Lengyelország felfedezése – új utakon a Lubusi vajdaságban

A magyar szívek nyitott ajtaját döngeti már egy ideje Lengyelország, de bőven akad még a magyar utazónak, mit tanulni. Például azt, hogy Malopolska vajdaságán és a Keleti-tenger frissen felfedezett Hármasvárosán túl is van élet.

A lengyelországi kalandok szinte mindenkinél Zakopane felfedezésével kezdődnek és sokaknál itt véget is érnek, holott ebben a hatalmas országban elképesztő diverzitásban találhatjuk meg az épített környezet és a természet nyújtotta pihenési lehetőségeket. A Lubusi vajdaság feltérképezésével most négy napra az ismeretlen Lengyelországba ugrottam fejest és a szerethetően ismerős, a mérhetetlenül otthonos mellett az izgalmasan újszerű is beköltözött a lengyel élményeim tárházába.

Az ismeretlen felfedezéséhez a legjobb, ha van szakavatott Vergiliusunk. Legalább egy. Mi most egész sokra tettünk szert, a vajdaság színe-java azon volt, hogy a szüreti időszakban színes és izgalmas képet kapjuk arról a régióról, amelynek sorsát annyira a szívükön viselik. Holott ez nem egy könnyű vidék, ugyanazzal a történelmi teherrel éltek itt generációk, amely már a wrocławi utunk során is megmutatkozott. A második világháború árnyát sokáig hessegették, de mára megszületett az az identitás, megérkezett az a jövőbe vetett bizalom, amely a fejlődésük kulcsa, és amelynek köszönhetően most a saját láthatóságukon olyan nagy hévvel és lelkesen dolgoznak.

A hajnali indulás csodája a pontos csapat, ami nekünk most megadatik és ennek a négynapos látogatásnak az origója lesz. Nemhogy nem kell várni soha senkire, hanem egy srófra járunk, bírjuk a saját társaságunkat. Behajtogatjuk magunkat a kisbuszba, Szlovákián majd Csehországon keresztül egészen Kudowa-Zdrój-ig megyünk. A gyógyvizeiről híres város hangulata igazán üdvözítő így szerda délben. A hibátlan, de igencsak kiadós ebéd (nekem paradicsomleves és házit verő krumplipürébe ágyazott, saját szaftjában kínált marha meg a friss tormával kevert céklasaláta) után kell is egy kicsit mozogni.

A város szívéhez, az ivócsarnokhoz megyünk, ahol nem csak dézsába ültetett legyezőpálma-erdő vár minket, a gyógyvizek közt fagylaltozó, andalgó lengyel nyugdíjasok, akiknek az állam jóvoltából jár ez az élmény. Kéthétnyi vízkúrát kínálnak ebben az idilli környezetben, gondosan összeállított menetrend szerint kell fogyasztani a megfelelő, hideg vagy meleg forrásvizet, amelynek beltartalma hozzájárul a jóllétünkhöz.

Kis csapatunk fele kapható is az ad hoc vízfogyasztásra, az erős ásványosság átható érzete mellett az egyszeri hörpintés nem hoz nagy változást, de ettől függetlenül bármikor szívesen cserélnénk az itt andalgó lengyel idősek bármelyikével.

Amíg Legnica felé haladva pont útba esik Krzeszów és az itt található apátság, amelyről mindannyiunknak magyar párhuzamok ugranak be, ki Tihanyt vizionálja, kinek Zirc az áthallás, az elvonulás szigetei a jelek szerint egyféle nyugalmat árasztanak magukból. A templomok és a királyi család néhány tagjának maradványait őrző kripta megtekintéséhez egy kedves és készséges segéderőt kapunk, aki minden egyes alkalommal egy hatalmas mesterkulccsal lódul  neki a szolgálati helyéről, hogy hol itt, hol ott nyisson ajtót nekünk a múltra.

A barokk főtemplom elképesztő méreteit elsőre nehéz befogadni, a kor stílusjegyei itt is burjánzanak, de mivel nem más kárára, hanem önnön szórakoztatásukra teszik, így nem vagyok ellenséges a térrel, sőt, lenyűgöz a mérete és a békéje.

