Az a pismányi pék…

Az egész úgy kezdődött, hogy a Nők rajzolni vágytak, én meg gondoltam, hogy megérdemelnek egy-egy pónis kifestőt, amiért be is tértünk az újságoshoz. A Nők válogattak, én meg magamban dohogtam. Valami olyasmit, hogy akár magamnak is szerezhetnék némi olvasnivalót.

Végignyálaztam a kínálatot. A lehangoló választék végén, kissé csalódottan magamhoz ragadtam egy tvpaprika magazint, aztán a boldogan csacsogó hölgyekkel hazaindultunk.

A Nők ceruzát ragadtak, én lezuhantam a fotelbe az újsággal és sűrűn morogtam. Az első 20 oldal gazdag gasztrokínálata a következő: 3 lecsó, 1 meggyleves és 1 kaprostúrós. 

Már kezdtem megbánni azt a nem egész 500 forintot, amit a dologra áldoztam, amikor ráleltem Winkler Róbert cikkére. Egy pékségről írt. Jó, tartalmas, kedvelhető stílusban. Érezni, hogy mennyire tiszteli, kedveli ezt a Marci nevű péksrácot, meg azt amit csinál.

A férjemmel is elolvastattam az anyagot, majd a bevezetőben elejtett információk alapján belőttük, hogy hol lehet s másnap, amikor elindultunk a lekvárokról és chutney-król szóló Finomániára, gondoltunk útba ejtjük.

Viszonylag könnyen ráleltünk a kicsi abc-nek álcázott pékségre. Vettem egy csomó sós perecet, egy pozsonyi kiflit és néhány zsemlét. Útközben megettünk egy-két perecet, ami felülmúlta az összes várakozásunkat, sőt a férjem azt is megkockáztatta, hogy jobb, mint az enyém.

Rosinante-ba érkeztünk után, a maradék zsákmányt közösnek nyilvánítottuk és elégedetten kóstolhattuk a múltidézően jó zsemlét. A pozsonyi kifli szintén ötösre vizsgázott. Diós főzött krém, nem fújtós, hanem könnyű, ízes tészta veszi körül.

Másnap hazafelé muszáj volt beugranunk.

Kipróbáltuk az almás pitét és a burgonyás kenyeret. Mind-mind kitűnő.

Aki a környéken lakik, vagy csak épp erre van dolga: próbálja ki, érdemes!