Sziget 2026

25 éve munka után szépen betettem a kiskosztümömet a szekrénybe, kényelmesbe, túraszandálba csúsztam és elindultam, ki a Szigetre. Nem tudom, hogy a barátaimon kívül volt-e zenei oka az első alkalommal való Szigetre lépésemnek, eséllyel nem sok, de ahogy elindultam a K-hídon, valami megütött, elvarázsolt, és én ezért a varázslatért a mai napig és minden nyáron hálás vagyok.

A Sziget az én Narniám, az a valóságom, amit nem terhelnek a hétköznapok, ahol azzal és úgy kapcsolódom, abból és annyit merítek, ami számomra a legjobb. Nincs erőlködés, nincs túltolás, az élmény van, meg én. Ezért is érintett mélyen a tavaly év végi cirkusz, amikor a főváros az utolsó pillanatig nem volt képes döntést hozni, hogy megmentse-e ezt a ’93 óta elképesztő pályát befutott fesztivált, és ezért voltam nagyon boldog, mikor kiderült, hogy lettek olyan befektetői ennek a projektnek, akik Gerendai Károly mögé állva tovább viszik a brandet, sőt egy kicsit vissza is terelik abba a mederbe, ahonnan a globalizált világ kibillentette.

Ezzel indultunk az idei évnek, meg azzal a sikoltozással is terhes FaceTime-üzenettel, ami a Twenty One Pilots Szigetre való érkeztének bejelentését követte. Meglett az origó, a várás, amire ráépíthettük a nyarunk egy jelentős szeletét. A Sziget aztán április elejétől folyamatosan ontotta a híreket, alakult a line-up, és a Bródy Dalok Napjának bejelentésével kapott egy nagyon szép ívet, extra fényt is az egész rendezvény. Lett mínusz egyedik nap, lett nulladik és épült a szokott is, egyre feszesebb programajánlattal.

Ezt követően jöhettünk mi, sajtómunkások, hogy hírét vigyük. S hirtelen kitágult az univerzum, a megszokott szigetes társaság generációk sorával bővült, akik most megtapasztalhatták a Sziget-élményt, megérthették, hogy a gyerekeik, unokáik mit látnak ebben a helyben, mit ad nekik egy hétig ez a falatnyi, az épp apadó Duna ágai közé ékelt sziget. S azt hiszem, hogy a Bródy-koncert után egy nagyon más megéléssel indultak haza, amiben nemcsak az elhangzott dalok és azok előadói dolgoztak, hanem maga a hely.

Sziget -1. nap

A Bródy Napot egyedül éltem meg és így volt tökéletes. Hol itt, hol ott álltam a tömegben, együtt érkeztem velük, hallgattam a beszélgetéseiket, a felismeréseiket. Bevallom, a dühöngőben kempingező emberek látványát még szoknom kell, de a szervezők nagyon ügyesen és bölcsen határozták meg ennek a napnak a kereteit, így egy idősebb korosztály számára is megteremtődhetett a felhőtlen Sziget-élmény. A fellépők sora egészen grandiózus volt, az öttől tizenegyig tartó monstre koncert nem csak dalok sorát jelentette, hanem megannyi főhajtásét. Mindenki máshogy és máshonnan hozta a maga Bródy-dalát, érezhető volt, hogy a választás mögött van-e valódi együttélés a dallal. Ezért lett számomra az est egyik kedvence az, ahogy Dzsúdló énekelte a Filléres emlékeimet, ott a mögöttes nagyon kézenfoghatóvá vált.

A legszebb pillanatok közé sorolnám az Örkény Színház kórusának elképesztően bravúros és a belefektetett energiát és szeretetet jól mutató „Ó, kisleány” interpretációfüzérét, és bevallom, Tolcsvay László első villamosa volt az, ami úgy szíven ütött, hogy lépni se tudtam. Meg az, ahogy ez a halk vallomás, ez a hajnali állapotjelentésbe csomagolt sóhaj áthullámzott a tömegen. Aki tudta, hogyan kell létezni.

Az elején volt egy kis távolságtartás, felmérése annak, hogy ez nem a Margitszigeti Nagyszínpad, itt az élményt nem csomagolják, kicsit tenni kell érte, bele kell lépni a térbe, ebbe a közös aurába, hogy működjön. Jöttek a fellépők, erősödött a varázs, az alkonnyal le is szállt a nagyszínpad elé, hogy aztán egészen a végéig kitartson.

