A magyar szívek nyitott ajtaját döngeti már egy ideje Lengyelország, de bőven akad még a magyar utazónak, mit tanulni. Például azt, hogy Malopolska vajdaságán és a Keleti-tenger frissen felfedezett Hármasvárosán túl is van élet.
A lengyelországi kalandok szinte mindenkinél Zakopane felfedezésével kezdődnek és sokaknál itt véget is érnek, holott ebben a hatalmas országban elképesztő diverzitásban találhatjuk meg az épített környezet és a természet nyújtotta pihenési lehetőségeket. A Lubusi vajdaság feltérképezésével most négy napra az ismeretlen Lengyelországba ugrottam fejest és a szerethetően ismerős, a mérhetetlenül otthonos mellett az izgalmasan újszerű is beköltözött a lengyel élményeim tárházába.
Az ismeretlen felfedezéséhez a legjobb, ha van szakavatott Vergiliusunk. Legalább egy. Mi most egész sokra tettünk szert, a vajdaság színe-java azon volt, hogy a szüreti időszakban színes és izgalmas képet kapjnuk arról a régióról, amelynek sorsát annyira a szívükön viselik. Holott ez nem egy könnyű vidék, ugyanazzal a történelmi teherrel éltek itt generációk, amely már a wrocławi utunk során is megmutatkozott. A második világháború árnyát sokáig hessegették, de mára megszületett az az identitás, megérkezett az a jövőbe vetett bizalom, amely a fejlődésük kulcsa, és amelynek köszönhetően most a saját láthatóságukon olyan nagy hévvel és lelkesen dolgoznak.
A hajnali indulás csodája a pontos csapat, ami nekünk most megadatik és ennek a négynapos látogatásnak az origója lesz. Nemhogy nem kell várni soha senkire, hanem egy srófra járunk, bírjuk a saját társaságunkat. Behajtogatjuk magunkat a kisbuszba, Szlovákián majd Csehországon keresztül egészen Kudowa-Zdrójig megyünk. A gyógyvizeiről híres város hangulata igazán üdvözítő így szerda délben. A hibátlan, de igencsak kiadós ebéd (nekem paradicsomleves és házit verő krumplipürébe ágyazott, saját szaftjában kínált marha meg a friss tormával kevert céklasaláta) után kell is egy kicsit mozogni.
A város szívéhez, az ivócsarnokhoz megyünk, ahol nem csak dézsába ültetett legyezőpálma-erdő vár minket, hanem a gyógyvizek közt fagylaltozó, andalgó lengyel nyugdíjasok is, akiknek az állam jóvoltából jár ez az élmény. Kéthétnyi vízkúrát kínálnak ebben az idilli környezetben, gondosan összeállított menetrend szerint kell fogyasztani a megfelelő, hideg vagy meleg forrásvizet, amelynek beltartalma hozzájárul a jóllétünkhöz.
Kis csapatunk fele kapható is az ad hoc vízfogyasztásra, az erős ásványosság átható érzete mellett az egyszeri hörpintés nem hoz nagy változást, de ettől függetlenül bármikor szívesen cserélnénk az itt andalgó lengyel idősek bármelyikével.
Amíg Legnica felé haladva pont útba esik Krzeszów és az itt található apátság, amelyről mindannyiunknak magyar párhuzamok ugranak be, ki Tihanyt vizionálja, kinek Zirc az áthallás, az elvonulás szigetei a jelek szerint egyféle nyugalmat árasztanak magukból. A templomok és a királyi család néhány tagjának maradványait őrző kripta megtekintéséhez egy kedves és készséges segéderőt kapunk, aki minden egyes alkalommal egy hatalmas mesterkulccsal lódul neki a szolgálati helyéről, hogy hol itt, hol ott nyisson ajtót nekünk a múltra.
A barokk főtemplom elképesztő méreteit elsőre nehéz befogadni, a kor stílusjegyei itt is burjánzanak, de mivel nem más kárára, hanem önnön szórakoztatásukra teszik, így nem vagyok ellenséges a térrel, sőt, lenyűgöz a mérete és a békéje.
A korábban épült templom puritánsága megnyugtatóan hat utána, a környék településeinek templomfreskóiért felelős Michael Willmann (akit a „sziléziai Rembrandt”-ként is szokás emlegetni) alkotásaival díszített mennyezet ebben a letisztultságban érvényre jut.
Legnica esővel és egy igazán tisztességes vacsorával fogad. A városnézésre is rápróbálunk, a belváros kevéske régi épülete között barangolva nézzük az ernyő alól, hogyan gyalulta le a város organikus tereit a szocialista igénytelenség, hogyan próbál a város szépségtapaszokat tenni ezekre a sebekre és a sok sérülés mellett mennyi érték rejtezik itt. Hajnalra felszárad a város és mi boldogan vesszük birtokba.
Megnézzük a Ryneket, járunk a cseh hangulatú árkádok alatt, majd a vár felé belefutunk a helyi piacba: napraforgócsokrok, frissen szedett málna, kaporral nászra kélt száras fokhagyma vár, meg fejes káposzta és sok-sok gomba, a vargányától egészen a szegfűgombáig. Málnától ragacsos kézzel szaporázzuk lépteinket vissza a szállodába, hogy minél hamarabb elindulhassunk Łęknicába.
Apró közjáték: reggeli színtere, svédasztalok közt forgolódunk, kollégánk első lengyel útja, tányérján sajt, gépsonka, rántotta. Ismeretségünk friss, de nem bírom ki, javaslom, váltson tányért és fermentált uborkával, pörcös zsírral, hegyi sajttal és jóféle savanyú csiperkével pakolja meg, a kávét meg hagyja másra, maradjon a lengyelek örök italánál, igyon herbatát, abból baj nem lesz.
A Łuk Mużakowa Geopark Lengyelország három geoparkjának egyike, a negyven évvel ezelőtt megkezdett és azóta is felügyelt rekultiváció csodás erdőséget és egészen különleges atmoszférájú tájat teremtett, amelyben hosszan időzünk.
