Athén – négy nap alatt

Bevallom, 14 évesen jártam először és utoljára Athénban, azaz 30 év választott el az élményeimtől, amelyek ugyan éltek bennem, de egy szinte mindenre kiterjedő, nagy görög körút részeként meglátogatott városból leginkább benyomásaim maradtak. A görögöknél töltött első három hetünk meghatározó volt, az ezt követő 7-8 évet jóformán náluk töltöttük, mindet megnéztünk Schliemann és Evans nyomdokain haladva, hónunk alatt Durrell Korfu-trilógiájával váltunk szakavatott görög-imádókká, akik az utolsó faluba is eljutottak, majd szénfeketén és boldogan tértek meg, beszámolni a barátoknak, hogy milyen kincseket is rejt a szárazföld és a számtalan sziget.

Aztán valahogy Görögország fénye kihunyt, számos más úti cél követelt figyelmet magának és vont be a saját bűvkörébe, évtizedekre, mi több, pont egy negyed évszázadra elszakítva valamitől, amit egyébként nagyon szerettem: a görög léttől.

Kicsit félve indultam most útnak, tartottam tőle, hogy ahogy az idő rajtam is fogott, úgy az emlékeim sem valósak már teljesen és a globalizáció is felemésztette mindazt, amit szerettem, és ami mindig visszacsábított. Hogy ne a múlton való kesergésbe csapjon a dolog, ezért társként szegődtettem a férjem, aki hazánk azon kevés lakója közé tartozik, aki a 90-es években még Paraliáig sem jutott, soha nem tette be a lábát görög földre, legközelebb Albániában érezhette magát ehhez a hangulathoz és konyhához.

Kellemes és meglepően rövid repülőút után a várostól meglehetősen távoli reptérről egy, direkt erre szakosodott metróval viszonylag tempósan a belvárosban találtuk magunkat. Az entrée nem is lehetett volna jobb. Ahogy a szállásunkhoz igyekezve kiszálltunk a Monastiraki állomáson, az első, amit láttunk, az alkonyi fényekbe burkolódzó Akropolisz, alatta a nyüzsgő tér, a Plaka kezdetét jelentő utcák áramló forgataga.

Az első benyomás – Athén

A szállásunk a Psiri-negyedben volt, nagyjából öt percre a Monastiraki tértől. A finom emelkedőn felkaptattunk a piac felé vezető utcán, majd bevettük magunkat a negyed sűrűjébe, hogy az utunkat szegélyező számtalan arab fűszerbolt lehelte csodás illatban elkanyarogjunk a szállásunkig. Mint utóbb kiderült, a lehető legkörülményesebben jutottunk el a hotelig, de így is csak 10 percünkbe került.

A szálláson gyorsan lepakoltunk, majd elindultunk, hogy az esti órákra és a korgó gyomrunkra való tekintettel vacsorát kerítsünk. A Monastiraki jó kiindulási pontnak tűnt. Hadrianus könyvtára körül kicsit bizonytalankodtunk, amit a helyi erők rögtön felhívásnak tekintettek, de rutinos utazóként nem kértünk szerencsekarkötőt, se rózsát, hanem elindultunk Attalosz sztóája és az Agora felé.

Attalosz sztóája, Akropolisz, metro – Athén

És visszajöttek az emlékeim. Na, nem az athéniak, hanem a görögök. Ahogy vártak az éttermek előtt, ahogy invitáltak, de nem erőszakoskodtak, ahogy hagyták, hogy a magunk ütemében döntsünk, tudván, hogy visszatérünk, ha nem most, akkor később. Zenére mentem. A görög létezés nekem Theodorakis és Dalaras vonalán is komoly megerősítést kapott anno, nagyon szeretem a görög népzenét, a táncaikat. Szerencsére – péntek este lévén – számtalan helyről szűrődött ki muzsikaszó. A választásunkat az sem lendítette előre, hogy az Agora felett ott magasodott az egyébként rendkívül ügyesen megvilágított Akropolisz, és az ember vagy fotóz, vagy éttermet keres.

Aztán valahogy mégis sikerre jutottunk, döntött az ár, a kínálat mibenléte, illetve az élő zene, és nagyon hamar egy kellemes tavernában találtuk magunkat, a ház borával öblítve le az út porát, amíg elénk tornyozták a tzatzikiből, görög salátából és szuvlakiból és bárányból álló vacsoránkat.

