Madhouse – az igényes sörök és sörkorcsolyák otthona
A Mad Scientist, a kraft sörökben utazó társaság italai az utóbbi években megtalálták és meghódították a közönségüket. A kézműves sörök bemutatására, értő kóstolásukhoz született a Madhouse, ahol a konyha megfelelő sörkorcsolyákkal keretezte az italokat, a fogások egy részében visszaköszöntek a nagy kedvencek és az egész szép egységgé állt össze.
A konyha azonban idővel kinőtte a „kórus” szerepét, a konyhafőnök, Piszkor Norbert egészen más szintre emelte a pub-gasztronómiát, mint ahogy azt megszokhattuk. Az ételek önálló életre keltek, a kíséret helyett társul szegődtek a sörök mellé, sőt sörök nélkül is megállják a helyüket.
Zsófival mi sem sörözni érkeztünk, hanem egy kellemes nyári kora délutánon enni, ha már a belvárosban talált minket az ebédidő. Indításnak Zsófi egy tisztes adag Mad gulyást választott, a kávés-sörös, New York Moccacino stouttal készített levest még a nagy melegben is lelkesen kanalazta. Én egy könnyed haltepertő felé indultam, amely több szempontból is egyedi volt. Egyrészt rég nem ettem ilyen jó haltepertőt (vagy talán soha), másrészt nagyon hálás voltam a wasabis majonézért és a finoman grillezett padron paprikákért, de az igazán izgalmas a haltepertőt is magában hordozó séfajánlat mögött rejtezett.
A Madhouse ugyanis rendszeresen készít kiegészítő étlapokat, amelyek nem csupán egy-egy zenekar kedvenceit villantják meg előttünk, hanem lehetőséget kínálnak a közös jótékonykodásra is, hiszen minden, erről az étlapról rendelt fogás esetében a bevétel 10%-a valamilyen segélyszervezet, alapítvány számlájára megy. Most épp a Fish! zenekarral közös menü fut, amiről sikerült a frontember, Senior Hal kedvencét, a haltepertőt választanom.
A bemelegítés után jöhetett a legnagyobb imádat, a lecsó, amelyet nem csak főzni szeretek, hanem bárhol, ahol a személyzet megesküszik rá, hogy nincs túlgondolva, ott eszem is egy tállal. Norbert étlapján minden a helyi beszállítók függvénye, szeret jó minőségű, hazai termelőktől érkező alapanyagokkal dolgozni és sokszor ezek alakítják az étlapját. Szerencsémre most a lecsónak jött el az ideje, és Norbert ebből egy igen szerethető változatot alkotott. A héjától megfosztott, lágyan omlós paprikaszeletek vastagabb paradicsomos szaftot kaptak, minimális fűszerezéssel és egy posírozott tojással a tetején került elém a lecsó. Hibátlan volt.
Majd jöhetett a másik nagy kedvencem, a szintén ezerféleképp elkészíthető hummusz, amiről egy ideje nem bírok lejönni, egyszerűen első számú fogásommá vált (na jó, a lecsó mellett), kenyér se kell hozzá, ha van egy kis friss/sült/fermentált zöldség, amivel körítik, akkor én már meg is vagyok. Norbert is hasonlóan vélekedik a hummuszról, ő is ezernyi módon étlapra tette már, most épp füstös karfiolrózsákkal kínálta a gazdag, aromás krémet.
Zsófi eközben egy könnyed salátát kapott, amelyben a spenót és a csicseriborsó együttese adta az alapot. A vegán fogás valóban erre a melegre volt optimalizálva, nagyon kellemes citrusosság lengte körül, amely kifejezetten jót tett a ressre párolt csicseriborsónak és a friss spenótnak.
A desszertnek azért találtunk helyet. Igaz, nem is siettünk, az Anker közben éppen forgattak, a kinti asztaloknál két, alig 6-7 éves kislány játszott hosszadalmas, de drámai fordulatokban bővelkedő sakkjátszmát, zajlott az élet a belvárosban és mi örömmel néztük. Fogytak a limonádék, ülepedett az ebéd, és egyszer csak hely került a ház közkedvelt tejfölhabos túrógombócának és a sörrel megbolondított, gyümölcsös granitával körített IPA jégkrémének is.
