A szomszéd

Velem van a baj, szinte biztos. Öregszem, rigolyás vagyok, nem bírom a tömeget, kiütést kapok az emberektől, de mégis az az érzésem, hogy a Sors packázik velem és a legkevésbé szórakoztató koncertszomszédokat dobja az életembe.

A pechszériám talán öt évesen kezdődött, az Operában, az ária közben cukorkás papírral zörgő és/vagy köhögő közönséggel, de igazán nagy sebességre 2023-ban kapcsolt és azóta is rendre hozza a legidegesítőbb partnereket, hogy jelezze: ultraérzékeny vagy öcsém, veled van a gond.

23-ban a Maneskinen egy túlmozgásos örmény taposta a lábamat, ő volt az első pionír. Az ő útját azóta széles sugárúttá aszfaltozták a magasak, akik mindig gondosan felmérik, hogy ki elé állnak be, mint a cövek és a beszélgetősek, akik a bevásárlólistától, a szomszéd kutyájának agóniájáig mindent ott helyben, a dühöngő félhomályos otthonosságában akarnak megvitatni.

Sokszor a taktikai pisilések mikéntje is téma, te elszaladsz Bazsikám, én fogom a helyet. Szuper, Bazsi hólyagja gyenge, az én videóm (ugye munka, miegymás) alatt a kommentelőkkel maximum Bazsinak gyűjthetünk tutibiztos urológus-tippeket. Persze itt is van a zörgős, amelyikből hullik a sztaniol és a totál túlmozgásos, akitől csak az acélbetétes bakancs véd meg (tavasz, Carson Coma, frissen gyógyult lábujjtörés, acélbetét rulez, több totális ráugrást megúsztam). Mondjuk pont ezen a koncerten cuki kamaszpárbeszédek zajlottak a jobb oldalamon, abba úgy bele is simultam, míg a balomon három friss tacskó bizonygatta egymásnak és a világnak, hogy a hangosítást is viszik, ha olyanjuk van.

Aztán ott van Kevin, név szerint, a keménymagból. Kevint megszánom. Első soros örök rajongó, látszik, hogy Ivánék is kedvelik, de azért Kevin katatónsága is pont engem talál el, ahogy az erdei tündetáncot járó kamaszok, akik az első sor néma magányában, a színpadnak háttal erősítik női szövetségüket, körtánc formájában. Fél tucat önmagam kitenné őket, kicsit félek. 

Vagy ott van helikopteranyu és a leváló félben lévő kamasza. Nem, nem egy sorban, nem egymás mellett és nem, nem is egymás előtt, hanem előttem és mögöttem. Lujzika nem vagy szomjas? Lujzika nem fázol? Kéred a kardigánt? Elővegyem a termoszt? Lujzika süket. Csak Bongorra vár, legszívesebben letagadná, hogy az az idegesítő szőke nő hozzá tartozik, hiszen akkora nagylány, én meg ebben a transzgenerációs szendvicsben állok és várom, hogy Lujzika végre megszomjazzon, fázzon vagy az anyja esetleg feladja. Ja, közben persze megy a koncert. ezerrel.

És igen, amikor már azt gondolom, hogy tulajdonképpen kizárólag ültetett komolyzenei koncertekre kéne járom, ahol a becsekkolás részeként minden zajkeltő eszközt elkoboznak és a székek lába is le van csavarozva, akkor a Sors, csak hogy tudjam a helyem, megmutatja, hogy ha olyanja van, meg tud ajándékozni a tökéletes koncertélménnyel. Mert Bolognában tavaly megéltük. Az olaszok megmutatták, hogy hogyan kell úgy koncertezni, hogy mindenkinek jó legyen. Hogyan kell úgy odaadóan szeretni valamit, hogy abban a figyelem nem csak a zenére, hanem a környezetükre is kiterjed. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy szerethetően alacsonyak.

(P.s: Ha pedig a Sors kifogy a sztereotíp viselkedésformákat hozó koncertszomszédokból, akkor megoldja, hogy a semmiből kerekedő amszterdami esők egyike úgy verjen el minket a bejutásra várva, hogy utána gőzölgő ruháink ködén át élvezhessük Damiano koncertjét.)