Hibátlan bárány – Athén

Közben szólt a gitár és a buzuki, a klasszikus dallamokat a kedvenc Dalaras számaim követték, mintha a két zenész megsejtette volna, hogy mivel tehet még jobban a kedvemre. A vacsora után sétálni indultunk, néztük, ahogy a helyi kamaszok az Agora kerítésén átlendülve birtokba veszik az ókori romokat, elsétáltunk a Szintagma térre, hallgattuk az utcazenészeket, megnéztünk egy késő esti őrségváltást, majd szépen visszaereszkedtünk a Psiri-negyedbe, és a curry masalák mámorító illatában hazasétáltunk, majd még a pazar kilátással bíró tetőteraszunkról megcsodáltuk az Akropoliszt és aludni tértünk.

Reggel, egy fázós, kicsit görög, de inkább semmilyen reggelit követően (ok, a reggelizőből nyíló panoráma mindenért kárpótolt, ki akar enni, mikor a rózsaszín fényekbe burkolt Akropoliszt is nézheti?!) megindultunk a Hadrianus könyvtár oldalában, kanyarodtunk fel, egyenesen az Akropoliszhoz.

Kilátás a szálloda étkezőjéből – Athén

Nyitásra nem mertem jegyet venni, de a második körre már online befizettem, így elvileg 10-től voltunk jogosultak belépni a fellegvárba.

Az Areopagus hegy kövein ülve – Athén

A nap egyre melegebben tűzött, a messze elterülő betondzsungel város felett finom muszlinkendőként ült a szmog.

Dionüszosz színház – Athén

Mi pedig némi fotószünetet és a Dionüszosz színház megszemlélését követően, Szárnyatlan Niké temploma mellett felsétáltunk a Pallasz Athéné tiszteletére emelt fellegvárba.

Szárnyatlan Niké temploma – Athén

Én figyelmeztettem a férjem, hogy készüljön a legrosszabbra, de utólag úgy érzem, egész jól bírta. A végén már figyelte az oszloplábazatokat, nem okozott neki gondot a fejezetekkel való ismerkedés sem, számolta az oszlopokat és oszlopdobokat, az Erechteion-nál összebarátkozott a kariatidákkal, és ha minden egyes követ nem is tudott azonosítani, nagyon remélte, hogy ez nekem az ő közreműködése nélkül is összejön.

Erechteion – Kariatidák – háttérben a Lükkabétosz – Athén

Csodás időnk volt, a február vége a jelek szerint még viszonylagos holt szezon errefelé, csak nagyobb olasz csapatok lézengtek a városban és az ásatási helyszíneken feltűnő amerikai iskolás csoportokon kívül nagyobb összeverődött tömeget sehol sem láttunk.

Akropolisz – Athén

Alaposan kinéztük a hegytetőt, a kilátóból megszemléltük a még mindig betondzsungelnek ható várost, intettünk a Lükkabétosz-hegynek, jelezvén, hogy majd érkezünk, aztán egy szép, kellemes, az Akropoliszt körülfonó sétaúton át leandalogtunk a 2009-ben átadott Akropolisz Múzeumhoz.

Plaka – Athén

A városban építészeti szempontból szerintem az ókor óta nem született olyan mutatós és minőségi épület, mint ez a múzeum. A korábbi, kicsit konténerjellegű valami (aki szeretné látni, az nézze meg a franciák Ellopták Jupiter fenekét című vígjátékát) helyett most egy méltóságteljes, letisztult, jól szervezett terekkel rendelkező, tágas, de nem üres kiállítási tér jött létre, amelyet szemmel láthatóan nagyon gondosan megterveztek.

Akropolisz Múzeum – Athén

A korábbi antik lakónegyed fölé felhúzott múzeum cölöplábai alatt betekintést kaphatunk egy, feltehetően római kori negyed mindennapjaiba, ehhez csak meg kell lengetni az aznapi belépőnket. Magában a múzeumban a kabátok, táskák leadása flottul ment, majd lecsippantottuk a jegyünket és hagytuk, hogy a tér és a látvány hasson ránk. Az elmúlt évtizedekben számos ismert műtárgyat restauráltak, ezek most, ha nem is régi fényükben, de igényesen felfrissítve ejtik ámulatba a látogatókat, de az igazán ütős tartalommal a második emelet szolgál, amely építészetileg is elkülönül a múzeumtól, mint a Rubik-kocka egyik szintje, finoman elfordul az épület síkjából.