Sziget 0. nap

A nulladik napon a múltunk egy másik aspektusa várt ránk a Szigeten, szépen átvezetve az egykor és a most között. Már nem az identitásunkhoz oly szervesen kapcsolódó dalokban éltünk, hanem a szigetes élményeinkből kaptunk vissza, flashback volt a javából, a legjobbféle.

Goran Bregoviccsal indult a délután, 25 éve feledett (na jó, 22) rutinok kúsztak vissza az idegpályáimba, született meg újra az a felszabadult, a zenével lüktető létezés, amelyet számomra akkor ez a fesztivál jelentett. Ott vibráltak a délszláv dallamokba csomagolt, rézfúvósokkal kihangosított érzések és most egyszerre minden, egyben, mintha erre várt volna, úgy söpört át rajtam és segített túllépni a rossz hajfestéseken, az öregedő zenészeken és az elmúlás megannyi látható jelén. A Morcheeba már erre a megérkezett állapotra tolta rá a maga hibátlan jelenlétét. Az érkeztetéshez tökéletes volt az a finom elegancia, ahol Skye Edwards kézen fogott minket.

Az első nap sellős hangulatát Zsófi érezte magáénak, Zara Larsson delfinként való feltámadása az ő zenei világában nyert értelmet. Mi ezen az estén már jóféle buborékosokkal és – a másnapi koncertekhez hangolódva – fix setlistek, esélyesen felmerülő közönségkedvencek és friss megjelenések hallgatásával töltöttük az időt. Utána persze elzarándokoltunk a karszalagjainkért. A hűs óbudai éjszakában átsétálni a K-hídon egy erősen addiktív pillanata minden nyárnak.

Sziget 2. nap

Mikor érkezzünk a Szigetre? Örök kérdés, koncertre menjünk, belemerüljünk a fesztiválba, mit vegyünk ki belőle? Első nap szinte mindig a hosszú létezés mellett döntünk, legyen útlevelünk, legyenek benne pecsétek, fedezzük fel a helyszíneket, élvezzük a választékot, próbáljunk ki minden játékot, nyerjünk viccesen felesleges merchöket, együnk egy jót.

Persze, hogy így haladtunk most is, lett újabb útlevél, születtek a pecsétek, miközben beszélgetve róttuk a köreinket, összefutottunk azokkal, akikkel kellett, majd ebédeltünk egy nagyon jót a Tibidabóban, amiért én külön hálás vagyok. Igen, gluténmentesen étkezve a fesztiválozásnak is megvannak a maga kihívásai, a cukros kóla sokáig menti a létezést és hajtja a motort, de néha azért jó lenne biztonságosan enni, tudván, hogy nem valamit, hanem számomra jót eszem.

Kellett az energia, hogy utána megverekedjünk (képletesen, persze) a dühöngőben már tábort vert Twenty One Pilots fanok seregeivel, és a tinédzserek sorfala mögött helyet találjunk magunknak a szerdai nap beugróihoz, a Carson Comához. Nagyjából két hete derült ki, hogy ők mentik a szerda délutánt, profin le is hozták a fiúk, nagyon kellemes, jó ritmusú nagyszínpados koncertet adtak. Bár sokan már az estére bérelték a talpalatnyi helyüket a dühöngőben, mégsem fulladt bele ebbe a délutáni várakozásba az előadás, zúgtak a dalok, mindenki önfeledten énekelte bele a múló nyárba az Feldobom a követ, az Osztálytalálkozót, a Libikókát vagy épp piti bosszúvágytól hajtva forgatta meg a kést – Giorgióval közösen – Gabiban. 

A tapsrend alatt már léptünk is, na, nem messze, a Budapest Park csodálatos helyre telepített színpadához igyekeztünk, hogy a Kérdőjelek és válaszok második felét már a dühöngő felé sétálva énekeljük Ivánnal (ha rajtam múlik, akkor a setlist vége ez a dal, és megvárom, amíg Giorgio átér a backstage-ből).

Az Ivan & The Parazol Budai Pop albuma ezen a nyáron egy hónapnyi munkámat keretezte, nem véletlenül. Az együttes most is a legtermészetesebb módon adta, amit a glamrockban szeretek, Iván színpadi jelenléte egészen lenyűgöző, már a Bródy Dalok Napján azt figyeltem, hogy mikor minden fellépő finoman befeszülve létezett a megtiszteltetéstől, Iván szépen, komótosan besétált a nagyszínpad kifutóján a dühöngőbe, körbekémlelt, majd egy kedélyes hellóval nyugtázta, hogy mind megvagyunk. Na, így szeretnék én is létezni a térben. Miután az Autopilot megadta a nap alapélményét, a Belle Époque hozta, amiért szeretjük, és a Mocskos időkkel feltettük az előadásra a koronát, döntésre jutottunk.

