Krakkó mindig jó ötlet

Mit tehet egy anya, ha a gyerekét meghívják egy nemzetközi ifjúsági találkozóra Krakkóba, azon kívül, hogy a desztináció miatt erősen irigy? Hát, naná, hogy odautazik! Anna január végére meghívást kapott egy sok nemzet ifjúságát tömörítő szervezettől, jöjjön Krakkóba, legyen velük, kezdjenek valamit együtt a jövő kínálta problémákkal. Anna, aki már egy párszor megfordult a városban, nem gondolkodott sokat, uszkve 20 órás vonatúttal átszelte Európát és két és fél napra átadta magát az internacionális ifjúságnak (a szó nem szocialista értelmében). Mire a programja véget ért, én is megérkeztem a városba.

A buszos utazás számomra hozzátartozik a lengyel életérzéshez. Egyszerűen így kódolódott belém a déllengyel-lét, ahhoz, hogy ott legyünk egy fél napot kell tekeregni hegyen és völgyön át. A fél nap most már hét órára szűkült és Isten bizony nagyon nosztalgikus és szórakoztató volt. A hajnali indulást követően, a határig aludtam egyet, aztán már csak néztem az ismerős kanyarokat, az otthonos pályaudvarokat, míg végül Krakkóban kötöttem ki. Annával a szállodánál találkoztunk, ahol egy nagyon kedves és az elkötelezettségünket jól illusztráló párbeszéd zajlott le.

Recepciós: – Először Lengyelországban? Mi, kicsit somolyogva: – Nem éppen. Recepciós: – Akkor először Krakkóban? – Neeem, hetedjére. – De először ebben a szállodában! – Neem.

Itt fel is adták, mosolyogva megmutatták a szobát, amit nagyjából 10 percre használatba is vettünk. A helyzet az, hogy ez a szálloda tökéletes helyen van, a buszpályaudvar és a Barbakán között, mindkettőtől 5 percre, azaz a megérkezés, a becsekkolás és az első céklaleves elfogyasztása között alig kell szűk fél órának eltelnie.

Nem is késleltettük a gasztronómiai élményt, tempósan átsétáltunk a ködbe vesző belvároson, intettünk a Posztócsarnoknak, majd a Wawel felé folytattuk az utat, de a vár helyett a kedvenc tejbárunkig mentünk csak.

A déli időpontnak hála tömegek étkeztek a kifőzdében, a vendégtér minden szegletében fogyott a zurek és a kotlet, mi is beszereztük az életmentő leveseinket és a kompótokat, majd asztal után néztünk. Ebéd közben megterveztük a másfél napunkat, nagyjából felskicceltük, hogy mikor hol kívánunk lenni.

A hétfői múzeumszünettel is számolnunk kellett, így aztán ebéd után elindultunk a Schindler-gyárhoz, pontosabban a gyár egykori épületében kialakított MOCAK múzeumhoz.

Ezt a múzeumot Anna fedezte fel. Mi anno a Schindler főépületében lévő kiállítást már megnéztük a lányokkal, de Anna néhány évvel később, egy már saját szervezésű, barátnős útján bukkant rá a modern művészeteknek otthont adó épületre és beleszeretett.

Megértem. A terei vonzóak, a kiállított műtárgyak és performanszok minősége nem egyenszilárdságú, de alapvetően izgalmas, a kávézójában meg van herbata és kávé, azaz egy szavunk sem lehet.

Nem is volt. A kiállítás után átsétáltunk a Visztula fölött, vitt a lábunk keresztül a zsidó negyeden, egyenesen a Plac Novy-ra, ahol Anna rögvest be is gyűjtötte a kedvenc melegszendvicsét, a zapiekankát, majd a belváros számos csodás üzletében tettünk kitérőt, végül pedig a szálláson csinosabba ugrottunk, hogy megfeleljünk az est nívójának, ami várt ránk.

A Barbakánon átkelve, a belváros felé tartva talán a második keresztutcáig kellett gyalogolnunk, ahol egy nagyon igényes, reneszánsz hangulatú termekkel bíró étterembe, a Farinába tértünk be, amely kifejezetten a tengeri finomságokra specializálódott, így a mi esténket is ezek az alapanyagok határozták meg. Nagyon elégedetten és jóllakottan távoztunk.

Másnap reggel a bolt, azaz boltok felé vettük az irányt. A lengyel útjaink megkerülhetetlen része a családi kívánságlista tételeinek beszerezése, amelyek 99%-a valamilyen helyi finomság. Most sem volt másképp, kolbászok, sajtok ficcentek a kosarunkba, egy kevés vodka, némi paluszki (ropi), meg persze az elengedhetetlen apróságok, tejkaramella vagy épp zselépor formájában.

Mindent szépen hazaszállítmányoztunk, majd felkaptattunk az olvadó hótól némileg síkos várdomb tetejére, élveztük a kilátást, körbejártuk a kedvenc épületeinket, végül a Kazimierz-be indultunk, teázni.