Az Akropolisz Múzeum esti fényei – Athén

Belül pedig egyszerűen leképezi a Parthenónt, megteremtve azt az illúziót, amit a kordonokkal körbezárt épületnél, a hegy tetején nem életünk meg: részesei leszünk a templom-élménynek. Miközben megtapasztaljuk azt a fájdalmat, amivel a görögöknek együtt kell élni: mindaz, ami egykor a Parthenón része volt, angol konzulok és kalandorok jóvoltából – részint – a világ nagy múzeumaiban van. De ők, itt és most megteremtették a méltó otthonát ezeknek a kincseknek, a többi már csak azok mostani őrzőin múlik.

Csodás terek és bravúros összhangok – Akropolisz Múzeum – Athén

Persze, mondhatjuk azt, hogy a görögök rossz gazdái voltak az épületnek, amely közel 2000 éven át kitartott, volt keresztény templom és mecset is, aztán az angolok szisztematikusan elkezdték hazahordani azt, amit a gazba fulladt dombtetőn megtaláltak és mozdíthatónak ítéltek. Minden éremnek két oldala van, de én most a görögökén állok, ez a múzeum alkalmas arra, hogy otthont adjon ezeknek a tárgyaknak.

Pallasz Athéné – Akropolisz Múzeum – Athén

A múzeum csodái ezzel nem értek véget. Az első emeleten szembe találtuk magunkat egy fantasztikus kávézóval, amelynek teraszáról hosszan és elmélázva lehetett szemlélni a teljes napfürdőben úszó Akropoliszt. Nem siettünk, nem is volt miért, pont ezért jöttünk, hogy legyen időnk. Arra, amihez kedvünk van.

A kávézó múzeumi belépő nélkül is látogatható – Akropolisz Múzeum – Athén

A kávézást követően én még visszatapsoltam néhány szobrot, végigsimított a szemem a Borjúvivő szépséges szobrán, egy Pallasz Athéné frízen és a világ legboldogabb fél lován, amelynek mosolya azóta is velem van.

A világ legboldogabb lova – Akropolisz Múzeum – Athén

A múzeum után a Plaka felé vettük az irányt, amely leginkább Rodosz óvárosára emlékeztetett, bár lehet, hogy csak azért, mert az előrelátó görögök 40 évnyi kacatot rendelhettek be anno Kínából és a 25 évvel ezelőtti kínálattal hajszálra megegyező bóvlihegyek hívták elő ezeket az emlékeimet.

Szabad a vásár – Plaka – Athén

A Plaka egyébként kedves hely, tele vicces boltokkal, a világ legfeleslegesebb, de ránézésre is nagyon görög mütyürjeivel, olívabogyóval, szárított oregánóval és mindennel, ami a sztereotípiák alapján ehhez a kultúrához tartozik. A Monastirakin keresztül elsétáltunk a Varvakios piacra, amely mint utóbb kiderült, két sarokra volt a szállásunktól, és végigjártuk a húsos és halas részt.

Friss, farsangi bárány – Varvakios piac – Athén

Őrült nagy tömeg volt, a farsang utolsó hétvégéjén, amit errefelé a családok együtt töltenek, hatalmas szatyrokban vitték a helyben, a tőkéken kiklopfolt húst, tucatnyi tintahal került a kofák által hajtogatott papírtölcsérekbe, mindenki tülekedett, mindenki ordított.

Gazdag tengeri választék – Varvakiosz piac – Athén

Egy darabig próbáltunk lépést tartani a tömeggel, aztán inkább ebéd után néztünk. Szerencsére a Psiri-negyedben ez nem volt nagy kihívás. A negyed közepén, néhány utca ölelésében egy parányi tér található, aki itt, ezen a környéken nem bír rálelni az igazira, az megérdemli az éhhalált. Reggel már az I Feel-ben megtaláltuk az ideális kávét, most az Aisxylou grill house-ban leltünk rá a boldogságra, nagyobb adag grillezett tengeri herkentyű, görög saláta és szuvlaki képében. A jóféle füst, a friss hús, az érett zöldségek és a nálunk elvétve sem létező, valódi feta összhatása leírhatatlan volt. Degeszre ettünk magunkat.

