Turistáskodunk, Butcher’s Kitchen

Mostanában nagy divat lett a saját városunkban, Budapesten turistáskodni. A  napi rohanásban díszletként szolgáló várost ilyenkor kicsit más szemmel vizsgálhatjuk, ejtőzhetünk benne, időt és teret adhatunk a felfedezéseknek, ami alapvetően izgalmas dolog.

A magam részéről úgy 12-13 éves korom óta űzöm ezt a sportot. Annak idején még Edömér barátnőmmel róttuk a város utcáit, napokat szerveztünk rá, hogy egy-egy környéket bebarangoljunk, felfedezzük azt, ami egyébként gondosan rejtve maradt előttünk. Ilyenkor – gyerekzsebhez mérten – dőzsöltünk: megosztoztunk egy-egy BigMac-en vagy épp fagylaltot nyaltunk egy árnyas teraszon. A kirándulásaink fő célpontja Pest volt, budai territoriumunkat ugyanis a kutyasétáltatásoknak hála tégláig ismertük.

Ezek a pesti kirándulások a későbbiekben is megmaradtak. Hol egy-egy hősszerelmest rángattam végig a városon, hol a kiskamasz keresztlányommal nyaraltunk napokat a különböző kerületekben, aztán jöttek a Nők, akikkel egészen kis koruk óta előszeretettel csavargunk a város dzsungelében.

A magam részéről a gyaloglás elkötelezett híve vagyok, így sokszor megesik, hogy a nagykörút által határolt területet gyalogszerrel szelem át, ami a kis utcák ismeretében azért nem nagy kihívás, de jól esik gyalog, minden egyes utcát alaposan szemügyre véve eljutni a célállomásig.

A cél néha nem más, mint egy jót enni. Most hétvégén is összekötöttük a zsidó negyed keresztül-kasul történő járkálását egy jó ebéddel. A Godzsu-jelenséget szerettem volna megmutatni a férjemnek, aki anno a Kazinczy utcába járt iskolába, s most meghökkenve látta, hogy mennyire átalakult itt minden. A Nőknek tetszett a sokszínűség, a lazaságot, könnyedséget lehelő helyek, élvezték a jó időt, a városi sétákkal együtt járó legendákat, s mire éppen megéheztek volna, addigra elértük utunk célpontját, a Butcher’s Kitchen-t.

A mostanában tomboló hamburgerláz mellékhajtásaként felelősödött szendvicsimádat egyik ékes példája ez a hely, amely – a környék több másik vendéglátóipari egységéhez hasonlóan – a közelben lévő mulatók folyékony élvei mellé kínál valami finomat és tartalmasat.

A Burcher’s Kitchen kínálata csak rövid ideig furcsa, olyan, mint egy régi 3D-s falinaptár képe, ha kicsit tovább nézed és tudsz bandzsítani is, akkor egyszer csak helyére ugrik minden és kibomlik előtted a kép, vagy épp az étlap vezérfonala.

Jelen esetben ebben a szendvicsezőben az a zseniális, hogy kedvelt fogásokat álmodtak kétkezes verzióba, afféle instant, de minőségi megoldást kínálnak arra, hogy a főétel leegyszerűsített formában jelenjen meg előtted. Soha nem értettem az amerikai és angol filmekben szereplők déli szendvicsezését, de ha ott is így vannak összeállítva a falatok, akkor már minden világos.

Lehet itt rántott húst kapni uborkasalátával, egy jóféle hekkhez is könnyen hozzájuthatunk, a mustárban tunkolt kolbász és hurka is szendvicsbe szelídül és a szendvicsek koronázatlan királynője, a pastrami is tiszteletét teszi az étlapon. Mindezt igényes alapanyagokból, kulturált kivitelben és istenes mennyiségben teszi. Egy-egy szendvics nem csak felépítésében hordozza a főétel jelleget, hanem mennyiségét tekintve is vetekszik vele.

Így aztán mire végeztünk a szendvicseinkkel az árnyas, de kissé kopott Klauzál utcába, bőven volt mit lesétálnunk. Újabb girbegurba utcákon, semmiből született romkocsmák kerthelyiségein átvágva elbattyogtunk a Károlyi kerthez, amely mindig szép, de tavasszal, valami egészen zsongító. Megnéztük a hatalmas belga óriásnyulat, aki a kertben lakik, elméláztunk a korai tavasz jóvoltából már elnyílt tulipánok felett, majd újra útra keltünk, hogy belefuthassunk egy remek tűzoltózenekarba, s a Wampba, amely afféle záróakkordot biztosított a belvárosi túránkhoz.

Ezután már csak átsétáltunk a Lánchídon, kicsit szemlélődtünk a Lánchíd utca semmiből létrejött parkjában, csodáltuk a vadgesztenye vöröses rózsaszín bóbitáit, majd elindultunk haza, miközben megállapodtunk, hogy a következő napfényes hétvégén is turistáskodunk egy kicsit.

Kiskirálylányok