Eredetileg, ahogy anno itt a Szigeten és Bolognában is, a tömegből akartunk Twenty One Pilots élményhez jutni, de délután megtapasztaltuk, hogy milyen vehemencia lakozik a hard core rajongókban és nem kívántuk ezzel felülírni, így visszavonultunk a VIP részre és a terasz első sorában ütöttünk tábort.

Tyler és Josh a Clancy Tour alapjaira ültetett koncerttel készült, az amerikai és az európai turné állomásai alapján már tudtuk, mire számítsunk, megvolt a setlist, ahol a régi kedvencek (Stressed Out, Trees, Next Semester, Heathens) az új album dalaira épülő ívben jelentek meg. A Clancy Tour után szinte azonnal, tavaly ősszel debütált Breach szépen tovább építette a Tyler-féle univerzum narratíváját és zeneileg is tovább szélesítette azt a kínálatot, amiből az együttes olyan ösztönösen és jól válogat. Besorolhatatlanságuk nem hiba, hanem az önálló szerzői hang mindent felülíró nagysága, nem stílusban, hanem tartalomban és formában gondolkoznak, és minden daluk hozzátesz ehhez a végtelenített puzzle-hoz (remélhetőleg még jó sokáig).

Dema, a püspökök és a banditák mitológiáját most új köntösben hallhattuk, a Breach elhozta a The Contract, a Drum Show, Center Mass, One Way és a Drag Path dallamait, amelyek organikusan alakultak az ívhez, amely most is az Overcompensate és a Trees között feszült. 2019-ben a Szigeten még a hangtorony tetején egyensúlyozott Tyler és tudtuk, hogy most is mászni fog, de azzal senki nem számolt, hogy az általában a közönség fölé emelt dobszerkó egy nem túl alacsony állványzat tetején kap majd helyet, a nagyszínpad oldalában, hogy Josh ott is játszhasson egy kicsit nekünk.

A koncert dinamikája töretlen volt, jól látszott a rutin és a duó maximalizmusa, ahogy ezek az előadások a végletekig vannak csiszolva. De a rutin nem jelentett fásultságot, nagyon is jelen voltak, a Sziget közönségének szólt minden egyes dal, mi kereshettük benne a saját megváltásunkat, kapcsolódhattunk és oldódhattunk fel abban a tudatban, hogy mindig van valaki, akinek fontosak lehetünk.

A Lavish levezető dallamaival léptünk vissza a Budapest Park színpadához, Annának szerettem volna megmutatni a mai magyar alter zenekaroknak is megágyazó Kispál és a Borz zenei világát, amely 16 éve a Nagyszínpadon vett búcsút a Szigettől, és most visszatért. Lovasi érdesen keserűen-bús hangjával a fülünkben indultunk neki az éjszakának, hogy aztán hazáig a Drag Path-t dúdoljuk a csillaghullásnak.

Sziget 3. nap

A következő napra fantasztikus meghívást kaptunk, a Finlandia csapata azzal keresett meg, hogy idén is szeretne minket vendégül látni a saját háza táján. A Nagyszínpadot körülölelő helyek között előkelően pihenő Finlandia pavilon igazi kis mikrovilág, saját teraszokkal, egyedi dekorációval, még egyedibb italkínálattal és persze páratlan rálátással a Nagyszínpadra. Örömmel el is fogadtuk a meghívást, így a napunkat ennek fényében alakítottuk.

Megjártuk a Luminárium csodatereit, hagytuk, hogy a pszichedelikus környezet ránk is hasson, a térérzékelésem el is illant, kivonódtam az időből, a fények kontrasztjában megjelenő lekerekített helyiségek végtelen során át bolyongtam egy darabig. Barangoltunk a Szigeten, homokkal írt üzenetek múlandóságán merengtünk, részeseivé váltunk egy nyomozásnak, amelyben épp angol bobbyk igazoltattak egy amerikai lovat, fotóztunk, ettünk egy kötelező és mindig zseniális Simon’s-t, majd mire Lewis Capaldi színre lépett, visszatértünk a Finlandiához, poharainkban egy-egy áfonyás vodka-alapú koktéllal.