A korábban épült templom puritánsága megnyugtatóan hat utána, a környék településeinek templomfreskóiért felelős Michael Willmann (akit a „sziléziai Rembrandt”-ként is szokás emlegetni) alkotásaival díszített mennyezet ebben a letisztultságban érvényre jut.

Legnica esővel és egy igazán tisztességes vacsorával fogad. A városnézésre is rápróbálunk, a belváros kevéske régi épülete között barangolva nézzük az ernyő alól, hogyan gyalulta le a város organikus tereit a szocialista igénytelenség, hogyan próbál a város szépségtapaszokat tenni ezekre a sebekre és a sok sérülés mellett mennyi érték rejtezik itt. Hajnalra felszárad a város és mi boldogan vesszük birtokba.

Megnézzük a Ryneket, járunk a cseh hangulatú árkádok alatt, majd a vár felé belefutunk a helyi piacba: napraforgócsokrok, frissen szedett málna, kaporral nászra kélt száras fokhagyma vár, meg fejes káposzta és sok-sok gomba, a vargányától egészen a szegfűgombáig. Málnától ragacsos kézzel szaporázzuk lépteinket vissza a szállodába, hogy minél hamarabb elindulhassunk Łęknicába.

Apró közjáték: reggeli színtere, svédasztalok közt forgolódunk, kollégánk első lengyel útja, tányérján sajt, gépsonka, rántotta. Ismeretségünk friss, de nem bírom ki, javaslom, váltson tányért és fermentált uborkával, pörcös zsírral, hegyi sajttal és jóféle savanyú csiperkével pakolja meg, a kávét meg hagyja másra, maradjon a lengyelek örök italánál, igyon herbatát, abból baj nem lesz.

A Łuk Mużakowa Geopark Lengyelország három geoparkjának egyike, a negyven évvel ezelőtt megkezdett és azóta is felügyelt rekultiváció csodás erdőséget és egészen különleges atmoszférájú tájat teremtett, amelyben hosszan időzünk.

Holt tavakból meredező holt fák körül buzog az élet, az egykori barnakőszén-bányák nyomát elmosta a zöld, a biodiverzitást megoldják az állatok, meg a helikopterről szórt magvak. 300 tó tagolja a környéket, a terület felügyeletét gyakorlók szívügyüknek tekintik ezt a semmiből létrehozott mindent, ahol a ragadozó madarak és a kacsák adnak halat és életet a tavaknak, ahol – a németekkel ellentétben – már nem szipolyozzák a környezetüket, hanem hagyják hegesedni a tárnák feletti tájat.

Isszuk a zöldet, ezen a nyáron nem sokat láttuk, itt meg ezernyi árnyalatban, tapad rá a szemünk, egyszerűen kiéheztünk rá. A fák keretezte tavak látványa végtelenül nyugtató, a hétköznap is túrázó lengyelekkel együtt éljük a hűs őszi időt, miközben a kilátótoronyból a német oldal kéményeiből omló füstöt nézzük, és picit aggasztónak találjuk azt a mohóságot, ahogy arrafelé falják azt, ami ebben a földben békésen pihen. Jobb jövőt remélünk.

Az egyik valószerűtlenből a másikba igyekszünk, a Mużakowski Parkba, amelynek fele a lengyel oldalon található, fele a német vidékhez tartozik. A park története rendkívül izgalmas, főleg a második világháború utáni. Mivel ennek a területnek is új lakói lettek, a háborút követően helyismeret nélkül lakták be a környezetüket, és sokáig a park és a benne található kastély, a Lengyelországot és az NDK-t összekötő híd is rejtve maradt az új telepesek elől. A világégés éveiben a park ugyanis erdőséggé burjánozott, áthatolhatatlan vadonná nőtt, amelynek fái annyira megszenvedték a harcokat, hogy most, mikor életük végére érnek, javarészt felhasználhatatlanok, olyan mennyiségű lőszer található bennük. De a park itt is új életre kelt, ma már tölgyeit ölelni járnak ide, túráznak az angolpark megannyi tisztásán, a kastélyhoz határellenőrzés nélkül le lehet jutni, és amit egykor rendszerek téptek szét, az végre újra egybesimul.