Az utóbbi években a kirándulásainkhoz a tiktok adta lehetőségeket is igénybe veszem, szeretek elmerülni a különféle városajánlókban, akkor is, ha olyan helyre megyek, ahol már sokszor jártam, főleg pont akkor. Most is egy ilyen videóban bukkantam rá egy rendkívül vonzó kávézóra, a Mleczarniara, amely a zsidó negyed szívében várt ránk.

A nagymamák bútoraival berendezett, hangulatos helyen hosszan időztünk, élveztük a ress, kemény fényekben kendőzetlenül hervadó környék egyedi báját, a beltér otthonosságát, a jó italainkat és egymás társaságát.

Végül hosszan keresgéltünk egy másik titokba látott könyvesboltot, amit ugyan nem leltünk meg, de furcsa és feltételezhetően nem a köznek fenntartott terekbe toppantunk be, ahonnan gyors ütemben meg is léptünk.

Anna kikezdhetetlen logikájának hála jöhetett egy újabb zapiekanka a piactéren, majd a város gyalogos átszelése, sokadjára, illetve a négy-Żabkás kereszteződés megtekintése. A Żabka afféle nemzeti kincs a lengyeleknél, erre is számos vicces tiktok készült, hogy éteri zene és dicsfény övezi sokak számára ezt a műintézményt, ahol hajnaltól késő estig vásárolhatóak a legfontosabbak, a forró italoktól a fájdalomcsillapítón és alkoholon át egészen a kedvenc fekete ribizlis üditőmig. A Żabkák városbeli eloszlásában nincs logika, vannak gócpontok, ahol látótávolságon belül több is fellelhető, a wroclawi szállásunknál is, ha egy követ bármilyen irányba eldobtam volna, fixen eltaláltam volna vele legalább egyet.

A nagy sétában elfáradtunk és át is fáztunk, így jöhetett a következő kávézó. A belvárostól nem messze bukkantunk rá egy nyuszis helyre, ahol időpontfoglalással lehetett kávéhoz és nyúlfültővakargatáshoz jutni. Mi nem voltunk ennyire felkészültek, így csak a sziesztázó állatokat láttuk, de ha időben foglalunk és kifizetjük a nyúlvakarászati felárat, akkor kötött időablakon belül a miénk a megtiszteltetés és barátkozhatunk a helyi faunával.

A hosszú nyúlbambulás és kávéfogyasztás után más épp csak annyi időnk maradt, hogy átöltözzünk és irányt vegyünk a Wawel felé, amelynek takarásában várt ránk a Pod Nosem és annak mindenre elszánt üzletvezetője, aki különbejáratú dzsinnünként leste a kívánságainkat és olyan csodákkal varázsolt el, amelyek feltették a szűk kétnapos kirándulásunkra a koronát.

Lengyel pezsgőt és hibátlan vörös cuvée-t kóstoltunk a szintén prémium fogások mellé.

Mivel a buszunk csak fél kettőkor indult, így az utolsó nap délelőttjét is tökéletesen kiaknáztuk. A csomagjainkat beállítottuk a szálloda megőrzőjébe, majd a Barbakán alatt átbújva, egy éles jobb kanyarral irányt vettünk a Czartoyski múzeumhoz, ahol a nyitás előtt már formás kis sor várta a bebocsáttatást.

Gyerekkoromban jártam itt legutóbb, emlékszem a Hölgy hermelinnel képre, meg apám sommás magyarázatára a kép hibáiról, rávilágítva, hogy Leonardo sem volt tévedhetetlen, de más emlékem nem volt. Most viszont, az út tervezésekor belebotlottam a British Muzeum hangulatát miniben megidéző múzeumi térre és úgy éreztem, itt az ideje, hogy a hölgy és én újra találkozzunk.

Anna szerencsére szokva van, sőt szereti a szépművészeti múzeumok légkörét, így együtt vágtunk a kalandba. A sor gyorsabban apad előttünk, mint azt a jegyváltási tranzakciók indokolták volna, aminek idővel meg is lett a magyarázata (ahogy a sornak is): aznap ingyenes volt a belépés. Nem tülekedtek sokan, pár iskolai csoport, néhány szemfüles és pár – hozzánk hasonló – rácsodálkozó bújt ki épp a kabátjából, mikor az épület belsejébe jutottunk.

Ez a szellősség a kiállítótereket is jellemezte, sehol egy tumultuózus jelenet, még a Da Vinci kép előtt is egy darab emberbe botlottunk. Nagyon szép, a családi gyűjteményekre jellemzően finoman hektikus anyaggal volt dolgunk, de talán pont ettől volt szerethető és emberi.

A végén még egy egészen kitűnő kávéba is belefutottunk a múzeum kávézójában, ami a lengyeleknél már nem reménytelen, de még közel nem alapvetés.

Végezetül visszatértünk a tejbárba egy gyors ebédre: Anna maradt a zureknél, én pedig rányúltam a lengyel paradicsomlevesre, amely a gyerekkorom emlékeinek egész tárházát csapta fel az első kanál után. Lassan szédelegve, mindentől magunkban búcsúzva, obwarzankákat beszerezve tértünk vissza a csomagjainkért, hogy aztán felkaptassunk a buszunkra és a korán ránk boruló sötétség leple alatt hazatérjünk.