Könyvajánló – 2026. november

Ennyi, itt vannak a hosszú sötét esték, amihez sok apró fényre, még több puha párnára, annál is több takaróra és rengeteg irodalomra van szükségünk, hogy átvészeljük. Gyors ütemben hozok is pár újdonságot, amivel megízesíthetjük, átmelengíthetjük ezeket a késő őszi napokat és hosszú, hűs estéket.

Ebben a hónapban magyarázattal is szolgálnék egy kicsit, hogy melyik könyv mitől lett izgalmas, mi fogott meg benne, hogyan lett a Mirelle-lista része. Nincs benne önigazolás, inkább csak megvilágítás, valóban az és úgy kerül a végesre szabott létezésembe, ahogy a legjobb, és kizárólag a magam útján járva gyűjtöm az élményeket.

Virginia Evans – A levélíró

Úgy tűnik, az önismereti útnak csak eleje van. Sybil is járja a sajátját, míg van, aki hangtálra rezdül, futás közben hajtja ki a gondolatait, egy kanapén fekve, kesztyűbábokkal, családállítva éli meg, amit kell, ő leveleket ír, a fiókba postázva. Izgalmas út ez is.

A hetvenes éveiben járó Sybil Van Antwerp egész életében levelek segítségével próbálta megérteni a világot és a benne elfoglalt helyét. A nyugdíjas jogásznő élete kiszámítható ritmusban zajlik: kétnaponta leül az íróasztalához, és írni kezd – a gyermekeinek, a barátnőinek, az orvosának, a kedvenc szerzőinek, a pártfogoltjainak vagy olykor csak az íróasztalfiókjának… Levelei egyszerre tükrözik a hétköznapok kicsinyes gondjait és az idős emberek végtelen bölcsességét, és ahogy a múlt és a jelen történetszálait apránként hálóba fonják, úgy rajzolódik ki előttünk egy rendkívüli asszony életútja, személyisége. Van azonban egy olyan levél, amelyet Sybil egyszerűen nem bír elküldeni, és amely az élete legsötétebb időszakához kapcsolódik. Ahhoz, hogy fel tudja adni, előbb szembe kell néznie a múltjával, és fel kell oldoznia önmagát.

A levélíró számos rangos díjat és elismerést kapott, elnyerte többek között a 2026-os Women’s Prize for Fiction díjat, valamint az első könyves szerzők között kiosztott Pen/Hemingway Díjat.

(fordító: Gázsity Mila)

Joanne Harris – A csokoládé titka

Harris az első magyar kiadások során költözött az életembe, majd a szakácskönyveivel tette magát halhatatlanná, élő emlékezet minden műve, ma is hallom, ahogy az Ötnegyed narancs borai halkan csilingelnek, közösen töltött napunkat pedig számtalan, mára már vállalhatatlannak is ítélhető fotó őrzi, ami a Gerlóczy Párizsában és egy csillaghegyi lovardában készült, egy emberöltővel vagy kettővel ezelőtt. Már tavaly láttam, hogy új könyve a Csokoládé univerzumát tágítja, s boldogan vettem észre, hogy már magyarul is elérhető. Harris mesélőkedve a régi, főszereplőjét barátként köszönthetjük, egy kisebb adag bonbonnal vagy egy jó tábla minőségi csokival veselkedjünk neki.

New Yorkban, egy meleg júliusi estén, Vianne Rochas szétszórja édesanyja hamvait, majd a szeszélyes szelet követve a francia tengerpartra, Marseille felé veszi az útját. Amikor megérkezik Franciaországba, élete során először a saját kezébe veszi a jövőjét. Bájos megjelenésének köszönhetően pincérnői állást kap egy bisztróban, de tudja, hogy nem maradhat sokáig. Gyermeket vár ugyanis, és attól tart, a szülés után újra mennie kell. Ám addig egy különc szakács, Guy Lacarriére irányításával felfedezi a főzés örömét, és a francia ételeket ízlése szerint keserédes csokoládéval és fűszerekkel megbolondítva rájön, hogy ezzel a csipetnyi varázslattal megismerheti a kis falu titkait – és végre igazi otthonra találhat. De neki magának is van egy titka, és ez a titok veszélybe sodorhatja mindazt, amiért eddig oly keményen küzdött.