Grillezett tengeri csodák – Athén

De kellett is az energia, mert arra a napra még volt egy komoly tervem. Minden weboldalon, útikönyvben, instasztoriban és posztban olvastam, hogy a Lükkabétosz-hegy tetejéről páratlan panoráma és még szebb naplemente lesz az utazó ajándéka, ha felkaptat. Azt is megírta minden orgánum, hogy aggodalomra semmi ok, hiszen van felvonó, amely nagyban megkönnyíti az életünket, még ha a város legmagasabb hegyéről van is szó. Mindenki hazudik, csak szólok. Az, hogy hegynek felfele fogunk menni, nem volt kérdés, a belvárosból kiérve megkezdtük az emelkedést, hol csak egy utcácskán kaptattunk, hol lépcsőt másztunk, de érezhetően tartottunk fel, a felvonó irányába. Útközben aztán egyszer csak valahogy sok lett a rendőr. Hol itt támasztotta egy civil ruhás a házfalat, hol ott állt egy járőr kocsi, a végén pedig már őrbódék tarkították a lakónegyedet. Végül a férjem megkérdezte a sokadik rendőrt, hogy mégis mi van itt, lakik erre valami nagyon fontos ember? Jaja – válaszolták kedvesen és őrizték tovább, alig feltűnően.

Egyszer aztán elfogytak a lépcsők, megsűrűsödtek a turisták és minket pedig – egy szeles ajtón át – elnyelt a hegy. Hamar a siklóhoz jutottunk, megváltott jegyükkel azonban nem volt érdemes jó helyekért tülekedni, mert végig a hegy belsejében vitt az utunk, majdnem teljes sötétségben. Innen bukkantunk ki az alkony fényében játszó hegytetőre, ahol egy parányi templom, egy parányi tér, irgalmatlan mennyiségű – az útikönyveknek szintén feltétlen hívő – turista és elképesztően erős és hideg szél fogadott.

Megpróbáltam a helyzetből a legtöbbet kihozni, megküzdöttem a lehetőségért, hogy ellássak Pireuszig, kivegyem az óceánjáró hajókat a horizonton, de a reggel még muszlinkendőnek tűnő szmog besűrűsödött, majd gondosan fennakadt a várost körbeölelő hegyeken és úgy nyelte magába a naplementét, mintha nem is lett volna.

A naplemente – Lükkabétosz-hegy – Athén

Így aztán némileg csalódottan ittunk egy-egy lattét a templomocska mögött meghúzódó kávézóban, majd miután csontig fagytunk a szélben, visszaereszkedtünk a városba, amely zajosan és melegen várt ránk.

Vasárnap a tengerhez vágytunk. A kézenfekvő pireuszi kikötő egyikünket se vonzott, így alternatív megoldások után néztünk. A férjem végül kiszúrt egy izgalmasnak tűnő helyet Glyfadától némileg délre, így egy napijeggyel a farzsebünkben, meg az Omonia tér metrójában strázsáló rendőrsrác útmutatásaival nekivágtunk, hogy felkutassuk a Lake Vouliagmenit, amely a névadó faluban helyezkedett el és mutatós sziklafallal meg jó kávét prezentáló kávézóval várt minket.

Vouliagmeni-tó – Görögország

A Lükkabetoszon megtapasztalt szél nem állt odébb a városból, pontosabban fújt az Athénben is és Vouliagmeniben szintúgy, a nap párás felhőcsoportok mögött bujkált, hittük is, meg nem is, hogy a végén javunkra dönt az időjárás és naposba fordul. A tóparton békésen elkávézgattunk, én macskáztam, vagy a helyi fauna használt ki a végletekig… ezt nehéz megmondani, de édes és tartalmas semmittevés volt a részünk, amíg kitaláltuk, hogy ha már idáig eljutottunk, akkor mit is kezdjünk magunkkal.

Macskákból errefelé nincs hiány – Görögország

Vouliagmeni nem csak egy tóval büszkélkedhet, hanem van egy tisztes öble és az öböl túlpartján egy mutatós félszigete, amelyet jelenleg a Four Seasons Hotel ural hatalmas magán apartmanokkal, amelyekhez most épül a gigamega jachtkikötő, a félsziget csücskében pedig található egy aprócska, Szent Miklósról elnevezett kápolna, ahova érdemes elsétálni és onnan vetni egy pillantást Vouliagmenire.

Vouliagmeni – Görögország

A kaptatókkal tarkított utunkba esett egy kis beach-hangulat, egy darabig néztük a szörfösöket, meg a tajtékos hullámokat, aztán megcsodáltuk a gigaberuházást a szálloda alatt, majd felkanyarogtunk a félsziget végébe, és ahelyett, hogy a kápolna felé vettük volna az irányt, egy kitaposott ösvényen az ott kiránduló görögök nyomába szegődtünk. Remek döntés volt, csodásan vad, hatalmas sziklákból álló partszakaszra értünk.

