Ez elég borzasztóan volt jó – Ilyen lett az új Éhezők viadala, Az aratás hajnala
Zsófi ezzel a mondattal zárta a két és fél órás élményt, az Éhezők viadalának történetét kerekre záró előzménytörténet filmes változatát.
Suzanne Collins disztópiájára sokan még mindig ifjúsági történetként tekintenek, holott mély társadalmi és politikai rétegei az idősebb korosztály számára is bőséggel kínálnak gondolkodnivalót. A regényből készült új film, Az aratás hajnala huszonnégy évvel az eredeti trilógia eseményei előtt játszódik, a második Nagy Mészárlás idején, amikor a szokásos létszám dupláját, negyvennyolc kiválasztottat küldenek élet-halál harcra a Kapitólium szórakoztatására. Katniss után, időben meg jóval előtte a tizenhat éves Haymitch Abernathy szemszögéből látjuk, hogyan formálja át a túlélésért folytatott küzdelem és a rendszer kegyetlensége az abban élőket, hogy miként működik a hatalom propagandagépezete és a média általi valóságtorzítás. A könyv sötét tónusa és a gyermekek elleni erőszak plasztikus ábrázolása a vásznon sem szelídül, az élményt pedig talán egyetlen mondattal lehet valóban a legpontosabban összefoglalni: ez elég borzasztóan volt jó.
Snow új karaktert kapott, Plutarchnál a tökéletesre törekedtek
A trilógia két kulcsfiguráját nagyon ügyesen és egészen eltérő gondolatiság mentén emelik vissza az alkotók, a megformálásuknál két teljesen eltérő alkotói döntés érvényesült. Donald Sutherland halála után szerencsére nincs meg a kényszer az ifjabb Snow klónozással való előállítására, Snow nem csak új arcot, hanem az arcra és színészre szabott karaktert kapott, egy olyan visszafogott, már-már joviális figurát, ami messze puhább a felszínen, mint a régi Snow. A rendezői koncepció működik, Ralph Fiennes alakította Snow-t sem szívesen látnánk vendégségbe és nem innánk vele pertut vagy teát. A Fiennes által megformált figura ugyanabból a gyökérből táplálkozik, mégis önálló entitásként jut szerephez anélkül, hogy túlerőltetnék a párhuzamokat. Fiennes visszafogottságában az is fenyegető, hogy a felnőtt nézők pontosan tudják, mi lakozik benne, gondoljunk csak a Schindler listájában nyújtott alakítására.
Plutarch Heavensbee esetében ezzel szemben épp a kísérteties hasonlóságra ment a casting, amit nem tudok nem Hoffmann előtti főhajtásként értelmezni. Philip Seymour Hoffman 2014-es halála óta felnövekedett színészgenerációban ugyanis megtalálták azt az arcot és jellemet, jelleget, amelyben az általa megformált, belakott Plutarch életre kel. Jesse Plemons esetében sincs klónozás, csak valami jóféle sejlés, minden mozdulatban sóvár nézésben kicsit ott van Hoffman is.
Jó a Culkin, jó a Young Sheldonos lány, na meg a Stranger Things és a Nagy Katalin sztárjai is
A mellékvágányon szépen bepöfögnek az utóbbi tíz év kasszasiker mainstream és alterebb sorozatainak sztárjai és milyen jól teszik. Jól áll ez a vérfrissítés a vászonnak, hogy végre nem ugyanazokat az arcokat látni, mint a BBC-s sorozatoknál, hanem az agyunk azért kapar egy jó pár percig mire kiköpi a megfejtést, hogy hol láttuk már ezt az idegesítő kamaszt, vagy hol és minden is volt a másik kissrác. A nagyobb szerepekben is parádés belenyúlások vannak, ilyen Caesar Flickerman szerepében Kieran Culkin remek választás, a kisebbik Culkin fiú méltó előképe az eredeti filmek sztárjának, Stanley Tuccinak. A casting szerencsére itt is megelégedett azzal, hogy a harsány műsorvezető-karakter főbb vonásait ragadja meg és a dolog működik, Culkinra remekül illik a szerep. A Young Sheldonból ismert Mckenna Grace nagyszerű, Maya Hawke és Elle Fanning parádés Effie, a főszereplő ausztrál színész, Joseph Zada pedig szinte a semmiből bukkan fel és szépen elviszi a hátán a könyvadaptációt (ha valakinek ismerős lenne, az Édentől keletre minisorozat két részében is felbukkan).
A film főszereplői a már bejáratott sémák mentén haladnak, mégsem ugyanabban a keréknyomban mozognak, az aréna pedig pontosan olyan nyomasztó és félelmetes, ahogy annak lennie kell. A regény szerteágazó történetszálait jó arányérzékkel igazították a film ritmusához, ott tömörítve, ahol a vászon megkívánja. Ahogy a könyvben, úgy itt is visszamenőlegesen épül tovább a karakterek íve: a történet utólag is értelmezi és kontextusba helyezi nemcsak Haymitch későbbi döntéseit és megtörtségét, hanem a második rész nagy nyerteseit – Mags, Wiress és Beetee figuráját –, sőt még Effie-t is.
Disztópiákat nem jó nézni diktatúrákban, a zene most máshogy szól
A filmzene terén az alkotók mertek visszafogottak maradni, nem hozzák vissza azokat a nagy, azonnal felismerhető, himnikus dallamokat, amelyek az eredeti szériát meghatározták. Ez egyáltalán nem baj, különösen úgy, hogy ezeknek a dallamoknak egy része mára a mozivásznon túl önálló életre kelt, és konkrétan köthető az elmúlt évek ukrajnai, szerb történéseihez, de a magyar választások aláfestő-zenéjeként a világ tartalomgyártói éltek vele. Amiben azért van egy különös, finoman fojtogató áthallás.
Disztópiákat nem jó olvasni vagy nézni diktatúrákban, amikor a valóságtorzítás, a médián keresztüli manipuláció és az implicit engedelmesség nem távoli sci-fi díszlet, hanem a mindennapok része, de ezt a záróepizódot épp idén beengedni az életünkbe, azért talán mégis kicsit szimbolikus.