Bár a zölddel a lelkünk már tele lett, a gyomrunk még nyitott a lengyel gasztronómia legjavára, amit meg is kapunk. Újabb jóféle ebéd, hibátlanul hőkezelt húsok és zöldségek, az ország kulináriájának legjava érhető tetten a Lubusi vajdaságban, amely a régiók konyháinak olvasztótégelye, ebből született meg az a gazdagság, amiben mi most fürdőztünk.

Elégedettségünk żagańi egykori Ágoston-rendi kolostoregyüttes látogatásáig bőven kitart. Könyvtárat látogatunk, majd elkezdünk tüzetesebben megismerkedni az itt élők közös szenvedélyével: a borászattal.

Míg az ízek itt az ország számos pontjáról érkezett mozaikból forrtak eggyé, a borkészítés iránti szenvedély már az itt élők sajátja, nem magukkal hurcolt örökség, nem valami idegen tulajdon, ami otthonukká lett, hanem a saját identitásuk része. Nyakas elszántsággal vetették bele magukat, a nulláról indulva, egykori képeslapok ígéretében és a saját eltökéltségükben bízva dolgoznak az épp termőre fordult töveik uralta hektárokon. Azon a kevesen, ami van.

Egész Lengyelországban jelenleg nagyjából 1000 hektáron folyik szőlőtermesztés. A stádiumok közel hasonlóak: kísérleteznek, keresik a hangjukat. A Lubusi vajdaság borászainál is a homok kínálta lehetőségek felmérése zajlik, az egyes fajták és a házasítások során próbálják megtalálni az ideális feldolgozási formát. Keresik az utat, legyen az acéltartályos vagy épp hordós erjesztés, kísérleteznek a habzókkal, és már érzik, mekkora minőségi potenciál rejlik a palackos erjesztésben.

Az apátságban alászállva megtaláljuk a Saganum pincészet – kóstolásra is alkalmas – kiállítótereit, ahol rögvest pezsgővel indítunk és vörösig visszük a sort. A boroknak bőven van hova fejlődniük, de látszik, hogy tényleg annak az útnak az elején járnak, amit a magyar borászatok már két generációval ezelőtt maguk mögött hagytak, itt a biztos alapok megteremtése zajlik most, miközben folyamatos a kísérletezés.

A pincéből egy almáskertbe vezet az utunk. Pałac i Sad Solniki a legtökéletesebb esküvői helyszín címért nemzetközi viszonylatban is nyugodtan elindulhatna. Idilli béke és terasszal körbeölelt csodás kerti lak fogad minket, almadíszes asztalon friss sütemény és helyi almakészítmények, különféle szűretlen préselt nedűk, ahol az almát szilvával, cseresznyével vagy épp céklával házasítják. A helyben izgalmas potenciál van, én már háromszor eladom az almáspite-sütő kurzust, mire kikanyarodunk az alkonyi fényekben, hogy a napunk utolsó meglepetése is ránk találhasson.

A naplemente utolsó fellángolásával értünk a Kinga Pincészethez. A régió talán legrégebbi, 1982 óta létező borászatát ma már a második generáció gondozza.

A borszőlőből és csemegeszőlőből álló gazdag termés mellett olyan vendégélményt kínálnak, amiről az ember egy nyár végi estén is legfeljebb csak álmodozik. Zegzugos ösvények, falatnyi figyelmességek, ágra akasztott, fűbe rejtett apró csodák: mécsesek, puha textilek és rusztikus formák.

A lelkes kutyák, a lábunknál cirkáló macskák pedig csak fokozzák az idillt. S amikor már azt hisszük, ez itt a tündérek hona, feltárul a pajta: puha fényeiben faragott angyalok sejlenek fel, az asztalon halomban áll az érett szőlő, a tányérunk szőlőlevél, rajta pedig a lengyel hidegkonyha legjava.

A Kinga Pincészet boraival zárjuk az estét, jó hallani azt a tisztánlátást, amivel felmérik a lehetőségeiket és azt a végtelenül szép patriotizmust, amivel a lengyelek keblükre ölelik az új onnan születő lengyel borokat és a Lubusi vajdaság borainak értő és szerető fogyasztóivá válnak. Az Odera partjáról már csak az ágyunkig tart az út, hogy reggel a vallásos Lengyelországgal is ismeretséget köthessünk.