Holt tavakból meredező holt fák körül buzog az élet, az egykori barnakőszén-bányák nyomát elmosta a zöld, a biodiverzitást megoldják az állatok, meg a helikopterről szórt magvak. 300 tó tagolja a környéket, a terület felügyeletét gyakorlók szívügyüknek tekintik ezt a semmiből létrehozott mindent, ahol a ragadozó madarak és a kacsák adnak halat és életet a tavaknak, ahol – a németekkel ellentétben – már nem szipolyozzák a környezetüket, hanem hagyják hegesedni a tárnák feletti tájat.
Isszuk a zöldet, ezen a nyáron nem sokat láttuk, itt meg ezernyi árnyalatban, tapad rá a szemünk, egyszerűen kiéheztünk rá. A fák keretezte tavak látványa végtelenül nyugtató, a hétköznap is túrázó lengyelekkel együtt éljük a hűs őszi időt, miközben a kilátótoronyból a német oldal kéményeiből omló füstöt nézzük, és picit aggasztónak találjuk azt a mohóságot, ahogy arrafelé falják azt, ami ebben a földben békésen pihen. Jobb jövőt remélünk.
Az egyik valószerűtlenből a másikba igyekszünk, a Mużakowski Parkba, amelynek fele a lengyel oldalon található, fele a német vidékhez tartozik. A park története rendkívül izgalmas, főleg a második világháború utáni. Mivel ennek a területnek is új lakói lettek, a háborút követően helyismeret nélkül lakták be a környezetüket, és sokáig a park és a benne található kastély, a Lengyelországot és az NDK-t összekötő híd is rejtve maradt az új telepesek elől. A világégés éveiben a park ugyanis erdőséggé burjánozott, áthatolhatatlan vadonná nőtt, amelynek fái annyira megszenvedték a harcokat, hogy most, mikor életük végére érnek, javarészt felhasználhatatlanok, olyan mennyiségű lőszer található bennük. De a park itt is új életre kelt, ma már tölgyeit ölelni járnak ide, túráznak az angolpark megannyi tisztásán, a kastélyhoz határellenőrzés nélkül le lehet jutni, és amit egykor rendszerek téptek szét, az végre újra egybesimul.
Bár a zölddel a lelkünk már tele lett, a gyomrunk még nyitott a lengyel gasztronómia legjavára, amit meg is kapunk. Újabb jóféle ebéd, hibátlanul hőkezelt húsok és zöldségek, az ország kulináriájának legjava érhető tetten a Lubusi vajdaságban, amely a régiók konyháinak olvasztótégelye, ebből született meg az a gazdagság, amiben mi most fürdőztünk.
Elégedettségünk żagańi egykori Ágoston-rendi kolostoregyüttes látogatásáig bőven kitart. Könyvtárat látogatunk, majd elkezdünk tüzetesebben megismerkedni az itt élők közös szenvedélyével: a borászattal.
Míg az ízek itt az ország számos pontjáról érkezett mozaikból forrtak eggyé, a borkészítés iránti szenvedély már az itt élők sajátja, nem magukkal hurcolt örökség, nem valami idegen tulajdon, ami otthonukká lett, hanem a saját identitásuk része. Nyakas elszántsággal vetették bele magukat, a nulláról indulva, egykori képeslapok ígéretében és a saját eltökéltségükben bízva dolgoznak az épp termőre fordult töveik uralta hektárokon. Azon a kevesen, ami van.
Egész Lengyelországban jelenleg nagyjából 1000 hektáron folyik szőlőtermesztés. A stádiumok közel hasonlóak: kísérleteznek, keresik a hangjukat. A Lubusi vajdaság borászainál is a homok kínálta lehetőségek felmérése zajlik, az egyes fajták és a házasítások során próbálják megtalálni az ideális feldolgozási formát. Keresik az utat, legyen az acéltartályos vagy épp hordós erjesztés, kísérleteznek a habzókkal, és már érzik, mekkora minőségi potenciál rejlik a palackos erjesztésben.
Az apátságban alászállva megtaláljuk a Saganum pincészet – kóstolásra is alkalmas – kiállítótereit, ahol rögvest pezsgővel indítunk és vörösig visszük a sort. A boroknak bőven van hova fejlődniük, de látszik, hogy tényleg annak az útnak az elején járnak, amit a magyar borászatok már két generációval ezelőtt maguk mögött hagytak, itt a biztos alapok megteremtése zajlik most, miközben folyamatos a kísérletezés.
A pincéből egy almáskertbe vezet az utunk. Pałac i Sad Solniki a legtökéletesebb esküvői helyszín címért nemzetközi viszonylatban is nyugodtan elindulhatna. Idilli béke és terasszal körbeölelt csodás kerti lak fogad minket, almadíszes asztalon friss sütemény és helyi almakészítmények, különféle szűretlen préselt nedűk, ahol az almát szilvával, cseresznyével vagy épp céklával házasítják. A helyben izgalmas potenciál van, én már háromszor eladom az almáspite-sütő kurzust, mire kikanyarodunk az alkonyi fényekben, hogy a napunk utolsó meglepetése is ránk találhasson.
A naplemente utolsó fellángolásával értünk a Kinga Pincészethez. A régió talán legrégebbi, 1982 óta létező borászatát ma már a második generáció gondozza.
A borszőlőből és csemegeszőlőből álló gazdag termés mellett olyan vendégélményt kínálnak, amiről az ember egy nyár végi estén is legfeljebb csak álmodozik. Zegzugos ösvények, falatnyi figyelmességek, ágra akasztott, fűbe rejtett apró csodák: mécsesek, puha textilek és rusztikus formák.
A lelkes kutyák, a lábunknál cirkáló macskák pedig csak fokozzák az idillt. S amikor már azt hisszük, ez itt a tündérek hona, feltárul a pajta: puha fényeiben faragott angyalok sejlenek fel, az asztalon halomban áll az érett szőlő, a tányérunk szőlőlevél, rajta pedig a lengyel hidegkonyha legjava.