(fordító: Szűr-Szabó Katalin)

Belle Burden – Idegenek

Nem is tudom, min akadt meg a szemem. Ja, igen, a főszereplő épp felnőtt gyerekeit útjára engedő középkorú nő. Lehet innen jött az ihlet, hogy Belle Burden sikerkönyvét is a novemberi listára tegyem, habár az Idegenek élethelyzetét meghagynám másnak, Belle útkeresésében szívesen merülök el, figyelve az ő megéléseit.

Húszévnyi házasság, három gyerek, lakás New Yorkban, nyaraló az óceán partján – maga az amerikai álom. Aztán ez az álom minden előjel nélkül darabjaira hullik: Belle Burdennel közli a férje, hogy elhagyja. Egyetlen éjszaka leforgása alatt az addig megbízhatónak vélt társ hirtelen idegenné válik, aki úgy lép ki a közös életből, mint egy színész, aki egyszerűen leveti a jelmezét. Az Idegenekben Burden nemcsak azt meséli el, hogyan omlik össze pillanatok alatt a kívülről makulátlannak tűnő házasság, hanem azt is, mi zajlott a mélyben – hatalmi, érzelmi és társadalmi szinten. Ahogy újraolvassa saját történetét, a visszafogott, alkalmazkodó feleségből lassan egy bátrabb, a hangját hallatni kész nő lesz, aki nem hajlandó lemondani sem önmagáról, sem a szerelemről.

(fordító: Getto Katalin)

Susana Monsó- Schrödinger oposszuma

Susan könyvénél a téma volt, ami megfogott, na meg a fedlap, meg Schrödinger, hiszen az őszi időszakban, meg aztán télen az Agymenők az a cosy-sorozatom, amit újra és újra boldogan nézek, az oposszumok meg cukik a könyv meg rózsaszín. A téma már kevésbé: érzik-e, értik-e az állatok az elmúlást. Erről komoly tapasztalásom van, Bolyhos úgy ment el, hogy a végső útjára Yolánnal kísértük. Lent, a Család utcában, Józsi dokinál látogattuk az akkor már nagybeteg, agonizáló kisnyulat, aki megvárt engem és a kezem között tért meg egy másik dimenzióba. Yolán velem volt, a vizsgálóasztalon feküdt, Bolyhos mellett. Hazajövet évek óta először nem az volt az első dolga, hogy beköszönt a pajtásának a nyúlketrecbe. Tudta, hogy nincs már ott. Egyszóval a téma adott, a könyv pedig igazán izgalmas.

Amikor az oposszum veszélyt érez, holtnak tetteti magát: teste kihűl, légzése lelassul, és rothadó tetem szagát árasztja. Susana Monsó humorral, empátiával és tudományos alapossággal tárja fel, hogyan reagálnak az állatok a halálra, a veszteségre és a gyászra. Hangyák, csimpánzok, kutyák, varjak, elefántok és bálnák történetein keresztül érvel amellett, hogy a halál fogalma széles körben elterjedt az állatvilágban, és a halálhoz való viszony nem kizárólag emberi tapasztalat. A filozófiát a viselkedéstudomány és az összehasonlító pszichológia legújabb eredményeivel ötvözve kérdőjelezi meg az emberközpontú gondolkodás mélyen gyökerező előítéleteit.

(fordító: Sepsi László)

Mat Dinniman – Operation: Bounce House – Az Ugrálóvár hadművelet

Nincs kérdés, ugye? Dinniman az Agave csodás ütemérzékének újabb bizonyítéka, amelyben az összes általuk kezdetektől képviselt műfajt és annak minőségi voltát képesek megcsillant, afféle ars poetica.

