Öt nap Róma – első rész

Róma alaposan és élhetően. Alapvetően ezen a munkacímen futott az öt napos elképzelésem. Négy éve, a toszkán nyár egyik akkordjaként már megmártottuk a Nőket Róma hangulatában, gyalogszerrel, a szokásos félmaratoni távot tartva bejártunk mindent, ami ép ésszel egy nap alatt bejárható, kezdtük a Vatikánnál és végeztünk a Pinco tetején.

Idén más típusú útra vágytam. Nem titkolt háttere volt az utazásnak az érettségi lassan fenyegető réme, amelyet töri és művtöri vonalon is sokkal könnyebb megugrani, ha az ember járt az adott helyszíneken és nem csak másodkezű infói vannak, valamint a most már végérvényesen ránk bélyegzett olasz-imádat, amelyet az észak-olasz tájak nem minden esetben tudnak teljes mértékben orvosolni.

Nekem pinea és ciprus kell, meg az a fény, ami csak Firenzétől délre létezik és Nápoly alatt kap igazi értelmet. A repülőjegyek választásánál rendkívül alapos és megfontolt voltam, egyeztettem a Nők iskolai programjaival, beszéltem a munkatársaimmal, minden partneremmel, majd miután lefoglaltam mindent, akkor derült ki, hogy április 3-án én bizony Rómában leszek. Azonnal megkerestem erre is a megoldást, átjelentkeztem a NVI rendszerében, majd – élve egy friss lehetőséggel – külképviseleti megfigyelői státuszt is igényeltem. Ha már pont ott leszek. Bár az oldal – nem véletlen – teljesen politikamentes, de ennyi bevezetőt megérdemel majd, hogy miért is indultam én neki a városnak vasárnap hajnal ötkor.

Egyszóval összekészültünk, figyeltem az időjárás-jelentéseket, majd mikor kiderült, hogy az Európán átsöprő ciklonból mi is kapunk hideget és esőt, gyorsan még egy bőröndöt a jegyünkhöz csaptam. Jó döntés volt.

A délben induló repülővel négyre sikerült a Terminihez érni, amely nem a legszebb entrée, valljuk be. A változatos kéregetők és árusok hada mellett a délutáni csúcsforgalomban vergődtünk le a metróba. Itt derült ki először, hogy a bőrönd ugyan életem ötlete volt, de a 20 kg-os monstrum lépcsőn való fel és letornászásához nyeszlett és már koros vagyok. Mozgólépcső meg nem mindenütt van és a liftek egy része is inkább dísz, mint transzport célokra hasznavehető eszköz (itt még kemény covid előírások vannak, a liftek egy része ezért is van/volt lezárva). A szállásunk ráadásul ugyan gyalogszerrel a világ legjobb helyén van, de ha tömegközlekedéssel szeretnénk eljutni, akkor az utca aljában megálló vonat az egyetlen és egyébként kényelmes megoldás.

Így aztán bevezetésképp repültünk, metróztunk és vonatkoztunk egy keveset, majd felvonszoltam a Gianicolo oldalába a Bőröndöt, és abban a boldog tudatban helyeztem le, hogy öt napig egy tapodtat se viszem arrébb.

A szállásunk valóban meghökkentő helyen volt, egy orosz ortodox templom tőszomszédságában, tényleg 10 percre a Szent Péter tértől. Miután megváltunk a csomagoktól és megtapasztaltuk, hogy valóban hideg van és valóban szemerkél, lesétáltunk a városba, hogy valami minőségi ebédet kerítsünk. A gluténmentességem okán már előre feltérképeztem a várost és boldogan konstatáltam, hogy Róma fel van készülve az ételallergiásokra: számos reggeliző, fagylaltozó, étterem és pizzéria sorjázott a listákon és a feltett képek is mutatós ételeket és boldog fogyasztókat tartalmaztak. Nagyjából összeírtam a tervezett útvonalra esőket, majd úgy döntöttem, hogy ezekből sorsolunk, amikor megéhezünk a sétáink során.

Az első Mama Eat Lab legnagyobb csodája a beltér volt, mire beestünk leszakadt az ég, a teljesen önálló életet élő fotocellás üvegajtó mögül lestük a macskakövön pattogó jégdarabokat, amelyek szűnni nem akaró lelkesedéssel estek vagy 10 percet, hogy utána átadják a helyet a kissé bágyadt, cseppet megtört napsütésnek, amely csalóka módon hol előkerült, hol teljesen beleolvadt az esőfelhőkbe a délután során. Az ebédünk remek volt, a légkondicionálóból szakadó hűs ellenére dobogós élményt kínált.