A Kinga Pincészet boraival zárjuk az estét, jó hallani azt a tisztánlátást, amivel felmérik a lehetőségeiket és azt a végtelenül szép patriotizmust, amivel a lengyelek keblükre ölelik az újonnan születő lengyel borokat és a Lubusi vajdaság borainak értő és szerető fogyasztóivá válnak. Az Odera partjáról már csak az ágyunkig tart az út, hogy reggel a vallásos Lengyelországgal is ismeretséget köthessünk.
Nekem nem kell bemutatni, én a szocializmus alatt megtapasztaltam azt a fajta konok hitet, ahogy a góralok éltek és a lengyelek élnek a mai napig. Bár már nem az ellenállás egyik legszebb eszköze, a lengyel néplélek Istenbe vetett hite hegyeket mozgat, vagy ha azt nem is, de a riói mellé képes odatenni a maga gigantikus Krisztus-szobrát, ha egy kisváros lakossága pont emellett dönt. Świebodzinban éppen ez történt, a plébános a helyi közösséggel egyetemben jó nagyot álmodott és azt betonba is öntötték nekik a zöldellő kukoricások és az autópálya keresztútján. Innen tekint le rájuk Jézus Király, akinek oltalmazó karjai között pihenhet nap mint nap a városka 20 ezer lakosa, meg az a pár zarándok, aki a parkoló mellett kialakított menedékben lel otthonra országjárása közepette.
Egy gyors vizitáció után Łagów Lubuski felé indulunk, vár ránk a középkori városka, a johannita vár, a tavak végtelen csendje és egy újabb olyan esküvői helyszín, amiért az ember valóban mélyen elgondolkodik egy újabb házasságon.
A vár tornyából megszemléljük a tájat, az épületegyüttes parkjában pedig saccolásba kezdünk, hogy az elénk tornyosuló tölgy törzse mekkora átmérővel bírhat. Centire nyerem, jutalmam egy toll meg a tudat, hogy levertem a többieket.
Vízre szállunk. Az Odera már napok óta keretezi a létezésünk, most végre közelebb kerülünk hozzá, egy kedves kis dereglyén, nagyjából olyanon, amilyenek a Bodrogon járnak, borozni és ebédelni tervezünk. A Római-partra emlékeztető partszakasz békéje vár ránk, kedves, a vízhez közeli életmódhoz szokott, asszimilálódott emberekkel, borászokkal, akik minden földi jóval megpakolják a hajót, majd a homokos part mentén ki is futunk. A Pod Winną Górą Pincészet borainál már egész szép párhuzamokat tudunk vonni a magyar kínálattal, érezhetően előrébb járnak a borkészítésben, az általuk készített tételek esetében a tudatosság már túlmutat a kísérletezésen, közérthető borokkal mutatják be a helyi termőterületet.
A régió borászainak ugyanis ezzel az adottsággal mindenképp számolniuk kell: nincs az a klímaváltozás, ami a talajszerkezetet felülírná, itt alapvetés, hogy a szőlő, amit féltő gonddal nevelnek és egyre profibban alakítanak borrá, homokon nő. Ennek köszönhetően megvannak a maga korlátai és persze lehetőségei, amelyeket jó fajtaválasztással, megfelelő technológiával egy folyamatosan tanuló borász idővel megtanul teljes mértékkel kezelni. A Pod Winną Górą Pincészet borainál ezt az irányt szépen le is lehet követni.
Tényleg az esküvői helyszínek útját éljük, Górzykowóban, a Winny Dworekben a tökéletesnél is tökéletesebb helyszín fogad. Egyik fotelből a másik instapontig szédelegünk fotózni, a domboldalról a vízig futó szőlő felett hinta leng, az udvarház tereit megtöltő vendégekkel együtt élvezzük a hibátlan őszi időt a kertben, nézzük a gyönyörűen kezelt szőlőt, a csúcsos bóbitájú hortenziákat és nagyon tudnánk mit kezdeni ezzel a parkkal, ha a miénk lenne.
A hely tulaja azonban Marek Krojcig, az ő nevéhez fűződik a Stara Winna Góra Pincészet, amelyhez a megfelelő legendárium is adott, a véletlen helyválasztással, a földben talált tőkecsonkokkal. A borok kóstolásáig hisszük.
Kvantumugrás érkezik a poharainkba. Az eddig tapasztalt bájos útkeresés után a kőkemény profizmus köszön ránk, minden tétel jól mutatja, hogy itt egy nemzetközi szaktudás húzódik meg a háttérben, szellemíróként rajzolva meg a borok stílusát, milyenségét. Meglepetésünkre a homok mellett Marek földjeiben ott a márga és az agyag. A borok fecsegnek, és mi kíváncsian hallgatjuk.
A délután még fiatal és mi sem ittunk még eleget, így Zielona Górába indulunk, ahol már tart a helyi borokra épülő tíznapos Winobranie. A régió központjának magaslati pontjára érkezünk. A Pálmaházból tekintünk le először a dombokkal ölelt városmagra, majd a közösségi szőlőkerteken át, a városlakók számára szabadon fogyasztható csemegeszőlőt csipegetve csorgunk le a város erein a borfaluba.
Itt Zielona Góra színe-java és a környező települések lakói, akik a turisták egyre sűrűsödő tömegével megadják a megnyugtató választ: ahogy a borvidék fejlődik és edukálódik, úgy találja meg magát a borban a lengyel fogyasztó is. Mindenütt kóstolnak, élénk beszélgetések folynak minden standon, a borászok lelkesedése szinte tapintható.
A lengyelek közben esznek és a borfalun túl hömpölygő, majálisra emlékeztető vásár megannyi portékáját gyűjtik. Családostul vagy épp nagyobb baráti társaságokba verődve fedezik fel a szórakozás mellett a bor kínálta kulináris örömöket.
Mi is vacsorázunk, a Gościniec u Deców manufaktúra vadtermékeit felvonultató pavilonja mellett, a finoman csípős őszi estében rusztikus fogás, vaddisznóragu kerül a tányérunkra, árpagyönggyel és párolt friss sütőtökkel. Innen már nincs tovább, még hat-hét tételt megkóstolunk, majd elégedett fáradtsággal térünk meg a szállásunkra.