Most kicsit kilépünk Carl univerzumából, de csak azért, hogy egy sci-fi thrillert kapjunk a kezünkbe és  megismerkedjünk Oliverrel, aki sosem akart hős lenni. Csak a családi farmot szerette volna vezetni a húgával, néha fellépni a zenekarával, és életben tartani a család egyre öregebb, de annál makacsabb intelligens mezőgazdasági robotjait. Új-Sonorán, a távoli kolóniabolygón ez is épp elég feladat. Oliver ráadásul kifejezetten várja a napot, amikor végre megnyílik a transzferkapu, és helyreáll az azonnali közlekedés és kommunikáció a Földdel. A földi filmeken, sorozatokon és zenéken felnőtt telepesként azt hiszi, ez új korszakot nyit számára és a bolygójának is. Csakhogy a Föld nem megérkezni akar Új-Sonorára. Hanem meghódítani, eltakarítva mindenkit, aki az útjában áll. A telepeseknek annak idején azt ígérték, békében élhetnek az új otthonukban, a Föld kormányának azonban időközben más tervei lettek. Megbízzák az óriási Apex Industriest egy “kilakoltatási akcióval”, az Apex pedig, mint minden valamirevaló nagyvállalat, rögtön megtalálja a legjövedelmezőbb megoldást. Minek drága MI-katonákat gyártani és bevetni, ha a hódító hadjáratból játékot is lehet csinálni? Minek finanszírozni egy galaktikus háborút, ha az unatkozó földiek hajlandók fizetni azért, hogy saját harci gépeket tervezzenek, majd az otthonuk kényelméből, távirányítással vadásszanak a telepesekre? A játék nevet is kap: Ugrálóvár hadművelet.

(fordító: Tamás Gábor)

Tisza Kata – Oda nem illő

Tisza Kata könyvének első, beetetésként a Scolar oldalára már hetekkel korábban feltöltött pár oldala után úgy éreztem, hogy a főhőssel, Rebekával egy pályán mozgunk, a korunkat és a fogorvost illetően biztosan.

Rebeka sajátos és önkéntelenül rátörő szexuális fantáziavilággal próbál átkelni az életén, miközben belső világa összetettebb annál, mint ami azonnali lehetőséget adna vágyai szabad megélésére. A valóságot és a valóságos kapcsolódást keresi egy végletesen egyszerűsítő társadalomban, amelyik előítélettel kezeli a női szexualitást, és aligha fér hozzá a létezés mélyebb rejtélyeihez, amelyek mögötte húzódnak. Egy ember, aki mintha ősidők óta hordozná oda nem illőségét, valaki, aki ellenáll a játéknak, amit a behódolásért játszani szoktak. Valaki, aki lehetne bármelyikünk, aki cipelte már valaha a kívülállóság érzetét. Egyszerre üdítően vicces és mélyen magányos, belső és külső ellentmondásokat feloldó mű. Az Oda nem illő Tisza Kata harmadik írói ciklusának első regénye. A könyvnek nincs célja, se kimondott célközönsége, nincs ideológiája, se megfelelési vágya, se műfaji meghatározottsága. Mindössze egy kísérlet a szabad létezésre és annak egy autonóm kifejezési módjára.

Ian McEwan – Amit tudhatunk

Irodalmi köntösbe öltöztetett disztópia, amelyben a nukleáris katasztrófa sújtotta 22. század a 21. század érzéseivel és gondolataival kíván vigasztalódni. Valahonnan nem ismerős?

