Dolce far niente – Toszkána, a megunhatatlan – első rész
Az idei út tavaly eldőlt. Ahogy ültünk Maurónál az üzlet előtt, és bár már rég elfogyott a kávé és a múlté lett a cornetto, még mindig nem bírtuk rászánni magunkat, hogy útnak induljunk. Annával mélyeket kortyoltunk a reggeli levegőből, majd megfogalmaztunk a teljesen evidenst: nekünk ezt a létet receptre kéne felírni.
Az idei év tett róla, hogy mindenféle lelki nyavalyával gazdagodjunk, a létezés maga olyan kimerítővé vált, a külvilág páros lábbal állt bele a nappalinkba és az életünkbe, nem volt kérdés, hogy ha tudjuk a tökéletes gyógymódot, akkor alkalmazzuk is. Bejelentkeztünk hát a Monte San Savino legszebb kúriájába, Nicole-hoz, és nekiláttam a szervezésnek.
Ami meglehetősen izgalmasra sikeredett. A tavalyi utunk végén csúszószereléssel értünk haza a Nők születésnapjára, idén viszont kerek számot terveztünk ünnepelni és Anna száján – a tavaszi római út után – kicsúszott, hogy ha meg kéne határozni, hogy mi lenne a legjobb szülinapi ajándék, akkor ő nagyjából egy Rómában legálisan rendelt aperolt érezne helyénvalónak.
Számomra ennyi input épp elegendő volt, az időzítést a tavalyihoz képest egy hangyányit arrébb raktam és már készülődhettünk is a római vakációval egybekötött toszkán létezésre. A tervezés fontos része volt még az autó, amelyet idén a Magyar Suzuki Zrt. biztosított számunkra, hogy egy hosszabb úton tesztelhessük az SCross tudását, amely – mit nekem némi spoiler – ötösre vizsgázott városban, toszkán hegyi falvak között és autópályán is.
Gyakorlottan vágtunk neki a pakolásnak, az időjárás előrejelzések folyamatosan ellenőrzése mellett a papucsok, bikinik mellé bekerültek a kötött sapkák, sálak is, jöhetett minden létező rádióamatőr cucc (ha a férjem kérdeznék, alig hozott valamit), könyvek, társas, szalmakalap szegődött mellénk, hogy szombat hajnalban közösen vágjunk neki az útnak.
A közel 11 órás utat könnyedén tettük meg, Yoli gyakorlottan használta ki a mosdószüneteket a benzinkutakon, én élveztem az 1,30-ért mért eszpresszót, a lányok a helyi jegesteák széles választékát ölelték keblükre, majd gyakorlottan, szinte vakon kanyarodtunk rá a Monte San Savinóba vezető leágazásra és a naplementét megelőzve már le is parkoltunk.
A férjem – szokásához híven pihenni tért – mi kardigánokkal felszerelkezve, a szertelen kutyát is magunkkal víve lesétáltunk a városkánkba, átsimítottuk a napmelengette falakat, majd közepes csatakiáltással bevetettük magunkat az Arte pizzériába.
Másnap Annával belekezdtünk a tavalyi tervek megvalósításába, egy szépséges napfelkelte után – Yolánnal kiegészülve – elindultunk Mauróhoz. Aki vasárnap lévén zárva tartott, így a Caffe Cavour törzsközönségével ismerkedtünk meg, a friss péksütemények és cappuccinók felett.
Napközben belaktuk a villát. A hajnali rózsaszínes fények alatt ködlő dombokat kitakarította a napsütés, amely finoman melengette a ház falait, a fújt üveg ablakokon betörve átjárta az antik bútorokkal teli szobákat. Mi, mint a gyíkok a teraszon gyülekeztünk, a helyi diszkont tökéletes lerablása után, az olasz reggelink alatt roskadozott a kerti asztal.
A mozzarella, a különféle szalámik, a regényesen szép disznósajt mellett szőlő és barack kapott helyet, mi pedig lassan és komótosan bruncholtunk. Délután sziesztát rendelt el a társaság egy része, a merészebbek pedig a város felé vették az irányt, keresztül a környező völgyeken, át az olajfaligeteken, hogy a végcélként kitűzött aperol már egy tisztes kirándulás jutalma legyen.
Másnap is ebben a békés tétlenségben éltünk, ha annak nevezhető a kora reggeli 3,5 km egy jóféle kávéért. Most már Maurónál fogyasztottuk a collazionét, figyeltük az itteni törzsvendégeket, kétes nyelvtudásom lévén ebbe-abba a pletykába belehallgatva, aztán a közös családi reggeli után elindultunk a Val d’Orcia szerpentines útjaira.