A hazaútba még egy apróbb látnivalót és egy nagyobb Biedronkában történő bevásárlást betervezünk. A Biedronka mindannyiunk vágya, nekem kutya kötelességem hazahordani a lengyel gasztronómia legjavát, meg miből főzném a vasárnapi żureket, a többiekben is él a vágy, hogy amit megszerettek azt otthon is megmutassák. Az újoncokat együtt vezetjük végig a diszkont sorain, kezükbe adva a zsírt, az étcsokoládéba mártott aszalt szilvát, a tejkaramella kihagyhatatlan halmait vagy épp az atombiztos zacskókba csomagolt fermentált uborkát.
De előtte még megismerkedünk az aranyvonat legendájával és megtekintjük a kastélyt, amelynek története külön cikket érdemelne.
A Wałbrzych mellett található Zamek Książ, azaz Fürstenstein kastélyát nem a földszint irányából hódítjuk meg. Alászállunk, a sziklafal oldalában kaptatunk lefelé, idegenvezetőnk gyors és határozott lépteit követve a kastély alá, ahol a nácik egészen egyedülálló bunkerrendszert építettek ki. A kastélyt a háború kitörését követően adósságaik fejében kobozzák el az eredeti és addigra igencsak elszegényedett tulajdonosaitól, majd a felszíni átalakítások mellett (külön lakosztály épül Hitlernek) robbantások egész sorozatával fúrják át a hegyet, hogy gigantikus, vasúti szerelvények számára is ideális méretű alagutakat kapjanak.
A projekt a háború végével félbemarad, de menekülés közben a németeknek még van erejük eltüntetni a nyomokat, így a lengyelek a mai napig csak találgatják, hogy milyen célokat is szolgálhattak ezek a gondosan kiépített alagutak, amelyekből ráadásul a környező településeken, kastélyok és erdőségek alatt is húzódik még jó pár.
A nyomasztó hangulatból aranyozott terekbe vágyunk, franciakerteken keresztül kapaszkodunk fel, a megszokott útvonalak helyett titkos átjárókon keresztül haladva nézzük a csodásan felújított, fotók alapján helyreállított tereket, amelyekben az utolsó boldog békeidők emléke fogad minket, a frivol húszas évek főúri átiratának élhető szobáin át barangolunk.
A kastély, a benne élők története szép zárása az utunknak, bőven van min elmélkednünk, amíg Brno és Pozsony mellett suhanva hazaérkezünk.
A belvárosi Erzsébet királyné szállóra kamaszkorom óta úgy tekintettem, mint egy kihagyott lehetőségre. Ahogy a Ferenciekről baktattam a Szerb utca felé, hogy az Egyetem teret ölelő aprócska utcák pókhálóján át lecsorogjak a VPG-ig, sokszor elvitt az utam a szálló mellett. Tegnap végre örömmel láttam, a hosszú gubólét után az Erzsébet színpompás pillangóvá érett és a Radisson Individuals lánc égisze alatt a Danubius egy olyan hotellel gazdagította a városi kínálatot. Egy olyan hotellel, amely érti Budapestet és az azt felfedezni kívánó turistákat, végre látja, hogy mi a szerepe ebben a nagy össznépi játékban és felismerte, milyen páratlan lokáció az, amit birtokol.
Az Erzsébet királynét foglyul ejtette a múltja, a tény, hogy 1872-ben az akkori városfalon belül, de attól nem messze 50 szobás szállóként már az utazók rendelkezésére állt egy olyan név alatt, amelynek használatához magától, Sissitől kértek engedélyt a tulajdonosok. És ez a múlt, az a szépséges, őrizni való történelem most, a felújítás után is ott vibrál a falakban, de jóféle anekdotává vált és nem a hotelt meghatározó attributummá.
A Hotel Erzsébet City Center Budapest falain belül 126 szoba várja azokat, akik a pesti lüktetés kellős közepén szeretnének ébredni.
A belső terek letisztult, modern eleganciája finom kontrasztban áll a környék patinás homlokzataival. A tervezők jó érzékkel nyúltak a részletekhez: a megújult enteriőr fiatalos, mégsem tolakodó, hagyja, hogy a lokáció, a város dolgozzon a vendégekben. A valódi attrakció ugyanis az ajtón túl kezdődik. A Károlyi-kert zöld oázisa, az Egyetem tér nyüzsgése, a Váci utca vagy a Duna-part esti fényei mind csupán néhány kényelmes lépésre vannak. Az új Erzsébet nem akarja mesterséges burokba zárni az érkezőket, ellenkezőleg: a pesti bolyongások tökéletes origója kíván lenni, még a négylábú útitársakkal utazók számára is, hiszen a ház kutyabarát.
Jelenleg a frissen kialakított terek – és a bennük rejlő, utcazajtól elzárt nyugalom – még a szállóvendégek privilégiumát jelentik. A Károlyi-palota elegáns sziluettjével szemező tágas reggeliző azonban a tervek szerint hamarosan ledönti a láthatatlan falakat a hotel és a városlakók között. A közeljövőben az utcáról betérők előtt is megnyílik a lehetőség, hogy helyet foglaljanak a megújult terekben, így a környék gasztronómiai kínálata egy igazán minőségi, bőséges svédasztalos opcióval gazdagodik. Egy ráérős napindító kávé vagy egy fejedelmi reggeli erejéig nemsokára bárki részese lehet ennek a belvárosi újjászületésnek.
Az ausztriai Schloss Hof az év minden szakában tartogat meglepetéseket, de az ősz egy egészen különleges, mesebeli arcát hozza el az ország legnagyobb barokk vidéki kastélykomplexumának. A ködös reggelek, az ezt követő meleg, aranysárga fények és a rozsdaszínbe boruló lombok idilli hátteret biztosítanak egy őszi sétához. A természet szépsége és a gazdag történelmi örökség ilyenkor kéz a kézben jár, a kastély parkja és birtoka pedig lenyűgöző eseménysorozattal ünnepli az évszakot.
Programok:
Lovasfesztivál, szeptember 5-6.
