Paul Troubetzkoy – az impresszionista szobrász

Troubetzkoy nevét a Szépműben tanultam meg. A görög oszlopok tartotta földszinti csarnok adott egykor otthont a különféle szobroknak, plasztikáknak és itt kapott helyet egy parányi, de annál zseniálisabb alkotás is, egy fiatal nő szobra, aki egy nagyobb klubfotelben ült. A szobrot most hiába kerestem a Szépmű oldalán található leltárban, remélhetőleg csak pihen valahol és fogunk még találkozni. A lényeg, hogy ez az alkotás a gyakori látogatásaim biztos pontja volt, jó esett a szememnek a sok tohonya mű között ez a kis izgága,  szépséget, a fiatalságot, a felhőtlen boldogságot oly jó megfogó plasztika, aztán ahogy más elfoglaltságra tettem szert és kiszorult az életemből a Szépmű, mint a hétköznapjaim valósága, úgy fedte homály két évtizedre a szobrot és az alkotóját is.

Egészen az elmúlt hetekig, amikor egy morózus párizsi reggel a Musée d’Orsay-ban talált és itt fedezhettem fel, hogy a földszinti termek egy részét ismerős név uralja, az időszaki kiállítás nem másnak emel emléket, mint az én kedves alkotómnak, Paul Troubetzkoy-nak.

Paolo vagy Paul Troubetzkoy különleges alakja a századforduló művészetének: egyszerre volt kozmopolita szobrász, érzékeny állatbarát és a társasági élet egyik ünnepelt figurája. A Maggiore-tó partján, Intrában született, amerikai operaénekesnő anyától és orosz arisztokrata diplomata apától; e három kultúra – az amerikai, az orosz és az olasz – együttesen formálta művészi látásmódját. A Troubetzkoy-villa árnyas kertjei és a tópart nyugalma már gyermekkorában mély kapcsolatot alakítottak ki benne a természet iránt, ami később meghatározó témájává vált. Művészi pályája hamar az európai elit közelébe emelte. Moszkvai évei során portrémegrendelések sora találta meg: híres arisztokrata hölgyek és hercegek ültek modellt, de ekkor került sor egyik legjelentősebb találkozására is. Lev Tolsztoj több alkalommal modellt állt neki, s a nagy író és a fiatal szobrász között különleges, kölcsönös tiszteleten alapuló baráti viszony alakult ki. Troubetzkoy ösztönös realizmusa, a mozdulatok finom rezdüléseinek megfigyelése lenyűgözte Tolsztojt, aki úgy vélte, a művész képes az emberi lélek pillanatnyi villanásait is bronzba zárni. Moszkvai munkásságának legnagyobb vállalása azonban III. Sándor orosz cár hatalmas lovasszobra volt. A monumentális alkotást sok vita övezte – kortársai közül többen kérdéseket tettek fel arról, helyes-e egy portrészobrászt monumentális emlékművel megbízni –, ám a cári udvar végül rá bízta ezta megtisztelő feladatot, ami meghatározó állomása lett pályájának.

Troubetzkoy érdeklődése nem csupán az emberek iránt volt rendkívüli. Egész életét átszőtte a természet és az állatok iránti mély tisztelet. Szenvedélyes vegetáriánus volt, aki egy interjúban így fogalmazott: „nem eszem hullát”. Ezt a nézetet nem csupán elvi szinten vallotta; életmódja, műtermének légköre és egész művészi filozófiája ezt tükrözte. Hírneves anekdota szerint farkasokat és medvéket is tartott műtermében, amelyeket megszelídített és szinte háziállatként kezelt. A „szelíd farkasok” története bejárta a korabeli Párizst: a szobrász nemcsak dolgozott az állatok között, de mély bizalmi kapcsolatot alakított ki velük, amely műveiben is visszaköszönt. A bárányt ábrázoló alkotása, melynek címe frappánsan kérdez: „Hogyan ehetsz meg?” – egyfajta kifinomult manifesto volt az állatokkal szembeni empátiáról és az erőszakmentes életmódról.

A párizsi évek hozták el számára a világhírt. A Belle Époque pezsgő művészeti fogataga kitűnő terep volt számára, hamarosan a korszak szellemi- és társasági életének legfontosabb alakjai álltak sorban műtermének ajtaja előtt. Auguste Rodin, Anatole France, Rothschild bárónő, sőt Roland Garros is a modellje lett, de talán legismertebb barátsága George Bernard Shaw-hoz kötötte. A két művész rokon léleknek bizonyult: mindketten hittek a társadalmi reformok szükségességében, mindketten vegetáriánusok voltak, és mindketten élesen bírálták az állatokkal szembeni kegyetlenséget.

Szobrai egyediségét, éteri mivoltát, könnyedségét a fény játéka, az anyag megmunkálása és a mozdulatok finom megragadása adta. A kritikusok gyakran „impresszionista szobrász”-ként hivatkoztak rá, hiszen művein nem az akadémikus részletpontosság dominált, hanem a pillanat megejtő elevensége. Mintha minden bronzfigura éppen csak megállt volna – egy lépés, egy leomló kendő, egy hátraforduló arc –, mielőtt továbbmozdulna a térben.

A művész életműve érdekes módon csak most először, 2025–2026-ban a párizsi Musée d’Orsay-ban kapott nagyszabású, átfogó francia bemutatót. A kiállítás célja, hogy a látogatót Troubetzkoy világába helyezze: a Belle Époque eleganciájába, az arisztokratikus szalonok atmoszférájába, a műterem állatbarát káoszába és a művész modern, mélyen személyes látásmódjába. A tárlat vázlatokkal, bronzokkal, márványokkal és ritka fotókkal enged betekintést abba a vibráló alkotói folyamatba, amely a mozdulat megörökítéséből született.

Pau Troubetzkoy művészete ma is különleges: a természet iránti érzékenység, a modern formai kísérletezés és a Belle Époque könnyed eleganciája fonódik össze benne. Életműve nem csupán a korszak egyik jelentős szobrászává avatta, hanem egy olyan humanista alkotóvá, akinek világában az ember és az állat, az arisztokrácia és a bohém szabadság, a monumentalitás és a pillanat törékeny szépsége egyaránt helyet kapott.