Pink Cadillac

Amikor megérkezett a meghívás a Pink Cadillac újranyitó vacsorájára, mintha egy titkos szelence pattant volna fel az agyamban. Egyszer csak megint 20 éves voltam, s a barátnőimmel váltottuk a világot egy-egy koktél mellett a Ráday utcában, s minden egyes velős gondolathoz haraptunk a város legjobb pizzájából. A Pink Cadillacben nem tudtak hibázni, egyszerűen olyat adtak, amit a városban másutt nem nagyon lehetett fellelni: olasz pizzát.

Aztán valahogy elsodort minket egymástól az élet, de a szép emlékeim, a tervekkel, a még megálmodás alatt lévő felnőttkorunkkal kapcsolatos édes nosztalgiában mindig ott maradt egy pici a Pink Cadillacből is.

Ezt próbáltam érthetően elmagyarázni a Nőknek, miközben a kivilágított Pesten vágtunk át. Nem volt egyszerű, az ő olvasatukban már a húszévesek is sokat megélt aggastyánok, így nehezen értették, hogy nekem a Ráday utcával és a Pink Cadillac-Párizs, Texas étteremmel kapcsolatban miért az épp eldördülő startpisztoly jut eszembe. Így aztán fel is adtam, s rátértem a pizza méltatására, ami sokkal könnyebben fogható témának bizonyult, főleg, hogy ebben a Nők meglehetősen otthonosan mozognak, hiszen kiskoruk óta – az albán hatásnak köszönhetően – csak és kizárólag a jó olasz pizzát szeretik.

A Pink Cadillac ebben most sem okozott csalódást. A lassan húsz éve üzemelő hely tisztes ráncfelvarráson esett át az utóbbi időben, amire már valóban rá is szolgált, s az enteriőr mellett a kínált ételek köre is kicsit bővült. Az olasz vonal szerencsére hiánytalanul megmaradt, e mellé került fel az elmaradhatatlan húzónév, a hamburger, valamint az igényes és bölcs választás, a steak.

Az általunk végigkóstolt menüsor alkotóelemei főleg az itáliai konyhából kerültek ki, a gazdag zöldségleves, az izgalmas, tisztességes mennyiségű feltéttel megpakolt bruschetta, ahol a topping mellett a kenyér is önálló érdemekkel bírt. Aztán jöttek az elmaradhatatlan pizzák, a lávakövön sütött, vékony tésztás, pont megfelelő mennyiségű feltéttel megpakolt, ropogós szélű korongok, amikből tempós egymásutánban tűntek el a szeletek, főleg Zsófiban.

Az olasz vonaltól való eltérést, az új irányokat csak néhány fogás jelezte, a hibátlan szarvasraguleves, amelynek minden alkotóeleme a helyén volt, a mexikói konyha népszerű szendvicse a quesadilla, illetve a már említett steak, amely minden tekintetben hibátlan volt.

A főételek után szusszanásnyi szünetet vettünk (addig Zsófi újabb adag steakkel barátkozott), majd jöhettek a desszertek, ahol az olasz vonal mellett más típusú sütemény is megjelent: a ház egyik saját kreációja, a meleg meggyöntettel kínált mogyorótorta. A mogyorótorta kellemes összhatású, jó állagú sütemény volt, a tiramisu esetében – a kávéaddikt lelkemnek – nagyon hiányzott a babapiskóta eszpresszótól szöttyös állaga, én biztosan kávéval, sok kávéval készíteném. A piskóták közé rétegzett krém kellemes volt, ám az összhatás számomra nem érte el a megkívánt csúcsot.

Összességében a hely – húsz év után is – jó, erről tanúskodott, hogy este fél kilenckor tömött vendégtéren át vágtunk utat magunknak az utca felé, a pizza még mindig a város legjobbjai között van, bár szerencsére mára már akadnak versenytársai, s nem egyedül küzd a lehangoló magyar kechupos kenyérlángosok világában, az új vonal pedig kifejezetten életképes és ütős.

Már csak valakinek fel kéne ráznia Csipkerózsika-álmából az egész Ráday utcát.