Sárkányeregető-fesztivál, szeptember 19-20. és szeptember 26-27.
Amint a szomszédos Morvamezőn és a hatalmas birtokon is beérik a termés, a barokk kertek augusztus végétől valóságos Tökbirodalommá változnak. November elejéig több ezer tökből épült, lenyűgöző installációk ejtik rabul a tekintetet. A sétányokon mintegy négyszáz különböző tökfajta mutatkozik be, miközben olyan mesés alkotások kelnek életre belőlük, mint a Békakirály, egy óriási méhkaptár vagy éppen egy monumentális sakktábla.
A látványos kompozíciók mellett a Kräutergarten étterem szezonális specialitásokkal melegíti fel a kirándulókat. A fesztivál heteit különleges programok teszik teljessé: szeptember közepén az óriástök-faragás során a látogatók szeme láttára születnek részletgazdag szobrok, míg az óriástök-mérlegelésen Ausztria legnehezebb terményeit lehet megcsodálni a kastély tükörmedencéjénél. Október második hétvégéjén pedig egy hatalmas üstben főzik Ausztria legnagyobb, jótékonysági töklevesét, amelynek bevételével a Lichtblickhof Gyermekhospice munkáját támogatják.
A természet kincsei mellett Schloss Hof a történelmi hagyományoknak is adózik. A lovak mindig is központi szerepet töltöttek be a birtok életében, Savoyai Jenő herceg hadjárataitól kezdve a Habsburgok udvari reprezentációjáig. Szeptember első hétvégéjén ez az évszázados örökség elevenedik meg a Lovasfesztiválon. A festői rendezvényréten az elegáns díjlovaglás, az akrobatikus lovastorna és a trükklovaglás során mutatkozik meg az ember és a ló közötti különleges kötelék. A barokk istálló kiállítása a múltba enged betekintést, bemutatva a híres schönbrunni Rösselzimmer falfestményeinek másolatait és a katonai lovasélet emlékeit. A birtokon ma is élnek történelmi lófajták, köztük lipicai, nóniusz és gidrán lovak, akik a legkisebbek örömére a fesztivál pónitalálkozóin is főszerepet kapnak.
Az őszi varázslat szeptember második felében a levegőben folytatódik, amikor a Sárkányeregető-fesztiválnak köszönhetően szivárványszínűvé változik az égbolt. Két hétvégén keresztül hatalmas, művészi gondossággal megalkotott papírsárkányok és ejtőernyős plüssállatok táncolnak a szélben. A földön felhőtlen, játékos kikapcsolódás várja a családokat: a lufibűvészek és a szappanbuborék-varázslat mellett a kézműves műhelyekben saját papírsárkányok is készülhetnek. Ha pedig egy sárkány nem akarna a magasba emelkedni, a helyszínen a sárkánydoktor is segít. Így válik Schloss Hof ősszel is azzá a varázslatos hellyé, ahol a múlt tökéletes harmóniában fonódik össze a derűs, természetközeli pillanatokkal.
Vedd a létező legnagyobb rutint, add hozzá a megszokott helyeidet, legyél nagyon gyakorlatias és készülj fel időben, hogy a végén úgy autózz át Toszkánán, hogy nem tudod, hol fogtok aludni az elkövetkező egy hétben.
Rajtam nem múlt, ez tény. Én január 16-án a megszokott lendülettel kattintottam rá a Novasol csodaoldalán Nicole szállására és foglaltam le, immáron harmadszor ugyanazt a kempingezésre tökéletesen alkalmas lakrészt Nicole kúriájából, ahol ugyan naponta eldugul a márványmosogató, de a Val di Chiana teljes hosszára néz a terasz és a napfelkelte külön díszelőadással készül minden hajnalban, csak nekem.
Siena
A január közepi foglalást egy a családi csoportba történő értesítő követte, meg az éves szabadság kivétele, aztán hónapokra feledésbe is merült a dolog. Úgy egy hónapja kezdtünk el ráeszmélni, hogy lassan újra családdá szervezzük magunkat a toszkán ég alatt, ment is a levélváltás, ki hogyan érkezik és mikor, kutyát oltattam és a járművünket is lebeszéltem a Magyar Suzuki Zrt-vel, aki évek óta megbízható partnere a Mirelle-nek. Újabb munkával terhes napok, hőkupola, állatorvos, a megszokás görgette az életünk, közben persze fél szemem mindig a horizonton és a naptáron, időként a közös csoportban megvillanó kérdések és válaszok, Toszkána már ott motozott.
Siena, kisdobosok
A szombati indulás előtti délután olasz telefonszámról érkező hívás, majd email érkezik, keres a szolgáltató, jaj, persze, nem adtam meg, hogy hányra érkezünk, de hát Nicole otthon van, ismer, jövünk majd. Ja, mondja a talján oldal, nem ezért keresünk, az egész sztornó, bocsi, ugrott a szállás. Akkor most vissza is utalnánk a pénzt. Vagy inkább utaznátok? A részletekbe nem megyek bele, az olaszos nagyvonalúság, a pénteken szigorúan (megoldandó krízis esetén is) ötig tartó munkaidő és a mi harcedzett idegeink mentén szombat hajnalban úgy vágtunk neki Toszkánának, hogy nem volt szállásunk. Lett. A megszokottól szerethető távolságra, a dombjaink otthonosságában, egy parányi faluban, Arezzo alatt, ahol mi voltunk az utazók és ez most is nagyon jólesett.
Toszkána most így adott újat. Hogy picit elfordította a jólismertet és pont ez a parányi csavar, ez a nézőpontváltás tette izgalmassá a megszokottat és teremtett új kapcsolódásokat. Az első napot már utazással töltöttük. Annáért indultunk, keresztül a völgyeken, a ciprusokkal tűzdelt dombhátak mentén, át a Van Gogh tarlóit idéző tájon, hogy aztán a legnagyobb természetességgel pattanhasson a hátsó ülésre és alakuljon át a dinamikusvörös Suzuki belső tere egy olyan időkapszulává, amiből negyven kilométerrel arrébb már a tíz évvel ezelőtti megszokással működő családunk kezdje belakni a kőház tereit.