A Toszkána legfestőibb vidéke cím birtokosa tőlünk kőhajításnyira helyezkedett el (légvonalban), a Siena felé található völgy valóban magában hordozza a hely kvintesszenciáját, de ha nincs kedvünk vagy gyomrunk végigkanyarogni a Val di Chianatól ide vezető utakon, akkor javaslom a Montepulcano alatt elterülő részt bebarangolni vagy Val di Chiana bármelyik másik szegletében megkeresni a tökéletes fotópontot.
De mi – pontosabban én – látni kívántam a megénekelten tökéletest, amely egy argiturizmo azaz turizmussal foglalkozó mezőgazdasági birtok területén található, de ez, mint magánút, bőszen le volt zárva. Az olaszokat teljes mértékben hidegen hagyta, hogy erről tájékoztassák a nemzetközi zarándokokat, így sok náció számtalan autója forgolódott a szerpentin tetején, hogy mégis meglegyen a tökéletes kép, és valahogy sikerüljön visszavergődnie a kevésbé kietlen Toszkána magasabb rendű útjaira. Na, pont ennyit ér néha egy álmot kergetni. Ettől függetlenül szép tájban álltunk, csodás báránycsordát figyelhettünk, amit egy – stílszerűen – bárányfelhőre emlékeztető, kicsit bodor alakzatban átvonul a dombok során, bégetve, kolompolva, boldogan.
A felesleges fotópontok hajkurászása mellett a nap másik nagy tanulsága volt, hogy a kutya nem bírja a kanyargós utakat, így ezeket a későbbiekben hanyagoltuk.
Aztán megint korán keltük. Előző este több órányi kutatómunka eredményeként arra jutottam, hogy még mindig a legjobb, ha a Cinecitta2 mögötti szabad parkolóba tesszük le az autót. Erre több okom volt: egyrészt nem szeretem az olasz városi forgalmat, a római mély nyomokat hagyott bennem, másrészt nem szeretem az olasz mélygarázsokat, már a neten lévő képek is árulkodnak arról, hogy a szardíniás doboz smafu ahhoz képes, ahogy bevételoptimalizálva itt elhelyezésre kerülnek az autók, és nem szeretek feleslegesen fizetni. Így született a döntés, hogy az autópályáról fájdalommentesen megközelíthető, pár alkalommal ezelőtt már jól vizsgázott, metróvégállomás közelében fekvő, felszíni és ingyenes parkoló lesz a miénk. Szépen bele is navigáltuk az autót, a filmgyár figyelő tekintetétől óva hátrahagytuk, majd megindultunk a metró felé.
Tavaszhoz képest nagy újdonság, hogy nem kell maszk. Javasolt, de nem kötelező, így egészen felszabadító érzés volt minden ilyen nélkül metrózni, boltban lézengeni, de közben meg folyamatosan volt egy szinte teljesen megmagyarázhatatlan hiányérzetünk is, amely csak Yolánnál nem ütközhetett ki, hiszen neki szájkosárban kellett megtennie az utat a Cinecittától egészen az Ottavianóig, ahol belekezdtünk a szokásos évi ünnepléssorozatunkba és kerestünk egy mekit. Mert vannak hagyományaink. A Nők születése előtt ugyanis ez volt az utolsó közös reggelink a férjemmel, mielőtt – megfigyelés céljából – három nappal a tervezett császár előtt bevonulok a Schöpf-Mérei-be. Aztán végül aznap megszülettek a Nők, a Meki pedig megmaradt, és mi minden 20-án reggel valahol a városban együtt esszük a sültkrumplit. A gyorséttermi gyorsétkezést követően viszont elindultunk csavarogni.
Ahogy Velencének, úgy Rómának is van egy nagyon jól követhető, szinte minden látnivalót érintő útvonala, amit a családi szlengünkben csak „csapás”-ként szokás emlegetni. A Vatikánnál indul és a Piazza del Popolón ér véget általában, innen – kis metrózással vagy a Corsón végigsétálva – jöhet a Colosseum és máris szinte teljes a műemlék check-lista.
Most is erre indultunk, a Vatikánnál újabb országot tettünk fel Yolán képzeletbeli világtérképére. Nem terveztünk itt túl sokáig maradni, de egy tündéri kislány meglátta a mi ózdi lelencünkben lakozó lelket és nem tágított Yolanda mellől. Először az anyukájával jött, majd totyogva, imbolyogva tért vissza, nagymamájával a sarkában, akinek bőszen magyarázta – a maga babanyelvén – hogy milyen remek pajtásra lelt ebben a zajos, számára egyébként oly érdektelen városban.
Végül átjutottunk az épp csak csordogáló Teverén, kis – kutyaboltos – kitérő után pedig megérkeztünk a szépséges fényekbe öltözött Navonára, ahonnan egyenesen vitt is a lábunk a Pantheon elé.