A szokott útvonalon, a Vatikán adta origóval indultunk neki a céltalannak tűnő, de nagyon is tervezett sétánknak. Az andalgást némileg megnehezítette az idő, de miután betértünk a Tevere partjáról a szűkebb utcákba, a nap közben összegyűjtött meleget finoman ránk lehelték a házak.

 Az eső utáni fények és a kék óra együtt fantasztikus hátteret biztosított Rómának, egészen új arcát mutatva meg. 

Bár a terveim közt fagylaltozás szerepelt (még itthon), a Trevi-kút árnyékában boldogan vetettük rá magunkat az aranyárban mért, hibátlan és szépséges maronikra.

A sült gesztenyéket ropogtatva sétáltunk át a belvároson, egészen a Spanyol-lépcsőig, ahol gyors bevásárlást eszközöltünk, és egy metró-vonat összeköttetés segítségével hazatértünk pihenni.

Sok időm nem volt, beállítottam az órán az ébresztőt fél ötre, majd tempósan aludni tértem. A Nőkkel megállapodtunk, hogy ez az ő szerencsenapjuk, amíg én a konzulátuson vagyok, addig ők békésen szendereghetnek. Ötkor kiléptem az éjszakai Rómába, amelyet – vasárnap lévén – semmi nem kárhoztatott arra, hogy idő előtt kitörölje az álmot a szeméből.

Mint a legvadabb kijárási tilalom idején, teljesen egyedül sétáltam le a kolonnádokhoz, ahol az éjszakára lezárt téren csak néhány rendőrautó kék villogója zavarta meg a teljes nyugalmat, majd ráfordultam az Angyalvár felé vezető sugárútra, hogy azt is az apokaliptikus filmekből ismerős magányban szeljem át.

Végül egy kisebb hídon átkelve végigfutottam az esőtől fényes Via Giulián, és a Küvi néhány munkatársával nagyjából egyszerre érkeztem a helyszínre.

Az utca közepén található 1-es házszám alatt, a Collegium Hungaricum-ban már javában zajlott az élet. Megvártuk az első szavazót, aki hitelesítette az urnákat, figyeltük, hogy hogyan, milyen rendszerben tudnak az átjelentkezettek leszavazni, majd úgy fél nyolc körül visszaindultam a Vatikán felé.

Az éjszakai eső után vakító napfény várt, a Tevere-part Párizst idézte, a hatalmas platánok alatt sétálva gyönyörködtem a Gianicolo-ban, majd egy kisebb hídon átsétálva az első kávémérésbe siettem.

A cappuccino hibátlan volt, közben a kezdetleges olasz tudásomat kihasználva figyeltem a helyi erők és a kimérés tulajának reggeli csevejét. Mire elfogyott a kávé a rendőrök is visszaindultak a Vatikánhoz és kissé lemaradva ugyan, de én is velük tartottam.

A tér üresen nyújtózott a reggeli napfényben, az oszlopsorok között még csak a galambok csipegették a morzsákat, én meg gyorsan beosontam (a teljes átvilágítást követően) a szintén üres bazilikába és kedvemre csellengtem egy darabig.

Kicsit becsatlakoztam egy olasz misére, majd visszatértem az előcsarnokba és a katedrális mellett elsétálva jegyet váltottam a kupolába. A Nők még nem reagáltak a hívásaimra (nagyjából akkor fordultak a másik oldalukra), én meg nem kívántam ezen pörögni, helyette nagyvonalúan megítéltem magamnak a drágább, liftes jegyet és perceken belül a kupola belső karimáján sétálgattam, fotóztam a mozaikokat és az alattam tátongó teret. A jegy azonban nem csak ezt az élményt tartalmazta, a belső megtekintést követte a külső, ahová már nem vezetett lift, hanem a kupolaszerkezet két héja között kialakított útvonalon, lépcsők garmadáján keresztül juthattunk fel. Szögezzük le: nem klausztrofóboknak való hely és FFP2-es maszkban sem a legegyszerűbb megmászni, így időnként – kamera ide vagy oda – csaltam és szűretlen, de kellő mennyiségű levegőt juttattam a tüdőmbe. Úgy voltam vele, hogy a svájci gárda tagjai is jobban járnak ezzel a bocsánatos bűnnel, mintha odahalok nekik a két héj közé.

Az utolsó, már valóban megalázóan szűk lépcsősorokat követően azonban feltárult a kék égbolt, megérkezett a szél és egyszer csak ott álltam mindenek tetején, alattam a Szent Péter tér, a vatikáni kertek, előttem az egész város.

Jó fél órát fent töltöttem, élveztem a panorámát, a kupolát körbejárva minden irányba eltekintettem jó messzire, majd szépen alászálltam és elindultam reggelit vadászni.

