Eper és Spárga, avagy a főpróbáig vezető út és a nagy megmérettetés

Az elejéről már nem
kezdem, hiszen annyiszor és annyit áradoztam az anyai szívemet és
gasztromán lelkemet melengető tavalyi esküvőről, hogy
mindenkinek a könyökin jön ki.

Tavasszal azonban az
események új lendületet vettek és áprilisban már kint ülünk
a szigeten. A lányok boldogan és igen aktívan tették a semmit,
amíg mi, komoly felnőttek a kerek asztal mellett álmokat szőttünk.

Valami olyanról
álmodtunk, ami minden gasztroblogger vágya. Jót enni, jót főzni,
mestertől tanulni. Terveztük, hogy hogyan tudnánk mindezt
megvalósítani.

Aztán múltak a napok,
szaporodtak az emailek, forrtak a mobiltelefonok, gyűltek az
ötletek, kovácsolódott a terv.

Mire erőre kapott a május,
addigra papírra került minden. Innentől jött a csiszolgatás, a
dekázás, a csinosítgatás, a tökéletesítés.

Majd mikor már minden
készen lett, elkészült a konyha, a személyzet lélekben ráhangolódott az
eseményre és érett az eper, akkor belevágtunk a főpróbába.
Néhány baráttal, lelkes gasztrománnal felavattuk a szűz konyhát,
teszteltük a mesterszakácsunk tanári képességeit, hihetetlenül
jól éreztük magunkat és reményeink szerint minden részvevő
boldogan távozott az eseményről. 

A péntek reggeli, nyarat
idéző melegben találkozik a társaság. A enyhet adó teraszon
reggelizünk, ismerkedünk, élvezzük a kávénkat, a még langyos
croissant, az erdőből áradó reggeli hűst.

Aztán felkerekedünk,
hogy beszerezzük a menühöz szükséges epret. Az eperszedés talán
a leginfantilisebb program a dologban. Láthatóan mindenki szívből
élvezi, ahogy én is. A Nők Dáviddal (a la Fűszeres) közösen
ügyködnek, gyűlik is a sok éretlen eper a kosarukban. A korosabb
munkaerő már a szép, egészséges, érett szemekre gyúr, amiket
nem is nehéz megtalálni a szalmával felszórt, hihetetlenül
szépen kezelt tövek mentén.

Mire megtelik a láda,
kellően ki is pirulunk, mindenki boldogan veti rá magát a hideg
ásványvízre és a hamuban sült pogácsára. A kocsiba rejtjük
munkánk gyümölcsét, majd visszaindulunk a fogadóba.

Amíg mi terepen vagyunk,
addig Gál Zsolt, a szakácstanárunk kicsinosítja a tanulókonyhát,
ami most már nem csak végtelenül praktikus, hanem szerethetően
otthonos is.

A társaság kötényre
és sapkára kap, elfoglalja a helyét a konyhában és kezdődik az
óra. A Nők és Dávid eközben szintén főzni indul, Kata néni
vezetésével, aki kétféle süteményt is elkészíttet az új
gasztrogenerációval.

Eközben a felnőtt
szekció már a tűzhely körül tolong, sprárgát pucol, tanul,
főz, készít. Lelkesen hallgatja, hogy milyen apró praktikákkal
lehet könnyebb a csokoládéhab, hogyan kell vágni a bruschettát,
miként kell bánni a spárgával és a rebarbarával, s az égetett
tészta mire alkalmas még a képviselőfánkon kívül. Zsolt mindenkit megmozgat, Zsuzsi habot ver, Csilla a fehércsokit olvasztja a vízgőz felett, hogy végül a lánya, Chef Zita habnyomóval töltse poharakba a desszertet.

Eszter spárgát pucol, lime-ot reszel, jómagam meg fotósként minden megpróbálok megőrizni az utókornak. Eszterekből enyhe túltengés mutatkozik, így nehéz beszámolni a tevékenységükről, de legyen elég annyi, hogy mindenki aktívan kiveszi a részét a munkából.

Készül a menü, szép
sorjában kezdenek alakot ölteni a fogások, fárad a nép.

A gyerekcukrászaink
eközben elkészülnek a női szeszéllyel, amit bölcsen
felajánlanak a tanulásban és kuktáskodásban megfáradt
társaságnak. Szempillantás alatt elfogy az összes. Szegény Zsófi
le is marad a saját remekművéről, de szerencsére vígasztalható,
hiszen a mákos süteményük még csak most sül a konyhán.

Mire végére jutunk
mindennek, a mögöttünk gőzerővel üzemelő konyha is kész lesz, s a társaság ebédelni tér. A fogásokhoz Péter, a somelier – a
konyhafőnök Zsolt javaslatait követve – önti poharainkba a Sike
pincészet borait.

Épp hogy befejezzük a
csokoládéhabos desszert, megérkezik Kosztolányi Pista bácsi,
hogy előadást tartson nekünk a fűszernövényekről. Elején
kicsit lámpalázas, de aztán belelendül. Ám én ekkor már a
konyha felé tartok, hogy megtanuljam, hogyan is készül az
aszalt szilvás krémes, de ez már egy másik történet….

Összességében:
csodálatos, gazdag, fárasztó napunk volt. Ahogy Imre bácsi
fogalmazott a múltkorában, olyan jólesően fáradtunk el. Abban,
amiben kedvünket leljük. Az igazi, tömény gasztronómiában.

A főpróba sikerrel
lement, Zsolt láthatóan élvezettel okította a népet, s a
következő, már két naposra tervezett szeánszok – ahol több
ideje lesz a társaságnak tanulni, főzni, ismerkedni, egy-egy bor
mellett beszélgetni – még jobbnak ígérkeznek.

FINOmÁNIA, a Rosinante Fogadóban