Csokoládéba mártva minden finomabb – itt vannak az új Mizo túró rudik!
A túró rudi mindig is kedvenc édességeim közé tartozott. Egyszerűen szerettem a finom, hideg, enyhén savanykás, nem ütősen édes desszert jellegét. a Nőknek is hamar bejött, szülőként is értékeltem a benne rejlő racionalitást, a mennyisége ideális volt, az alapállapotban a túrót a mai napig elutasító Zsófi számára is abszolút működött és működik a mai napig.
Tavaly óta pedig még inkább felértékelődött, mint desszert, hiszen a gluténérzékenységemnek köszönhetően egy csomó korábbi liblingemnek kellett búcsút intenem, de miért is siratnám őket, mikor itt maradt nekem a túró rudi?
Sok-sok évvel ezelőtt az egyik vezető gasztronómiai lapba szedtem össze a túró rudi teljes történetét. Akkor derült ki számomra, hogy
A magyar sikertörténet egészen 1954-ig nyúlik vissza, amikor három magyar tejipari szakember baráti látogatást tett a Szovjetunióban, hogy megfigyelje az orosz elvtársak milyen tejtermékeket állítanak elő. Ezt követően azonban nem azonnal robbant be a magyar köztudatba a csokoládéba mártott enyhén citrusos aromájú túródesszert, hanem hosszú évek fejlesztőmunkáját követően a Tejipari Kutató Intézet munkatársai létrehozták a Túró Rudit, amelynek 1968-ban – a Budapesti Tejipari Vállalat jóvoltából – megindul termék nagyipari termelése. Az orosz сырок (ejtsd: szirok) nem csak a magyar élelmiszeripari mérnökök fantáziáját mozgatta meg, a túrós, túrókrémes desszert szinte az összes volt szovjet tagállam kínálatában megtalálható. Az orosz Túró Rudit az Eskimót a harmincas évek elején kezdték el gyártani, nagyipari megjelenése az 50-es évekre tehető. A magyar változat azonban sokban eltér az eredeti orosz édességtől. A tömzsi, krémállagú túróval töltött, meglehetősen édes tömbök helyett a magyar piacra fejlesztett desszertre inkább a visszafogott édesség, a darabosabb állagú túró és a savanykás, citrusos hangulat volt jellemző. A desszert formáján is módosítottak, az orosz finomsággal ellentétben a magyar túrós édesség karcsú formát kapott, amelyet állítólag a kezdeti gyártási technológiának köszönhetett, a legenda szerint ugyanis a mátészalkai gyárban eleinte hurkatöltővel készítették a ma már hungarikumnak számító, de hungarikumként számon nem tartható Túró Rudit. A Túró Rudit övező legendák közé tartoznak még a névadással kapcsolatos történetek is. Az egyik történet szerint a desszert a formája után nyerte el a nevét, mások tudni vélik, hogy a hűtött édesség fejlesztésén dolgozó egyik szakembernek, Klein Sándornak jutott eszébe, hogy az egyik vele dolgozó kollégáját, Mandeville Rudolfot tegye meg a desszert keresztapjának. Mandeville Rudolf volt ugyanis az, aki az orosz tanulmányút után az elsők között állt neki kifejleszteni az eredetileg mignonnak szánt túrós édességet. A névválasztás azonban először nem tűnt túl szerencsésnek. A frivolnak is tekinthető név miatt a termék reklámozása az első időkben szinte lehetetlen volt, így jóformán reklám nélkül kezdődött meg a termék gyártása és piacra dobása. Talán ennek is köszönhetően került a termelés – a fővárosi kezdetek után – előbb Nyíregyházára, majd Mátészalkára.
(forrás: Wessely Márta – Túró rudi, a legnagyobb kedvenc, Mindmegette)
A szirokra azonnal rárepültem az első orosz delikátboltban, majd megállapítottam, hogy ez nem túró rudi, maximum az unokatestvére, a tömény krémtúrós élmény nagyon messze esett attól, amit megszoktam és megszerettem egy emberöltő alatt. Így aztán a sziroknak búcsút intve visszatértem a kedvenc rudikhoz és boldogan kísérleteztem az újabb és újabb fejlesztések során piacra kerülő ízekkel, formákkal és fazonokkal.
Ezért is örültem meg a Mizo új fejlesztésének, amely nem a túró ízesítésében látta a megváltást, hanem arra a kevéssé örömteli hírre adott bölcs választ, hogy a magyar túró rudi termékek jelentős része a mai napig bevonómasszával készül. Teszi mindezt annak ellenére, hogy a csokoládémikulások és -nyulak területén már bőven lezajlott a bevonó-forradalom és míg 15-20 éve még sokszor a kukában landoltak az ünnepi időszak üreges „csokoládéfigurái” az ehetetlenségük okán, ma már alig találni a piacon bevonóval készített figurális édességet az ünnepek idején.
A Mizo ebből kínál most tej- és étcsokis kiutat. A Marcali gyár fejlesztésével lehetővé is vált a „nudirudik” (ahogy a bennfentesek hívják) csokoládéba történő mártása. Ugyanis a csokoládés bevonás igényel némi előkészültet, többek között üzembe kellett állítni egy olyan temperálógépet, amely képes a csokoládé számára a legtökéletesebb kristályszerkezetet megalkotni, amelyben szépen, fényesen és roppanósan feszül rá a nudikra és válik a legtökéletesebb korpuszukká.
Csokiban fürdő nudirudik
Az üzemben egyébként öröm lenni, a citrusos, vaníliás, édes illat csábító, ha nem vagyok olyan jól nevelt, amilyen, akkor néhány rudi leficcent volna a gyártósorról és csak 25997 darab készült volna el egy nap alatt. Anyának köszönhetően meglett a termelési átlag, a 26000 rudi rendben legyártódott a nap végére és az én lelkiismeretem is tiszta maradt.
A különbség nem csak a technológiai fejlesztésben és az édes túróillatot váltó csoki illatban mérhető, amíg a bevonómassza kakaó szárazanyagtartalma nagyjából 16 százalék, addig a Mizo mostani újításának köszönhetően 53 százalékos csoki kerül például az étcsokoládés rudikra. Ez az 53 nem csak kakaóporban, hanem az igen értékes kakaóvajban is megmutatkozik a csokimasszában, ami külön ünnepelendő, hiszen a kakaóvajat örömmel viszik olyan iparágak, mint a kozmetika és sok esetben a magas kakaópor tartalom mellé sok-sok növényi zsiradék társul, akikről örömmel le tudnánk mondani (mint a pálmaolaj).
A boltokban már kapható a Mizo Túró Rudi valódi étcsokoládéval készült változata, sőt, mindenki kedvére választhat, hogy a hagyományos 30 g-os csomagot, a Mega 51 g-osat, vagy a két kisebb rúdból álló 2×15 g-os csomagot próbálja-e ki.
