgozó szempontok, hanem ugyanannak az alkotói feladatnak a részei.
És persze ott van maga a történet, amelynek eredeti címe Verdi elképzelése szerint La Maledizione, vagyis Az átok lett volna. Nem véletlenül, Monterone gróf átka indítja el azt a tragikus eseménysort, amelyben a hatalommal való visszaélés, a megtévesztés és a személyes kiszolgáltatottság végül egy apa és a lánya kapcsolatának drámájában sűrűsödik össze. A Rigoletto név a francia rigoler, vagyis nevetni, tréfálkozni igével is kapcsolatba hozható, különös ellenpontja ez a komédiás figurának, akinek történetében a nevetés mögött végül a legmélyebb fájdalom húzódik meg.
A rendezőnek a zenei dramaturgiával is meg kell teremtenie az egyensúlyt. A Rigoletto tele van olyan dallamokkal, amelyek önálló életre keltek, gondoljunk csak a La donna è mobile közismert motívumára. Csakhogy az opera nem lehet jól sikerült Spotify-lejátszási lista, amelyben egymás után következnek a népszerű áriák. A történetnek is fel kell épülnie, az érzelmeknek ki kell bontakozniuk, az akcióknak el kell jutniuk a maguk csúcspontjaihoz. A tempót úgy kell fenntartani, hogy közben a nézőnek legyen ideje megérkezni a szereplők világába, és átélni azt, ami velük történik.
Ebben rejlik a Rigoletto egyik legnagyobb ereje is. Nem egy távoli, ünnepélyes világ problémáiról beszél, hanem nagyon is ismerős emberi érzésekről, szeretetről, féltésről, hatalomvágyról, hiúságról, kiszolgáltatottságról és a rossz döntések visszafordíthatatlan következményeiről. A monumentális látvány mögött ott van egy apa, aki mindent megtenne a lányáért, és egy lány, aki szeretne saját életet élni. A sziklafalak, a labirintusok, a víz és a fények ezt a nagyon is emberi történetet emelik hatalmas méretűvé.
Talán éppen ez az, amiért érdemes újra és újra elővenni a klasszikusokat. Nem azért, hogy még távolabbról csodáljuk őket, hanem hogy megtaláljuk bennük azt, ami ma is képes megszólítani. A Szentmargitbányai Kőfejtő operája pedig éppen ebben szeretne többet nyújtani, a nemzetközi operajátszás fontos helyszínévé tenni Burgenlandot, miközben olyan élményt kínál, amely a műfajjal most ismerkedőket ugyanúgy közel engedi a történethez, mint a régi operarajongókat.
A Rigoletto tehát jövő nyáron ismét beköltözik a kőfejtőbe, és nekünk, nézőknek is érdemes lesz beköltöznünk egy kicsit az ő világába. Nem a vörös zsinór túloldaláról szemlélve, hanem közelről, kíváncsian, nyitottan. Mert a művészetet nem a távolságtartás őrzi meg, hanem az, ha szeretjük annyira, hogy újra és újra közel menjünk hozzá.