Nem terveztünk nagyot. Nálam ott lapult az Utas és holdvilág az olvasón, Anna szamárfüles példányával kettecskén tették teljessé az estéket, meg persze a könnyed, prosecco alapú italok, a környék fehérborai, amelyek szépen díszítették a medencében és a kertben töltött időt. A birtok ugyanis pazar volt. Gisella dombtetőre épült otthonát apróbb házak övezték, a testvére hosszan elnyúló otthona, a szülei Kádár-kockát idéző háza és körülötte az ápolt és mégis burjánzó környezet, amíg a szem ellát. A medencéből hatalmas diófákon át a környező dombok hullámait figyelhettem, alattam szőlő futott, rózsabokrok keretezték az emberhasználta tereket, a szőlőben Yolán ősellensége, a tarka cirmos pihent, míg a mi vad borsodi terrierünk egy nagyobbacska almafa árnyékában fekve szemlézte új birtokát. A házak mögött tarló, szegélyében olajligetek, lent a völgyben templom és harangszó.
Erre vágytam, a kommerciális részek nem izgattak igazán, persze tartottunk egy Conad-túrát, már csak a kutya miatt is, aki szerintem – ha bármilyen hitbéli elgondolása van – a földi mennyországnak tekinti a Conadot, ahová a kutyák valamilyen csoda és az olasz kisállat-imádat okán bebocsáttatást nyertek. Miatta megérte hosszan kalézolni a friss halat rejtő pultok előtt, de nagysága bármilyen élelmiszertől lázba jött és borzasztóan élvezte, ahogy gyűlik mellette az olasz létezésünk elkerülhetetlen üzemanyaga, az Estatea, a sült hasaalja, a friss töltött tészta és persze az elképesztően finom gyümölcsök és zöldségek.
A prücskörészős, kertben heverős, az élet dolgain mélázós létezésben pont volt ideje dolgozni Szerb Antalnak is, sokadjára megint mást adott, vicces volt belegondolni, hogy ott heverünk, mindketten Ravennában, hallgatjuk Mihályt és mennyire mást mond egy huszonévesnek és egy nagyon nem annak.
Az örök és gyomorszorító fájdalom mindig elkísér minden Szerb-írás kapcsán, egyszerűen nem tudom és nem is akarom megbocsátani a világnak, ami vele történt és mindannyiszor emel az, ahogy látta a világot, amennyire látta a világot és amilyen bámulatosan modern és letisztult módon tudta ezt megírni. Ropogós, szinte 21. századi prózával szedi ízekre a vágyódást, ami bennem mindig rengeteg kérdést vet fel.
Ebbe a bukolikus létbe azért városi miliőt is csaltunk. Első este a falu szolgáltatta a közeget, pont az éves görögdinnye-fesztivál idején sikerült megérkeznünk, ahol a környék lakói egy hatalmas bulival ünnepelték önnön létezésüket. Yolán gyors kapcsolatokra tett szert, megpróbálta a színpadon jól teljesítő Manuelt túlkiabálni, miközben mi Zsófival figyeltük az olasz vidék egyik legszerethetőbb örök motívumát, a tökéletesen koreografált táncot a parketten. Az olaszokat vonzza a sortánc, a speciális mozdulatsorok begyakorlása és annak a közösség előtt való igényes tálalása. Ebben valami elképesztőek és nincs korosztályi függés, a húszasoktól a sír szélén táncolókig mindenki a legtöbbet nyújtja. A falu egyetlen pizzériájában, a szenegáli-nigériai ősökkel rendelkező, pályamódosító ex-sienai Piternél este 11-kor is nagyüzem volt, az éjszakai égbolt alatt ránk is várt egy-egy aperitivo, némi pizza és caprese.
Sienába első nap csak Annáért futottunk el. Nem így terveztük, hosszan kívántunk lődörögni terrakotta-szín labirintusában, de vasárnap lévén minden helyben nyaralónak hasonló tervei lehettek, így mint a viccbéli kismalac, megráztuk magunkat és úgy tettünk, mintha kizárólag szállítmányozási célból tartózkodnánk a városban. Az oda- és visszaút amúgy is bőven megérte, a dombok lankái között strázsáló ciprussorokat csodáltuk, mély völgyekből szakadtak fel a reggeli hatalmas vihar párafelhői, úgy úsztunk át rajtuk, mintha a fellegekben járnánk.
Arezzo viszont boldogan várt. Könnyedén parkoltunk, rutinnal álltunk meg a ZTL fenyegető rémétől picit kintebb eső parkolóban, ahonnan már a megszokás kanyarított fel minket a város szívébe.
Elsétáltunk a Piero della Francesca freskóival ékes San Francesco-bazilika mellett, majd egy éles bal kanyarral megindultunk a főtér irányába. A várost nem uralták a turisták, ha nem is magányosan, de békésen várakozott a délutáni hőség utolsó hullámaiban. Mi pedig árnyékba húzódva, italozgatva figyeltük a tereit, néztük, hogyan változik a fény, hogyan mélyülnek az árnyékok, majd a városon átsétálva hazaindultunk egy jóféle sugo-tészta vacsorára.
Nagyon akartam, hogy ott legyek, nagyon tudtam, hogy hol akarok lenni és nagyon nem baj, hogy nem így alakult. Akikkel az utóbbi hetekben összehozott a sors, kollégák és barátok mind meghallgathatták, hogy mit várok most Itáliától. Hogy semmi nagyot, de abból viszont a nekem legtöbbet, napfelkeltéket, amiket a kőkorlátnak dőlve figyelek, mezítláb, hálóingben, hogy utána Annával leosonjunk a még álmos falunkba, ahol Mauro már főzi az első kávénk, hogy a helyiekkel vegyülve, elhíve az illúziót, hogy oda tartozunk, mi is a hűtő tetején lévő képcsöves tévé híreit faljuk, akadozva, de nagyon akarva.