A Nők közben életre keltek, a reggeliző koordinátáit megadva kértem egy újabb cappuccinot, amit most egy vaníliás brioche-sal is megfejeltem.

Aztán az egyik reggelizőből átültünk egy másikba, jöhetett az újabb kávé, amíg a Nők falták a nekik rendelt szendvicseket, addig én áttekintettem a terveimet. A Gianicolo felé gondoltam lépni, onnan le a Trastevere-re, be a bazilikák egy részébe, tovább a Tevere partján, majd át a Tiberis-szigetre, ahonnan már egyenesen a Marcellus-színházhoz bukkanunk ki, ami szép és jó bevezető a Forumhoz.

Reggeli után úttalan utakon megindultunk toronyiránt. A Gianicolo kilátójánál csúcsforgalom fogadott, megannyi római família, a nonnától a figliá-ig ott téblábolt, kávézott, a mozgóárusok portékáit szemlélte, sült gesztenyét/péksüteményt/cukorkát evett, vagy csak a kőkorlátnak dőlve hallgatta a helyben szolgáltatott zenét és csevegésével ütemet adott alá.

A kilátás tényleg parádés a város felé, ha az ember kellően olasz és néhány kedves, de élt rejtő scusi-val átverekszi magát a népeken, akkor a város kvintesszenciájára vethet szemet, ha viszont csak visszasétál és a domb Teverével átellenes oldalán tekint a távolba, akkor bukolikus, békés domboldalakban gyönyörködhet, amelyek képet mutatnak egy kevésbé urbanizált, egyszervolt Rómáról.

A Gianicolo-ról számos út vezet a Trasteverébe, eltéveszteni nehéz, az ember a Tevere felé indul meg a lankákon és egyszer csak a már ismerős, romkocsmás, kopottan bájos, zajos és otthonos bulinegyedbe jut, ahol minden mozdulatban van valami megszokott, ahol bárhova be lehet tévedni, le lehet rogyni, inni egyet, aztán továbbállni.

A korai órát, a három elfogyasztott kávét és az aznapi terveket figyelembe véve mi nem rogytunk le sehova, nagyon tudatosan elmasíroztunk a Basilica Santa Maria in Trastevere templomba, hogy aztán egyik ámulatból essünk a másikba.

Rómát imádom, a barokkal azonban messze lehet üldözni. Tudom, tipikus esete a „minekmentoda” kérdésnek, de vessenek meg, azért az ókor és a reneszánsz még az enyém lehet a városból. A templomok esetében a külsejében ellenreformáció idejéből származókat sok esetben alapból kihagyom, így nem szellőzik a ki-benyitással feleslegesen a tömjénszag és én sem kapok agyvérzést a hatezredik puttó láttán. Ellenben az ellenreformáció mindenbe beletrollkodó létezését nem tudom kizárni, már eleve enyhe félsszel lépek be bármelyik korban emelt szakrális épületbe, várván, hogy arcomba tolulnak a márványfelhők és az aranyozott pityke minden mennyiségben.

Éppen ezért ejtett ámulatba a Santa Maria in Trastevere, mert mértéktartóan szépséges volt, az apszis mozaikjai és a Caracalla termáiból származó, a hajókat elválasztó oszlopsor egy külön mese, és ha tett is kárt benne a barokk (persze, hogy tett) a hely atmoszférája képes volt felülírni, befogadni azt. Továbbsétálva még betértünk a hasonló, de sokkal kevésbé egyedi Basilica di San Crisogono, ami egyébként Róma első plébániatemploma helyén épült, szépült évszázadok hosszú során át. Innen elindultunk a Tiberis-szigetre.

Meglepő tény, de így van: Róma koszos. Az eddigi ottléteim során vagy nem tűnt fel, vagy az utóbbi években vált szemetessé, nem tudom, de a Tevere partján, szemben a Tiberis-szigettel a legfeltűnőbb az árral hadat vívó szemétkupacok jelenléte volt. Zsófi hat vagy hét pöttyös gumilabdát számolt meg a víz habjain, a többiek egységes hordalékot képezve várták az örökkévalóságot vagy a szemeteseket.

A sziget hangulatos helynek tűnt, pálmafákkal megtömködött egyik vége, templommal megszórt másik vége között pont egy térnyi hellyel, ahol mindenki ült, pihent, ivott, volt.

Mi viszonylag tempósan átszeltük a parányi szigetet, hogy nagy hirtelen partot érjünk Marcellus színházánál, amely eklatáns példája az örök Rómának, a romok tetejére épült lakásokat a mai napig lakják, Róma egykor volt legnagyobb teátrumával szimbiózisban nőnek fel még ma is generációk.

