Értelem és érzelem (2026)

Rá kellett jöjjek az utóbbi időszak felhozatala alapján, hogy kifejezetten szeretem ezeket az újrakomponált kosztümös filmeket. Ahol mernek más hangon szólni és nem az angol úri szabó az egyetlen mutatója a film értékének. A legújabb Értelem és érzelem tökéletes példája annak, miért érdemes ma is Jane Austenhez nyúlni. Külön öröm, hogy Emma Thompson után három évtizeddel újra nő írta a forgatókönyvet, Diana Reid és Ang Lee érzékeny, de kissé már meghaladott rendezése után a mostani adaptációhoz egy női rendező, Georgia Oakley látásmódja került, ami érezhetően finomítja a történet szövetét.

Meglepően kerek és meglepően keresetlen alkotás született, amiben sokkal kevesebb a klasszikus adaptációkra oly gyakran jellemző színpadias eltartás, és jóval több a valódi, lüktető szenvedély. Őszintébben, erősebben és sokkal kevésbé mereven fogalmaz, a 21. századi nézőknek szól úgy, hogy közben az eredeti austeni hang csorbítatlanul megmaradt.

Azt is nagyra értékelem, hogy nem húzónevekre épít a produkció, itt nincs az angol ködben hunyorgó amerikai gigasztár, aki nem csak az akcentussal, de magával az európai léttel is hadilábon áll, miközben hitelességének legfőbb mércéje az általa becsábított nézők kukoricafogyasztása. Csodálatos, hogy ebben az adaptációban a vásznat húsvér élettel töltötték meg, és a karakterek – egészen a mellékszereplőkig – tisztán, egyértelműen szólnak hozzánk. A korábbi adaptációval megvan a párhuzam, igaz, Hugh Grant már nem rebegteti a pilláit, de Rickman ezredese – nem a mostani ezredes kontójára, csak úgy összességében – azért hiányzik.

A főszereplők, Daisy Edgar-Jones és Esmé Creed-Miles egy mélyen valósághű, valóban belakott, számunkra is értelmezhető és befogadható világot teremtenek, amely formabontó kontrasztot képez a korábbi feldolgozásokkal. A film érzelmileg nagyon pontos, nem mesterkélt, nem elvont, hanem kézzelfoghatóan őszinte megfogalmazás mellett dönt.

Vizuálisan is izgalmas a felütés. Bár a kézikamera használata néha talán egy picit sok, maguk a képek gyönyörűek, a tájak pedig varázslatosan vadak. A nyers vizualitás a film atmoszferikus hangulatának alapja, a földszínekkel operáló, karcos operatőri munka nagyszerűen adja vissza a zord, mégis gyönyörű angol vidéket

A feszültségkeltés ritmusa is hibátlan, a történet úgy tud katartikussá válni, hogy valójában kevés néző számára titok a végső kifejlet. Az alkotók szép és kerek érzelmi pályaívet írnak, amelyet sikerül valóban a csúcsponton elengedni.