2014-ben a neves költő, Francis Blundy szűk baráti körben ünnepli felesége születésnapját. Az est fénypontjaként felolvassa a neki írt szonettkoszorúját. A gyertyafényes vacsora résztvevői mit sem sejtenek arról, hogy a költeménynek később nyoma vész, és évtizedekkel később egy letűnt “aranykor” egyik legfőbb kulturális teljesítményeként fognak tekinteni rá. 2119-ben egy pusztító nukleáris katasztrófa és a megemelkedett vízszint következtében az egykori Anglia déli vidékeit elnyeli a tenger. A túlélők életét beárnyékolja az elveszett világ emléke. Thomas Metcalfe, magányos tudósként, megszállottan kutat Blundy szonettjei után, miközben a 21. század elejének fennmaradt dokumentumait tanulmányozza. Az akkori emberek, – a mi hétköznapjaink – szabadsága és lehetőségei teljesen lenyűgözik. Amikor rábukkan egy nyomra, amely elvezetheti az elveszett vershez, bonyolult szerelmi szálak és egy kegyetlen bűntény tárul elé, amely romba dönti mindazt, amit addig biztosként tudni vélt. A regényben a nosztalgia abszurditásának bemutatása mellett felcsillan a folytonosság vagy állandóság reménye: “Más víz folyik a mederben, más a part menti növényzet, más élőlények élnek a vízben, más levegő áramlik fölötte. A patak mégis ugyanaz.”

(fordító: Lukács Laura)

Karin Smirnoff – Cukorkigyó

Karin könyvénél a puszta kíváncsiság vonzott, ráadásul a skandináv szerzőket kifejezetten kedvelem és mindig örülök neki, ha az oly népszerűvé vált vad thrillerek mellett más hangok is megjelennek a magyar kínálatban.

“Ne vedd úgy hogy a dolgok maguktól értetődnek… Aminek görbének kell lennie azt időben meg kell hajlítani.”

Agnes, Kristian és Miika a 80-as években nőnek fel a svédországi Södertäljében. Nem sok közös van bennük, de különleges tehetségük összehozza őket, és szoros barátság alakul ki közöttük. A hajdan világhírű előadóművésszel és zenetanárral, Frank Leidével együtt megalapítják a Bretzel ensemble-t. Eleinte templomokban és kisebb hangversenyeken lépnek fel. Később azonban bejárják a világot. Vajon kicsoda valójában Frank Leide? Biztonságot nyújt, amikor a szülők világa nem képes rá, vagy talán ő a legnagyobb áruló mind közül? A Cukorkígyó a torz szerelemről, a kívülállóságról és a zenéről mesél, nyers őszinteséggel. Egy olyan barátságról, amely talán mindent túlél.

(fordító: Patat Bence)

Allen Levi – Theo ajándékai

Theo jött, látott és győzött. Booktokerek, megmondók, exbemondók és mindenki, akinek szíve van, annak most Theótól csordult túl. Ergo listára vettem, lássuk, nálam is működik-e a recept.

Egy napfényes tavaszi reggelen különös alak érkezik Goldenbe, egy apró georgiai kisvárosba. Theónak hívják. Kedves, mosolygós, de furcsa öregúr, aki álmélkodva sétál az utcákon, rácsodálkozik az épületekre, és bocsánatot kér a madaraktól, amiért nem hozott magával eleséget. Hogy mit keres épp Goldenben, az maga a rejtély. Theo ráadásul nem igazán beszél magáról, de annál több kérdést tesz fel azoknak, akiket a sors az útjába sodor. Miközben új otthonával ismerkedik, betér egy kávézóba, ahol kilencvenkét ceruzaportré függ a falakon. A rajzok Golden lakóit ábrázolják. Theót annyira lenyűgözik a képek, hogy elhatározza: megvásárolja őket, egyenként felkutatja a rajtuk szereplő embereket, és ajándékba adja nekik saját arcképüket. Cserébe csupán annyit kér, hogy az illetők meséljenek magukról. Így minden találkozáskor feltárul egy-egy emberi sors, titkokra derül fény, régi sebek gyógyulnak be, és végül megváltozik a város élete.

Allen Levi regénye eredetileg magánkiadásban jelent meg, majd napjaink egyik legnagyobb könyvszenzációja lett: egy év alatt több mint 3 millió példányt adtak el belőle, és mostanra negyvennél is több országba elkeltek a kiadási jogok.

(fordító: Szabó Olimpia)