Donato Carrisi – A gonosz természete

Carrisi Mila Vasquez sorozatának második része elég vad hullámvasút, kiszámíthatónak tűnő, de sokszor meghökkentő fordulatokkal és kevéssé megjósolható kimenetellel. A rendkívül sötét hangvételű, ügyesen szerkesztett krimi gyors ütemben beszippantott, majd fogva is tartott szinte végig. Egyenletes, javarészt árként sodró tempójában kevés pihenést hagyott, miközben a lélek sötétjének minden bugyrát megpróbálta megmutatni.

Mila Vasquez rendőrnő a Tornác gúnynéven emlegetett osztályon dolgozik, ahol az eltűnt, és soha meg nem került embereket őrzi legalább a rendszer emlékezete. Azokat, akik kiradírozódtak vagy önként köddé váltak a társadalomból, azokat, akiket egyre kevesebb várnak vissza vagy már teljesen el is felejtettek. Az eltűntek arcképcsarnoka azonban egy napon hirtelen megtelik „élettel”. Furcsa eseménysorozat kezdődik, amelynek köszönhetően az eltűntek a purgatóriumból vissza-visszatérnek és sajátos, de alapvetően követhető logika mentén számolnak le egykori ellenségeikkel vagy olyanokkal, akik a hozzájuk hasonlókon élősködve tartják fenn magukat.

Mila, aki ismeri a sötétséget és hallja annak hívó szavát teljesen beleveti magát az ügybe, várható módon maga is alaposan belevonódik, de a végén, főnixmadárként újjászületve tér vissza.