Pasha pékség, egy nagy harapásnyi Törökország Óbudán

Isztambul kitörölhetetlen emlékeket hagyott bennem. Lassan 12 éve már, hogy egy szűk hétet töltöttünk ott, de az olyan intenzív volt és annyi csodás élményt tartogatott, hogy szinte az utazás minden percére emlékszem az ízekről és az illatokról nem is beszélve.

Soha nem tartoztam/tartoztunk a komfortturisták közé, így a férjemmel már akkor is főleg olyan helyeken ettünk, ahová turista be se tenné a lábát. Az ételek nevét nem tudtuk, a helyi kifőzdékben nem is bajlódtak a kiírásukkal, illatra mentünk és bíztunk a kivétel nélkül kedves, barátságos vendéglátóink ítéletében.

A különféle raguk, a ropogós hallal töltött szendvicsek, a friss gránátalma és az ezernyi fűszer mellett számomra a nagy szerelmet a török péksütemények jelentették.

Mindig is erősen vonzódtam a jó minőségű, házias pékárukhoz, így Isztambulban hamar otthon éreztem magam, mert boltban, utcán, tengerparton, bárhol friss és isteni péksüteményekhez jutottam. Első nagy kedvencem a simit lett, de az omlós kekszeket, a puha, finom ekmeket is a szívembe zártam.

Hazatértünk után az itthoni kebabosoknál nosztalgiáztam az illatok és a kissé gyengébben fűszerezett, halványabb alapanyagból előállított fogások felett, majd magam is megpróbáltam ezt-azt elkészíteni a konyhában. Ezt követték az albán utak, ahol a kevercs albán konyhában újra rám találtak a török ízek, de a kenyerek elmaradtak.

Egészen mostanáig. Ugyanis valami megfoghatatlan csodának köszönhetően Békásmegyeren, az én piacomon nyílt egy igazi török pékség.

Nem hasonló vagy olyasmi, hanem olyan. Pont. Az első alkalommal Annával tévedtünk be, akit az albán nyarak vendégszeretete fogadott, nekem jóleső mosolyt csalt az arcomra az a barátságosság, amivel Isztambul óta csak az albánoknál találkoztam, az illatokkal jöttek az ízek, az emlékek. Asztalhoz ültünk, kusza rendeléseket adtunk le, majd a még készülő börekre és simitre várva beszédbe elegyedtünk a tulajokkal és a végén már a műhelyben találtuk magunkat, ahol épp – fantasztikus szakértelemmel – készült a túrós börek.

Amíg vártunk a tésztáinkra és majszoltuk a reggelire választott süteményeinket, addig figyeltem a békási embereket. A bolt májusban nyílt, mostanra látható törzsközönséggel bír. A piacozásban megfáradt vagy épp munkába igyekvő emberek arca a boltba lépve felderül, tetszik nekik a lelkes és barátságos fogadtatás, nem szokták meg, de élvezik. Van, aki biztosra megy, a már ismert ízeket kutatja, van, aki a sokéves török nyaralások emlékeit keresi (miközben a tulajjal beszédbe elegyedve a mobilján görgeti a török nyaralás képeit, vadul keresve a svédasztal eldugott sarkába rendezett süteményeket, amelyekkel azóta is álmodik, bár a nevükre nem emlékszik).

Az emberek meglepően nyitottak, a tulajdonosok elmondása szerint is könnyedén rávehetőek, hogy a kevéssé ismert, furcsán párosított, nem pontosan a magyar norma szerint formázott dolgokat is kipróbálják és aki kipróbálta az jó eséllyel szerelembe is esik a török tésztákkal és rendre visszajár.

A pékség nem csak gyors bevásárlásra alkalmas, hanem lehetőséget kínál, hogy egy igazi török tea és sütemény mellett ücsörögve szemléljük az élet forgatagát, a piacon kavargó tömeget, hallgassuk a különféle történeteket.