A romok között kiépített sétaúton lehet bóklászni, amit meg is tettünk, majd a Capitolium és az Írógép felé fordulva megcéloztuk az Aracoeli bazilikát, amit alapvető kínzásként őriz az emlékezetem. Ahogy a tanúvallomások kapcsán gyakorta szó kerül róla: az emlékezet becsapós. Az Aracoeli nem megközelíthetetlen, nem kell elpusztulni a megmászásában, ellenben annyira nem is izgalmas, de a Capitoliumra való kilátásért mindenképp megéri felgyalogolni.

A bazilika után természetesen jöhetett a Capitolium, ahol az aznapi sokadik kérdés után csak eljutottunk Mark Twain-ig és az ő örökérvényű és imádnivaló könyvéig. A Jámbor lelkek külföldön méltatlanul elfeledett alkotás, igaz, nem egy Tom Sawyer, de Twain életrajzának fontos eleme. A fiatal újságíróként az első amerikai turistahaddal érkező Twain szerethető szarkazmussal mesél a már akkor is igen jövedelmező turizmusról, a valódi és hamis értékeket jól keverő idegenvezetőkről, Európa megkerülhetetlen értékeiről és a csömörről, ami egy idő után a legádázabb, legelszántabb utazón is erőt vesz. A Nőkön is ez a már megénekelt csömör látszott kiütközni az aznapi sokadik – költőinek szánt – kérdésem kapcsán, egy idő után megkegyelmeztem nekik és mondtam, hogy ha jót akarnak maguknak, akkor nagyjából betippelik a választ, ami az esetek 90%-ban biztos Michelangelo.

Ennek biztos tudatában már jó tipp született a „Ki tervezte a most látható Capitolium teret?” kérdésemre, és a nap hátralevő részében kevésbé utáltak.

A Capitoliumon gyors balkanyarral elhaladtunk Marcus Aurelius szobra mellett, intettünk az anyafarkasnak és szépen lassacskán elsétáltunk a Forum mellett, a nyitott teraszok során.

A soha be nem fejeződő metróépítés miatt még mindig nem tudtam megmutatni azokat a szemléletes térképeket, amelyek végigvezeti a nézőt a Római Birodalom fejlődésén, így csak a számat jártattam, amíg átvergődtünk a Palatinus oldalába és egy épp nyitott magánkert korlátjának dőlve fotóztunk egymást és magunkat a Colosseummal.

A Palatinus remek helynek tűnt egy kávéhoz, plusz, ha már itt jártunk, gondoltam, hogy egy bibliafordításai hiba, II. Gyula pápa és az oly sokat emlegetett Michelangelo is megér még egy kitérőt. Sajnos a San Pietro in Vincoli zárva volt, néhány teátrális mozdulattal ellensúlyozva a látvány hiányát elmagyaráztam a zavartan pislogó Nőknek, hogy mit is láthattunk volna, majd a templomot rejtő parányi, zárt lépcsősoron leereszkedtünk a Colosseum irányába.

A Palatinus kávézás szempontjából nem volt a legjobb hely, a full panorámás, Colosseumra néző teraszokon instatartalmak születtek instasztároktól és valószínűleg aranyáron mérték az aperolt, nekünk viszont égető szükségünk támadt egy kis 220-ra és a mellékhelyiség is fontossá nemesedett. Míg nálunk szinte minden vendéglátóegység rendelkezik megfelelő mosdóval, addig az olaszoknál ez mindig lutri. Az elmúlt évek már rutinossá neveltek minket, most is összehoztuk, amire vágytunk, lett minden, még egy kis fagylalt is, és a szusszanásnyi szünetben feltérképeztem a környéket. A Palatinus gluténmentes vonalon mondhatni gyengén teljesített, így nem volt mit tenni, vissza kellett sétálnunk – a szigetecske érintésével – a Trasteverére, hogy a Mama Eat helyi egységében elfogyaszthassunk egy-egy adag tökéletes lasagne-t.

A békés ebédelésből aztán közepes galopp kerekedett, mivel nekem jelenésem volt a Via Giulián. A Trasteverétől így visszaindultunk a belváros túlpart irányába, ahol a konzulátuson megtekintettük, ahogy a küvi munkatársai időben véget vetnek a szavazásnak, lezárják az urnákat, majd kilenc körül már jegyzőkönyvvel a hónom alatt indultam el az időközben önállóvá vált Nők után, akikkel az éjszakára készülő, sirályokkal teli Szent Péter téren futottam össze. Innen már csak egy kisebb séta várt ránk hazáig, meg az ágyunk.