Nekem nem kell bemutatni, én a szocializmus alatt megtapasztaltam azt a fajta konok hitet, ahogy a góralok éltek és a lengyelek élnek a mai napig. Bár már nem az ellenállás egyik legszebb eszköze, a lengyel néplélek Istenbe vetett hite hegyeket mozgat, vagy ha azt nem is, de a riói mellé képes odatenni a maga gigantikus Krisztus-szobrát, ha egy kisváros lakossága pont emellett dönt. Świebodzinban éppen ez történt, a plébános a helyi közösséggel egyetemben jó nagyot álmodott és azt betonba is öntötték nekik a zöldellő kukoricások és az autópálya keresztútján. Innen tekint le rájuk Jézus Király, akinek oltalmazó karjai között pihenhet nap mint nap a városka 20 ezer lakosa, meg az a pár zarándok, aki a parkoló mellett kialakított menedékben lel otthonra országjárása közepette.

Mi egy gyors vizitáció után Łagów Lubuski felé indulunk, vár ránk a középkori városka, a johannita vár, a tavak végtelen csendje és egy újabb olyan esküvői helyszín, amiért az ember valóban mélyen elgondolkodik egy újabb házasságon.

A vár tornyából megszemléljük a tájat, az épületegyüttes parkjában pedig saccolásba kezdünk, hogy az elénk tornyosuló tölgy törzse mekkora átmérővel bírhat. Centire nyertem, jutalmam egy toll lett meg a tudat, hogy levertem a többieket.

Vízre szállunk. Az Odera már napok óta keretezi a létezésünk, most végre közelebb kerülünk hozzá, egy kedves kis dereglyén, nagyjából olyanon, amilyenek a Bodrogon járnak, borozni és ebédelni tervezünk. A Római-partra emlékeztető partszakasz békéje vár ránk, kedves, a vízhez közeli életmódhoz szokott, asszimilálódott emberekkel, borászokkal, akik minden földi jóval megpakolják a hajót, majd a homokos part mentén ki is futunk. A Pod Winną Górą Pincészet borainál már egész szép párhuzamokat tudunk vonni a magyar kínálattal, érezhetően előrébb járnak a borkészítésben, az általuk készített tételek esetében a tudatosság már túlmutat a kísérletezésen, közérthető borokkal mutatják be a helyi termőterületet.

A régió borászainak ugyanis ezzel az adottsággal mindenképp számolniuk kell: nincs az a klímaváltozás, ami a talajszerkezetet felülírná, itt alapvetés, hogy a szőlő, amit féltő gonddal nevelnek és egyre profibban alakítanak borrá, homokon nő. Ennek köszönhetően megvannak a maga korlátai és persze lehetőségei, amelyeket jó fajtaválasztással, megfelelő technológiával egy folyamatosan tanuló borász idővel akár fegyverré is kovácsolhat. A Pod Winną Górą Pincészet borainál ezt az irányt szépen le lehet követni.

Tényleg az esküvői helyszínek útját éljük, Górzykowóban, a Winny Dworekben a tökéletesnél is tökéletesebb helyszín fogad. Egyik fotelből a másik instapontig szédelegünk fotózni, a domboldalról a vízig futó szőlő felett hinta leng, az udvarház tereit megtöltő vendégekkel együtt élvezzük a hibátlan őszi időt a kertben, nézzük a gyönyörűen kezelt szőlőt, a csúcsos bóbitájú hortenziákat és nagyon tudnánk mit kezdeni ezzel a parkkal, ha a miénk lenne.

A hely tulaja azonban Marek Krojcig, az ő nevéhez fűződik a Stara Winna Góra Pincészet, amelyhez a megfelelő legendárium is adott, a véletlen helyválasztással, a földben talált tőkecsonkokkal. A borok kóstolásáig hisszük.

Kvantumugrás érkezik a poharainkba. Az eddig tapasztalt bájos útkeresés után a kőkemény profizmus köszön ránk, minden tétel jól mutatja, hogy itt egy nemzetközi szaktudás húzódik meg a háttérben, szellemíróként rajzolva meg a borok stílusát, milyenségét és meglepetésünkre a homok mellett Marek földjeiben ott a márga és az agyag. A borok fecsegnek, és mi kíváncsian hallgatjuk.

