Róma, a Város, harmadik rész
Az előző napi rádiólátogatás után a fiúk figyelme már teljesen levált a városról. Lelkesen várták a másnapot és érdekes mód a pakolással nehezített kora reggel ellenére ezen a napon gond nélkül sikerült időben nekilendülnünk.
A férfiakat irányba állítottam a megállóban, én meg felszálltam a metróra, mert fejembe vettem, hogy megkeresem Michelangelo Mózes szobrát. A II. Gyula pápa tervezett síremlékére készített rabszolgaszobrok mellett, a Mózes vált igazán híressé, épp ezért nagyon érdekes, hogy egy alig megközelíthető templomban van eldugva az oldalhajó végében, oldalvást, rossz megvilágítás mellett.
A térképen már előre megnéztem, hogy hol is találom a Szent Péter bilincseiről elnevezett templomot, de még így sem volt könnyű meglelnem, a Colosseum tőszomszédságában egy árkádos lépcsősor mögött kuksoló téren.
De megtaláltam. Jó lenne tudni, látni, hogy hova is tervezte a mester ezt a monumentális szobrot, ami ebben a környezetben is lenyűgöző, de érezhetően nincs a helyén. Kár.
A templomból kijövet egy másik útvonalon lesétáltam a Colosseumhoz, ahol egy darabig egy olasz hölgynek segédkeztem, hogy egyszemélyes stábként jó híreket tudósítson, háttérben a Colosseummal, majd a metróba siető centuriókat figyeltem, végezetül megkerültem a turistáktól hemzsegő épületet. Innen lesétáltam a Piazza di Veneziára, keresztülvágtam a Corso-n és elsétáltam a Pantheon mögötti pizzáshoz, hogy a múlttal szemben lerójam tiszteletemet egy pár szelet rozmaringos, krumplis pizza képében.
A tökéletes ebéd után, megkerestem a híres cukorkaboltot néhány utcával arrébb, ezt követően rákanyarodtam az Angyalvár felé vezető főutcára, itt beiktattam egy kávé/sütemény szünetet, s besétáltam az Angyalvárba. Furcsa egyvelege ez a vár az elegáns termeknek és a várbörtön jellegű erődítménynek, de a kilátás a felső teraszról lélegzetelállító. Itt is elelmélkedtem, kicsit futtattam a Tosca-t az agyamban, eszembe jutott, mikor egyszer – azt hiszem Zubin Mehta ötlete nyomán – live módban adták az eredeti helyszínekről, az eredeti időpontban az operát.
Körbefotóztam a várost, majd lesétáltam a Piazza Pia-ra, hogy megvárjam a fiúkat a Vatikáni rádió előtt.
A lelkes férfiakkal elsétáltunk ebédelni a szállásunktól nem messze eső helyi étterembe. Tamás már húsra vágyott, a férjem egy igen jól sikerült lasagne-t gyűrt magába, én csak egy kávét és egy kis süteményt szerettem volna.
Ebéd után jártunk egyet, végül a római barátunkkal, Simone-val beültünk egy búcsúkávéra egy szicíliai cukrászdába, ahol megkóstoltam a canollit. Azt kell, hogy mondjam, hogy a tésztája csodás és bármikor, bármennyit meg tudnék belőle enni, de a krémmel már nem voltam ennyire elégedett. Nekem túl édes és túl masszív volt.
A kávézás után a férjem előkerítette az autót, belehajigáltuk a csomagokat és Firenze felé vettük az utat. Itt még ettünk egy búcsúvacsorát, aztán nekivágtunk az autópályának.
Másnap reggel kissé meggyűrődve zuhantunk be a saját ágyunkba.
S hogy mi történt a Vatikánba belopott férfiakkal? Azt majd a férjem elmeséli.