A szállásunk lemondásával mindezt el kellett engedni. Nem volt bennem hamis nosztalgia, az adrenalin egészségesen felülírta a lehetőségét is, hogy ezen lamentáljak, de azért csak átautóztunk Monte San Savinóba, hogy tiszteletünket tegyük a helyeinknél. S rá kellett jönnöm újfent: nincsenek véletlenek. A parkolóból felsietve, a római kori ciszterna tereiből érkezve egyszer csak feltűntek a változások. A Corso Sangallo csendjében és macskakövein már nem a Bar Cavour billegő asztalai, hanem kiépített terasz és azon étkező turisták vártak, a városkapu szájánál lévő Arte pizzéria helyén toszkán tájkosztot ígérő damasztabroszos hely sziesztázott és amikor – szinte kétségbe esve – átfutottunk a középkori erődvárosunk túlfelén található kávézóig, Mauro neve sem díszelgett már a cégéren. Valami elmúlt. Monte San Savino térképre került. Mint Cortona. Remélhetőleg soha nem úgy és soha nem annyira.
Sienát nem adtuk fel. Anna innen indult neki Brüsszelig tartó hazaútjának, így a pályaudvarra való érkezést megelőzően sikerrel parkoltunk, majd hamar a város magjában találtuk magunkat.
A spirális szerkezetű városban könnyű eltévedni, de szinte érdemes is, a tölcsér alján ott vár a Campo, a szélén pedig ott egyensúlyoz a valaha tervezett egyik leggrandiózusabb templom örök ígérete. Ittunk, a felnőtt gyerekek csodája, hogy az aperitivo már mindannyiunk érdeme, Yolán ismerkedett a helyi faunával, most is rápróbált a Campo csodás akusztikájára, majd Anna aláereszkedett a pályaudvarnak, mi pedig sorra vettük a legkedvesebb olasz márkaboltjainkat, kezdve a Bialettivel.
Csendes napjaink közepén néha úgy éreztük, hogy kéne egy kis élet, valamerre mozdulni. Róma sokáig terv volt, aztán győzött a közepes józanság és Firenze lett a befutó. Firenzében sokszor és sokféleképp jártunk, nekem három éve lett befogadó otthonom, egy nagy kaland közepe, ahol egy komoly önismereti út elején kellett egy hely, ahol kipróbálhattam magam egy új minőségben és ehhez Firenze csodálatosan asszisztált. Napokig jártam a tereit, belaktam jó párat, olyan viszonyba keveredve a várossal, ami most nehezen bírta el a tömeget, a negyven fokot és az emiatt jogosan protestáló családtagjaimat.
De azért adott, bőven. Nagyjából két óra alatt átsétáltuk a nagyját, a Santa Croce most kimaradt, nem intettem Danténak, pedig lett volna miért, sőt a kertek is, mivel se a Bardini, se a Boboli nem látja szívesen a kutyákat. Ami számomra döbbenet egy olyan országban, ahol a misén ott ülnek a túltáplált, agyonszeretett házikedvencek a nénik mellett a főhajók padjainak oldalában. A belvárosi nyüzsgés, a forróságot lehelő kövek mellett a Piazza Santo Spirito pedig pont annyira kívül esett a vonzáson, hogy megteremtse azt, amire vágytam. Egyrészt jót ettünk, hosszan pihentünk egy hamisítatlan környezetben, másrészt Sarah Winman Csendélet című Itália-himnusza is itt játszódik, ezen a téren, azaz csak várni kellett, hogy mikor siklanak el felettem a papagájok.
Végül az olasz luxus előtt is tiszteletünket tettük, a saldi hamis illúziójának engedve vetetettük be magunkat jól temperált üzletekbe, ahol a legnagyobb nyereségünk – a meg nem vett tárgyak mellett – a lehűlés lehetősége volt.
Toszkána megint a legjobbat adta. Mást, mint amit vártam, mint amire befizettem, amit elterveztem. Tulajdonképp mindent felülírt, fittyet hányva az én akaratomra. Ha őszinte akarok lenni, jobbat nem is tehetett volna velünk.
Epilógus
Ha a férjemet kérdezik, Itália útjai rettenetesek, az olaszok vezetési stílusa, kreszre vonatkozó nagyvonalúsága bírhatatlan, de mégis, Itália tájain autózni csodálatos. Persze, érkezhetünk repülővel, városlátogatások esetén teljesen indokolt, de ha szeretnénk felfedezni, jobban bejárni a tereit és megélni magát az utat is élményként, akkor egy jó autóval érdemes nekivágni a talján világnak.
Hosszú évek óta Suzukival indulunk útnak, az S-Cross felszereltségében, méretében tökéletes bárkája a kis négyesünknek (nem számítva a kutyát). Lemondások nélkül csomagolhatunk, a hatalmas csomagtér mindent kényelmesen elnyel, a kialakítása profi, a nemkellő megy alulra, a gyorsankellő oldalra, a többi pedig patent módon kitölti a számára rendelt teret. Az összkerékmeghajtás nem hátrány sem odafele, a Júliai-Alpok terelt útjain, sem ott, ahol Lucignano mögött olyan meredek utakon várakozhat az ember a piros lámpánál, ahonnan fel sem látni a keresztútra.
A sávtartás hálás apróság a szerpentineken (Yolánnak így is bajos ez a menet), a távolságtartás ugyancsak nem árt, főleg, ha olaszokkal együtt dönget az ember autópályákon át (a felszabadult svájciak a legrosszabbak, csak szólok). Nekem mondjuk az azért még mindig utópisztikus, hogy az autó rászól a férjemre, ha álmosnak tűnik, hogy irány az első Autogrill és kávé-pihenés, hogy nem engedi macerálni a képernyőt, szól, ha kalandozik a figyelme és Zsófi is nehezen élte meg, hogy minden alkalommal lebukott, ha úgy érezte, a sötétített üveg mögött megbújva rá nem vonatkozik a „kösd be magad fiam” örök szabálya.