Capaldit Anna hozta az életünkbe. A rendszergazda kinézetű srác 2020-ban költözött be a nappalinkba, nagyjából alsógatyában, egy kissé viseletes kanapén ücsörögve, pár fontért cserébe tolt fotelkoncertet minden, a covidátokba merevedett rajongójának. Érzelmes, bús dalaival elérte, hogy pillanatok alatt megsajnáljuk és meg is szeressük. Ez az óvó vigyázás volt bennünk a 2022-es szigetes koncertjénél is, ahol látszott, hogy valami nagyon félrement, Tourette-szindrómáját idegösszeroppanás tetézte. Évekre el is tűnt. Most viszont egy boldog, kuncogó, egyben lévő, kényszeres mozdulatoktól mentes jelenléttel ajándékozott meg minket, amiben sok önreflexió és még annál is több sláger kapott helyet.

Capaldi dalait, az azokba szőtt sebezhetőségét csak szeretni lehet, az meg, ahogy gyermeki boldogsággal fedezte fel a Nagyszínpaddal szemközt bungee jumpingoló szitizeneket, és ahogy minden egyes bátor vállalkozónál külön megállt és megcsodálta, az olyan szinten tette jelenvalóvá, amihez kevés művészire fejlesztett színpadi perszóna ér fel.

Jó, akadnak ilyenek, az est hátralevő részében azt is megtapasztalhattuk, milyen, ha a hatása alá kerülünk. Szégyen és gyalázat, az elmúlt 25 évben egyszer sem sikerült Florence + The Machine koncerten részt vennem a Szigeten, pedig akadt belőle néhány, az együttes szabályosan hazajár a fesztiválra. Idén ezt is meg szerettem volna élni. Lássuk be, ezt az energiát nem láttam érkezni, egy druida papnő jelent meg a színen és varázsolt el. Florence Welch színpadi jelenléte, törékenysége és elemi ereje teljesen letaglózó volt, bűvkörbe vonta, majd magával emelte és a mélybe taszította a közönséget, dalai az általa teremtett szakrális teret szolgálták, egyediségüket felülírta feladatuk: megtartani minket ebben a teljességben.

Sziget 4. nap

Másnap kora délután vágtam neki a Szigetnek, úgy, ahogy egyébként szeretem járni a tereit, egyedül. Kicsit elméláztam a cirkuszosok környékén, a Race Horse Company listás volt és végre meg is tudtam nézni a produkciójukat.

Ahogy egy másik anyagban már írtam, a régi szigetélmény, a közös megtartóerő és a fesztiválfeelingből koncertmaratonná alakuló világigény kapcsán, mindez most az összművészeti térben talált otthonra. Itt tudott kiteljesedni a kapcsolódás régi szigetes formája, és ez a kicsatornázás a Sziget nem zenei felhozatalának nagyon jót tett. A színházi, cirkuszi produkcióknak otthont adó közeg elképesztően gazdag választékban hozza az emberi teljesítmény legjavát, a kreativitás diadala minden apró színpadi produkció, amelyekből boldogan fogyasztok. Ezért is örültem nagyon, hogy a Magyarország Kedvenc Műsora első élőközönséges, kvázi színházi keretek között zajló eseményét is elcsíptem még, ahol Molnár Áron és a Rainer-Micsinyei Nóra Tapasztó Orsival kiegészülve tartott egy bő órás hírértelmezést a lelkes magyar közönségnek.

Jártamban-keltemben belehallgattam Sigrid koncertjébe. A norvég énekesnő csillaga szépen ível felfelé, nem véletlen, hogy Ed Sheeran amerikai koncertturnéjához őt kérte fel előzenekarnak, van benne lendület, karakter, líraiság, igazán szerethető hangon szól.

Az est főszereplője a Bring me the Horizon volt. Az együttes komplex vizuális élménybe csomagolta a koncertjét, világépítése, a lenyűgöző, futurisztikus, cyberpunk látványvilág kitűnő alapot nyújtott ahhoz a zenei sokszínűséghez, amely a BMTH-ra jellemző. A sokrétű hangzásvilág, a tartalom és a hozzá választott forma rendkívül gondosan tervezett, annak ellenére, hogy a nyilatkozatok alapján most már a szabad hangzásvilág, az örömzene irányába nyit az együttes.