A délután még fiatal és mi sem ittunk még eleget, így Zielona Górába indulunk, ahol már tart a helyi borokra épülő tíznapos Winobranie. A régió központjának magaslati pontjára érkezünk. A Pálmaházból tekintünk le először a dombokkal ölelt városmagra, majd a közösségi szőlőkerteken át, a városlakók számára szabadon fogyasztható csemegeszőlőt csipegetve csorgunk le a város erein a borfaluba.

Itt a város színe-java és a környező települések lakói, valamint a turisták egyre sűrűsödő tömege megadja a megnyugtató választ: ahogy a borvidék fejlődik és edukálódik, úgy találja meg magát a borban a lengyel fogyasztó is. Mindenütt kóstolnak, élénk beszélgetések folynak minden standon, a borászok lelkesedése szinte tapintható.

A lengyelek közben esznek (van mint), és a borfalun túl hömpölygő, majálisra emlékeztető vásár megannyi portékáját gyűjtik. Családostul vagy épp nagyobb baráti társaságokba verődve fedezik fel a szórakozás mellett a bor kínálta kulináris örömöket.  

Mi is vacsorázunk, a Gościniec u Deców manufaktúra vadtermékeit felvonultató pavilonja mellett, a finoman csípős őszi estében rusztikus fogás, vaddisznóragu kerül a tányérunkra, árpagyönggyel és párolt friss sütőtökkel. Innen már nincs tovább, még hat-hét tételt megkóstolunk, majd elégedett fáradtsággal térünk meg a szállásunkra.

A hazaútba még egy apróbb látnivalót és egy nagyobb Biedronkában történő bevásárlást betervezünk. A Biedronka mindannyiunk vágya, nekem kutya kötelességem hazahordani a lengyel gasztronómia legjavát, meg miből főzném a vasárnapi żureket, a többiekben is él a vágy, hogy amit megszerettek azt otthon is megmutassák. Az újoncokat együtt vezetjük végig a diszkont sorain, kezükbe adva a zsírt, az étcsokoládéba mártott aszalt szilvát, a tejkaramella kihagyhatatlan halmait vagy épp az atombiztos zacskókba csomagolt fermentált uborkát.

De előtte még megismerkedünk az aranyvonat legendájával és megtekintjük a kastélyt, amelynek története külön cikket érdemelne.

A Wałbrzych mellett található Zamek Książ, azaz Fürstenstein kastélyát nem a földszint irányából hódítjuk meg. Alászállunk, a sziklafal oldalában kaptatunk lefelé, idegenvezetőnk gyors és határozott lépteit követve a kastély alá, ahol a nácik egészen egyedülálló bunkerrendszert építettek ki.  A kastélyt a háború kitörését követően adósságaik fejében kobozzák el az eredeti és addigra igencsak elszegényedett tulajdonosoktól, majd a felszíni átalakítások mellett (külön lakosztály épül Hitlernek) robbantások egész sorozatával fúrják át a hegyet, hogy gigantikus, vasúti szerelvények számára is ideális méretű alagutakat kapjanak.

A projekt a háború végével félbemarad, de menekülés közben a németeknek még van erejük eltűntetni a nyomokat, így a lengyelek a mai napig csak találgatják, hogy milyen célokat is szolgálhattak ezek a gondosan kiépített alagutak, amelyekből ráadásul a környező településeken kastélyok és erdőségek alatt is húzódik még jó pár.

A nyomasztó hangulatból aranyozott terekbe vágyunk, franciakerteken keresztül kapaszkodunk fel, a megszokott útvonalak helyett titkos átjárókon keresztül haladva néztük a csodásan felújított, fotók alapján helyreállított tereket, amelyekben az utolsó boldog békeidők emléke fogad minket, a frivol húszas évek főúri átiratának élhető tereiben barangolhatunk.

A kastély, a benne élők története szép zárása az utunknak, bőven van min elmélkedünk, amíg Brno és Pozsony suhanva hazaérkezünk.