Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások

Furcsa, hogy pont ezzel a könyvvel indult az évem. Pontosabban jó érzékkel megvettem a férjemnek karácsonyra és alig vártam, hogy a végére érjen és jogosulttá váljak a kiolvasására én is. Backman Ove óta visszatérő írója az életemnek, sok könyvét olvastam, vannak nagy kedvenceim (Medvék, Itt járt Britt-Marie) és volt olyan is, ami hagyott bennem némi hiányérzetet, de erről csak Backman tehet, Ove egyszer és mindenkorra húzott egy szintet a láthatatlan skálán, amit innentől kezdve elvárás megugrani.

A Hétköznapi szorongások majdnem megtette, az ezer szálon futó, folyton egymásba ütköző, egymást érzékenyítő, nevelő, figyelemmel kísérő, óvó szereplők jól ismert figurákként köszöntek vissza a könyv lapjairól, ahogy a konfliktusok is ismerősek voltak: a hétköznapjainkból.

Nincs itt semmi látnivaló, haladjunk csak szépen tovább – mondhatnánk a könyvben elmesélt történetek 90%-ra, talán csak a túszejtés ténye az, ami megemelheti a szemöldökünket, Bachman azonban olyan finoman szövi a hétköznapi érzelmi/egzisztenciális/családi/társadalmi csapdákat és hoz mélységeket és csúcsokat minden fejezetbe, amitől az ember egy idő után kicsit zavartan ugyan, de elkezdni magát otthon érezni.

Az már Ove-nál feltűnt, hogy milyen érzékenységgel képes közelíteni az idősekhez, megmutatva a félelmüket, az elbizonytalanodásukat. Ugyanezt tette a kamaszokkal a Mi vagyunk a Medvék-ben és most itt világossá válik, hogy nincs ennek a sártekének olyan generációja, aki ezért vagy azért ne szorongana.

Backman finoman megsimogatja mindenki fejét, felírja a 300 oldalas piruláját, és ha nem is ad feloldozást, de megmutatja, hogy a titkolt gyengeségeinkkel nem vagyunk magunk, és bármennyire is leplezni próbáljuk, van vagy lesz a környezetünkben olyan, aki olvas a jeleinkből és figyel ránk.