A 18 mostanában úgy ünnepelendő, hogy a partikon – fotófal előtt, az ominózus számok árnyékában – örökítődik meg minden résztvevő az utókornak. Ennek egy lazább változatát gondoltam el a Nőknek, mikor Pesten beszereztem az extranagy számokat, elloptam a Nők szobájában tárolt lufifújót, hogy utána négy napig rejtegessem a könyvszekrényen, folyamatosan mantrázva magamnak, hogy ott hagytam, és utolsó nap úgy csempésszem be a bőröndömbe, hogy az senkinek, semmilyen formában ne tűnjön fel. Az volt a tervem, hogy az Örök Várost használom fotófal helyett, így a Vatikánnál feltettem a kérdést – leleplezve magamat –, hogy hol szeretnének szerintem cuki, szerintük leheletnyit kínos fotózásokba bocsátkozni. A választás a Pantheonra esett, így innentől kezdve Yolánnal és két nagy aranyszín számmal kiegészülve jártuk a várost, ami válogatott reakciókat szült.
A Pantheontól irányt vettünk a Trevi felé, amelyet teljesen elleptek a kora őszi Olaszországot maguk alá gyűrő amerikaiak, így ha nem is futólépésben, de távoztunk a Spanyol lépcső felé, ahonnan visszakeveredtünk a Vatikánhoz, hogy a legszebb tavaszi élményeinket újraélve pizzázzunk egyet a Mama Eat-ben. A hely pizzafronton most is hozta az elvárásokat, újdonság volt, hogy közben nem esett az eső, nem verte jég a macskaköveket és rajtunk is csak annyi ruha volt, amit az évszak épp, hogy megkövetel.
Az estével indultunk vissza az autóhoz, amely békésen várt ránk a filmgyár mögött, a papundekli piramisok mellett, majd a hazatérőkkel egy ritmusban elhagytuk a várost, és másfél óra alatt visszakanyarodtunk Toszkánába.
Másnap piacnapra keltünk. Már vasárnap kiszúrtuk, hogy a szerdai parkolási rend a hetenkénti piachoz van igazítva, és a város bizonyos közterületein reggel hat és délután három tilos megállni. Így aztán nem sokkal napfelkelte után elindultunk Mauróhoz, hogy szembesüljünk vele: bármi is legyen a kiírás, az olaszoknál azért nem veszik ezt olyan véresen komolyan. Nyolckor még nyoma nem volt a piacnak.
Mire a második híradót és időjárás jelentést is megnéztük a törzsgárdával, addigra pár teherautó felsorakozott a szűk, macskaköves utcákon és a helyi lakosok közül is – a bátrabbak és a korán kelők – már előmerészkedtek.
A harmadik kör rövid hírek után a piac életre kelt, a cipőpertlitől a friss vargányáig mindent lehetett kapni, a Corso Sangallón főleg friss áru kapott helyett, zöldségek, gyümölcsök, húsok és sajtok, a város főterén ruházati cikkekre bukkantunk, a városfalon kívülre szorultak a Dolce & Gabbana, Guess és társai márkákat felvonultató turkáldások, a mindent áruló szatócskamionok és kisteherautók.
Boldogan böngésztük a teljesen ésszerűtlen, de mutatós kínálatot, vettünk egy hatalmas zsák szőlőt és zöld héjú mandarint (kicsit úgy éreztem magam, mint Don Corleone narancsvásárlás közben, csak szerencsésebb volt a végkifejlet), majd a zsákmánnyal és a legfrissebb hírekkel hazatértünk.
A hatás nem maradt el, a gyors (uszkve másfél órás) reggeli után a család apraja és nagyja, a lusták és teszetoszák is megindultak a város felé, mi pedig Yolival napra dobtuk magunkat a teraszon és a szeles délelőttöt teljes egészében átolvastuk.
Boldogan, cipőfűzővel és friss gyümölccsel megpakolva tért vissza a kis csapat, én pedig erőt vettem magamon és a szokásos, friss tészta alapon nyugvó ebédet előkészítsem. Amíg főtt a tészta, addig egy nagy serpenyőben a pancettát – közepes láng felett – lepirítottam, majd apró, ress cukkiniket aprítottam és ezeket szintén megpirítottam, erre jöhetett a passata, egy kevés só és már tálaltam is az ebédet. Nem tudom, milyen cukkinikkel hozott össze az élet, de rendkívül finom, jó állagú, tényleg pirítható fajtába futottam bele, a végeredmény egyszerűen elragadó volt, olyannyira, hogy a 18 éve cukkinitagadásban élő Zsófi idén szánakozva bevallotta az ebéd felett, hogy sajnálja, hogy az övéből kimaradt ez a finom zöldség.