Ügyes, hogy az Android és az iOS is perfekt mód összecsattan a Suzuki saját oprendszerével, még egyszerre is bírja kezelni azt, hogy a férjem android eszközéről megy a navigáció, míg én a saját telefonomról játszom a DJ-t. Ebben a felosztásban beletartozik a légkondi kérdésköre is, amíg ő gyorsfagyasztva élvezi a tempomat előnyeit, nekem 22,5 fokon ketyeg a hűs.
Mivel családilag nem hiszünk a leírások, használati útmutatók igénybevételében, így azért a gyakorlati megismerés némileg lassította az összeszokást, de a rutin hamar kialakult, köszönhetően adaptív képességeinknek és az autó logikájának.
Még egy: Itáliában a leghasznosabb a kamerarendszer és a parkolás segítése, amiben a Suzuki ugyancsak profi. Itt egy gyufás skatulyában képesek négy Piaggoval és két terepjáróval megállni, szóval az elvárás magas, de a kocsi kameráinak segítségével könnyen és biztonságosan megugorható.
Bár az ikres lét eleje több volt mint leterhelő és ez a memóriámra is kihatott, élénken él bennem a Nőkkel közös első kiruccanások emléke, ahol vagy vittük a fél háztartást vagy a laissez-faire, laissez-passer gondolatiságát ötvöztük az alakuló szülői rutinnal, és kiságytól pelenkázón át biliig bármiből varázsoltunk mindent. Kalandos időszak volt.
Szerencsére ezeket a terheket magunk mögött hagytuk és most, mikor a Nők az önállóság csodás ösvényén törik fel épp pipe talpukat, én egy jacuzzi mélyén, a páratlan, fényszennyezéstől mentes tolnai ég alatt gondoltam végig, hogy milyen jó volt akkor és hogy itt aztán meg még jobb lehet.
Kamillás nyugalom a részem
Első fecskeként érkeztünk, a pilot csapat, a gyerekbarát szálló első felnőtt élvezői, exgyerekként, gyerekesként szemlélve mindazt, ami másnaptól már mások valósága. A Zichy Élménybirtok Bikácson nem kínál mást, mint családi kikapcsolódást. Ehhez teremti meg a környezetet, a gondoskodást, ad programokat, szemléletet, mutatja meg, hogyan lehet tudatosan is felhőtlenül pihenni. Tereiben minden életkorú vendég otthon érezheti magát, a színek, textúrák összessége nullikóméretes kora ellenére összeérett, egymásra csiszolt, szépen reflektálnak a részletek, kibomlik belőle az egészet létrehozó mögöttes akarat.
Mókutya a legjobb helyen
Az élménypark Bori bari otthona, ő az az állat – ahogy apám mondaná –, aki humanizálja az embert.
Barátságos pajtás
Ő tanít környezettudatosságra nagyobbat és kisebbet, mutatja be az őshonos állatokat, vele kézen fogva ismerhető meg a tolnai fauna, a park megannyi szegletében ő integet, hogy lépjünk közelebb, ismerkedjünk meg valamivel, ami a hétköznapokban kívül esik a fókuszunkon. Bori bari segít lassulni, átvenni a birtok ritmusát, felismerni a hely saját nyelvét és megtanulni azt.
Kiskamasz csacsi
A tulajdonosok alapvetően a kisebb gyerekesekre építették a koncepciót és ez jól látszik a kialakításon, nagyjából a kiskamasz korig minden adott, hogy a gyerekünk élményekkel, ismeretekkel gazdagodjon, új kapcsolatokra tegyen szert, miközben mi – az egyetemleges, örökké fáradt, de rendíthetetlen szülők – a magunk élvezetét is megtalálhatjuk, mind a gasztronómiában, mind a szobaszámhoz mérten grandiózus wellnessrészleg szolgáltatásaiban.
Bájos környezet
A csend és a csobogás egyensúlya
A 650 négyzetméteres Harmatliget Wellness közös tere a valódi, közös élményekről szól.
Valóban élmény
Miközben a legkisebbek a biztonságos, csobogó Bori Bari Vízi Világában teszik meg első, bátortalan lépéseiket a habok közt, addig tőlük karnyújtásnyira, de mégis a nyugalom buborékában a felnőttek a Herba Szaunavilág gőzében, sószobájában vagy a jakuzziban engedhetik el a szögreakaszthatatlannak tűnő fáradtságot. Nincs elszigeteltség, csak finomra hangolt együttlét, ahol a generációk kiegészítik egymást.
Ízek a családi asztal mellől
A szülői tehermentesítés másik letéteményese a konyha, igazi, megnyugtató szövetséges. Juhász Dániel séf nem akarja újradefiniálni a világot, helyette a magyar vidék tiszta, szerethető ízeit teszi asztalra.
Harcsapaprikás, jól
Az a fajta konyha ez, ami egyszerre tud szólni a felnőttekhez, de nem ijeszti el még a válogatós gyereket sem, a hét év alattiak all inclusive ellátás pedig az a fajta szülői luxus megélését teszi lehetővé, ami után már tényleg nem kell azon szorongani, hogy vajon mi kerül a tányérra, és ki hányszor kér még egy falatot.
Cigánypecsenye, ízléssel, klasszikusan
Mögöttes akarat és helyi gyökerek
Bori bari álma egy hatalmas, kétmilliárd forintos, saját forrásból létrejött teljes koncepcióváltás. A korábbi Zichy Park Hotel alapjain újjászülető, 12 hektáros birtok nemcsak a mi pihenésünket szolgálja, hanem a tolnai táj és a helyi közösség része is kíván lenni. Egy olyan apró, alig néhány száz lelkes településnek, mint Bikács, így teremt stabil megélhetést, a helyi beszállítóknak pedig állandó partnerséget. Ettől válik igazán organikussá az egész.
Ahogy ott ültem, lassan úszóhártyákat növesztve, a jacuzziban és figyeltem, ahogy Musk műholdjai átmasíroznak a csillagokkal telihintett égbolton, hirtelen nagyon távolinak tűnt az a régi, bőröndökkel és improvizált megoldásokkal teli lét, itt a Zichy Családi Élménybirtokon már elérkezett az az idő, amikor a kisgyerekes pihenés nem egy logisztikai hadművelet, csupán valós megélés.