Vouliagmeni – Görögország

A kedvünkért még a nap is kisütött, az ordító szél azonban véletlenül sem csillapodott, így csak egy darabig bírtunk ellenállni az elemeknek, majd visszasétáltunk a szélcsendes főútra és megkerestük Agios Nikolaos kápolnáját, amelyet egy lelkes hívő a Bory-vár stílusában alkotott meg.

Agios Nikolaos kápolna – Vouliagmeni

Innen szépen visszakanyarodtunk a falu felé, miközben azt latolgattuk, hogy a Four Seasons lakóihoz árazott éttermekből vajon ki fognak-e penderíteni minket, ha csak 1-1 sült krumplit szeretnénk bedobni a kirándulás után.

Vouliagmeni – Görögoszág

Végül eliszkoltunk a túlárazott helyek mellett és Vouliagmeni lakóövezetében bukkantunk rá egy, a helyiek által uralt kávézóra. Két jó kávé és fél óra napsütés lett az ajándékunk. Közben a buszok indulását néztük az interneten, bízva abban, hogy az ott leírtaknak bármi köze van a valósághoz, de miután egy teljesen indokolatlan időpontban elhúzott mellettünk a húsz perccel ezelőtti vagy húsz perccel későbbre kiírt busz, feladtuk és a kávénk végeztével – a régi módszernek megfelelően – egyszerűen áttettük a székhelyünket a megállóba.

Athénban fújt. Ezerrel. A Plakában vitte a mütyüröket, az asztalterítőt, fellapozta az étlapokat, felkapott mindent, amit csak ért. Mivelünk is próbálkozott, de túlzottan éhesek és ennek megfelelően elszántak voltunk, így végül a Plaka egy aprócska, de görög családokkal dugig pakolt terén megtelepedtünk. Próbáltunk mi bent is asztalt foglalni, de az teljességgel esélytelennek tűnt, így ordító gyerekek és ordító szél közepette gyors ütemben megrendeltük a görög salátáinkat, én egy adag grillezett bárány mellett döntöttem, a férjem pedig kebabot választott. Ahogy már eddigre megszoktuk, érkezett a két pohár és a hatalmas adag friss víz, majd jöttek a meseszép horiatikik. Mi pedig, mint a sokkezű Shiva próbáltunk enni, az asztalterítőből vitorlát dagasztó szelet kicselezni, a szalvétát elkapni, a műanyag palackba kapaszkodó orkán kivédeni, közben lestük az eget és csendben imádkoztunk, hogy addig ne szakadjon le, amíg tart a bárány.

Horiatiki – a görög parasztsaláta – Athén

De a szél csak incselkedett velünk, nem tágított mellőlünk, de nem hozott esőt. Ebéd után a Plaka környékén próbáltunk sétálni, de a kisebb utcákban is kifejezetten arrogáns időt kavart a szél, így végül egy korábban kinézett célpont felé vettük az utunkat, benéztünk a Little Kookba.

Üdv Meseországban! – Little Kook – Athén

A Little Kook-ra az instán bukkantam rá, mint erősen ajánlott instapozitív helyre, amely valószínűleg tényleg erre rendeltetett. A 2015-ben nyitott kávézó elképesztő népszerűségre tett szert. Parányi Disneylandként működik a Psiri-negyed szívében, egyedi, erősen túlburjánzó dekorációjáról és tematikus berendezéséről híres, ma már szinte az utca egészét uralja, bele-bele csípve a szomszéd utcába is. Van itt minden, mint a búcsúban, egész évben nyitva tartó karácsonyi mütyürbolt, karácsonyi tematikával rendelkező bár, kiülős kávézó, mesehősökkel tarkított kétszintes varázscukrászda.

Mi ez utóbbihoz álltunk sorba (naná, hogy sorállás van), de alig öt perc után már választhattunk is, hogy az égigérő paszuly vagy Harry Potter könyvtára alatt húzzuk-e meg magunkat egy kétszemélyes asztalnál. A személyzet komoly jelmezekbe öltözve dolgozik, a választékban minden nagyon színes, nagyon édes és nagyon nagy. Mi alapvetően egy kávéra vágytunk, de mikor kiderült, hogy mentes süteményük is van, berendeltünk abból is egyet-egyet.