A közönséggel együtt mozduló, azt a saját képére formáló koncertélmény után szinte átszédelegtem a Budapest Park színpadához, mert már egy ideje tervben volt, hogy Beton.Hofit hallgassak, egyhuzamban, sokat. Amit a BMTH beígért a nyilatkozataiban, azt Ádám valóra váltotta, örömzene volt a javából ez a másnapba csúszó előadás, a nagy kedvencek sorával, lelkes és elkötelezett rajongókkal és az éjszaka is fejünk felett sikló szitizenekkel, akiknek a zenei felhozatal mellé még kellett egy kis plusz adrenalinfröccs.

A Be vagyok zárva, az Interregnum és az Angyalok között helyet kapott például a LUCYD is. Számomra a szövegek komplexitása, a köznyelvi megfogalmazásba rejtett gondolatok borzasztóan ügyes szövése teszi igazán izgalmassá ezt a lírát, a versek sajátosságait szépen dinamizálja, ritmizálja az előadás, lehet, ezért van, hogy a rapben jobban megélem sokszor a költőiséget, mint a dalokban, itt nincs, ami félrevigyen.

Sziget 5. nap

Az utolsó nap mindig ambivalens érzéseket hordoz. Nincs ember, aki eddigre meg nem fáradna, de olyan jó az az adrenalin, amit a zene és ez a valószínűtlen létezés ad, hogy a letaglózó fáradtság és a ma már FOMO-ként aposztrofált érzés bizarr koktélját szürcsölgeti az ember már éjszakától, mérlegelve a másnapot, a másnaposságot, az állóképességét és a Sziget app nyújtotta kínálatot. Aztán persze győz a „menni kell, mert nem múlhat nélkülünk”.

Idén teljesen banális módon kerültem ki az utolsó napra, Zsófinak lett volna egy divatbemutatója, aztán valahogy mégsem úgy alakult, én meg ott álltam és már láttam magam előtt, hogy ez az este lesz akkor az én búcsúm az idei Szigettől. Programban nem volt hiány, Anna javaslatára a Zimmer90-nel terveztem kezdeni, de előtte azért még elbóklásztam Pál Utcai Fiúkat hallgatni a Budapest Park színpadához (mondtam már, hogy a legmenőbb hely lett?), majd jöhetett a német duó. Anna térképére is csavaros úton kerültek fel. Tavaly a Twenty One Pilots európai turnéjának előzenekara az indie rockot játszó új-zélandi Balu Brigada volt. Kicsit tartottunk tőlük, előzenekarokban azért nagy a szórás, de pillanatok alatt magukkal rántották a feszülten várakozó tömeget. A csapat aztán nyáron a Szigeten is fellépett és most ugyanazokon a deszkákon kapott lehetőséget a Zimmer90, akiket pedig pont a Balu Brigadával közös számuk tett térképre a lánynál. Így kötöttem ki az első sorban. Bájos kis könnyed koncertet adtak, jól szólt minden, öt éve kezdték van még bőven hova kifutniuk.

Egy szabad függőágyban töltött szünetet követően pedig egy utolsó nagy adósság törlesztése várt rám. A Quimby. Igen, az én korosztályom volt a célcsoport, és emlékszem milyen hatalmasakat mentek, amiből én nem egészen tudatosan, de kimaradtam. A dalok megvoltak, Kiss Tibi engem is andalított a minden csatornán áradó számok fantasyket idéző képiségével, ott dúdolta az agyam a refréneket, és mégsem hallgattam Quimbyt. Aztán az utóbbi években utolért az igény, kezdtem látni, hallani a magyar könnyűzenei generációk DNS-ében ezeket az agykérgemre örökre feltapadt dallamokat, és izgatni kezdett az eredete.

Így zártam egy kompakt első soros koncertízelítővel az estém. Ha követném a bulvárt, akkor tudnám, hogy most kinek mióta és hogy szolgál az egészsége, de igazából a dinamika működött, a dalok szépen gomolyogtak le a színpadról, ölelték körül a lelkes közönséget, amelynek soraiban bőven akadtak hasonló elveszett lelkek, akiknek ez a kapcsolódás most érkezett el és persze az első sor javát bérelték a lélegzetvételnyi szünetekben is otthonosan mozgók. Megfértünk egymás mellett, engem sodortak a nóták és boldoggá tett a felismerés, hogy a szűk, egy órás időkeretben elhangzó dalok jelentős részét jól ismerem.

A koncert alatt a nyár végi este betakarta a Szigetet. Mire az Elefánt koncertjének taktusaira búcsúzni kezdtem, már be is sötétedett, a mélykék égboltra komponált tűzijáték zárta az estém, meg persze a szivárvány színeiben úszó K-híd.