Mesés édességeink – Little Kook – Athén

Amíg a férjem megpróbálta feldolgozni a hely okozta kulturális sokkot, addig én alaposan körbejártam az egészet, fotóztam, álmélkodtam és erősen méltattam azt, aki itt takarít, mert egyik mütyürt sem lepte por, pedig itt aztán akadt nippből nem is kevés.

Mary Poppins is itt teázik – Little Kook – Athén

A desszert élvezeti értékét a mentesség adta, a kávé jó volt, a hely vicces. Meglepően kevés volt a turista, az égig érő paszuly alatt egy cuki helyi párocska randevúzott, nagyokat falva a közös, színes cukrokkal erősen terhelt amerikai palacsinta toronyból, mellettünk egy vasárnapi uzsonnán lévő kisgyerekes család ücsörgött, arrébb barátnők váltották meg vihogva a világot.

Egy darabig elmoziztunk a gigasüteményeink mellett, majd fogtuk magunkat és hazatértünk. Kis pihenőt engedélyeztünk magunknak, lerúgtuk a cipőket, hevertünk, próbáltunk a szállodából egy kávét kicsikarni, de csak tea volt a bárban, végül visszasétáltunk az Akropoliszhoz és két hatalmas körben, a kiépített sétaúton körbejártuk. Az Akropolisz tényleg varázslatos, nekem nem sikerült betelnem a látványával.

Az esti Akropolisz is elragadó – Athén

Reggelre összekaptuk magunkat. Nagyon praktikusan, útra készen pakoltunk, majd leadtuk a csomagjainkat a szálló csomagmegőrzőjébe, és elindultunk az Agora irányába.

Az Agora az Akropolisz felől – Athén

Mostanra megtanultuk az útvonalakat, a szállásunktól, az ócskapiacon át pillanatok alatt az Agorán voltunk. A korai órának hála alig valaki lézengett a romok között.

Agora – Athén

Az Agora kincse a Héphaisztosz Templom, amely igazi klasszikusnak számít, építését a fellegvár előtt kezdték meg, az oszloplábazat nélküli, dór oszlopfejezetekkel rendelkező templom nagyon jó állapotúnak mondható, állítólag ez a legépebben megmaradt templom ebből az időszakból.

Héphaisztosz templom – Agora – Athén

A görög emlékek mellett római kori maradványokban is gazdag ez a terület.

Agora – Athén

Mire alaposan körbejártuk, addigra kissé benépesedett, mi pedig a még alvó (a farsang után a nagyböjtre rápihenő) Plakán kerestünk nyugalmat. A Plaka egyik legédesebb pontja a Lüszikratész-emlékmű körül kialakult kis terecske, felette az Akropolisz, mögötte dombnak futó girbe-gurba utcák, az Akropolisz alatt a Diogenész kávézó. Amely egyszerűen csábított minket a semmittevésre.

A Diogenész teraszán – Plaka – Athén

Hosszan élveztük itt a reggeli napsütést, a város még lassú ritmusát, figyeltük a turistákat, a helyieket, kávézgattunk, frissen facsart narancslevet ittunk, majd csavarogtunk még a negyedben, újabb apró templomra bukkanva (ezeket érdemes figyelni, a legfurcsább helyeken nőnek ki aprócska, pópákkal gazdagított kápolnák az utcákból, udvarokon, házak között).

Mindenütt találni kápolnákat – Athén

Végül a Zeusz templom romjait is megtekintve besétáltunk a Nemzeti Kertbe, ahol papagájok, egy sietős szárazföldi teknős és számos vízben lubickoló, de inkább egymás hegyén-hátán napozó társa fogadott minket. A kertet épp felújítják, de a lezárt részek ellenére érdemes betévedni, szép, a betondzsungel és az ókori kőrengeteg után jól esik a szemnek és a léleknek ennyi zöld.

National Gardens – Athén

Innen ebédelni léptünk, utolsó napon biztosra menve, szépen a Psiri-negyedbe sétáltunk, hogy még egy tökéletes görög saláta és egy jóféle bárány szuvlaki legyen a jutalmunk.

Búcsúebéd a legjavából – Athén

A kávét is egy már tesztelt helyen kértük, bámészkodtunk, prücskörésztünk, aztán a bezárt, de a Kelet mámorító illatait ontó fűszerboltoktól övezve elindultunk, hogy a bőröndjeinkkel együtt visszatérjünk a magyar valóságba.