Kétszáz

Alig fél éve még igen bizonytalan kézzel kezdtem neki a blognak. Főzni
persze addig is rendszeresen és mániákusan főztem, sőt az ikres anyákat
és apákat egyesítő site fórumának konyharovatában osztottam az igét, a
barátaimat rendszeresen vendégül láttam, de aztán egyszer csak ott ültem a gépem előtt és nagy lapszerkesztésben voltam. Azóta meg kifejezett
hobbimmá vált a főzés/fotózás mellett maga a blogolás is. A blogfüggés
jeleit még nem vettem észre magamon, de azért 2-3 naponta szeretek
újabb poszttal előrukkolni.

Hogyan kezdtem főzni? Valahogy úgy, hogy emlékezetem kezdetei óta az Ág
utcai konyha szerves részét képeztem. Kezdetben megfigyelői státuszban,
később utánzós/saját fazekas, önkereső dackorszakosként, majd lassan
átmasíroztam a kuktai szerepkörbe, ami elköltözésemig enyém is maradt.

Első önálló alkotásaim közt szerepel a 7-8 évesen, Edömér barátnőmmel
közösen elkövetett sűrű beiglitészta, cukor nélkül, őzgerincben
kisütve, valamint a meggylében főtt, egész dióval ízesített csúsztatott
palacsinta.

Később, úgy 12 évesen, egy betegség kapcsán, két hónapra rámszakadt a
háztartás. Ekkor már gyakorlott kézzel paníroztam a rántani való húst,
sütöttem tonnaszám a palacsintát.

16 évesen újra hónapokig én vittem a konyhát, bár ezt nem nevezném a
kimagaslóan sikeres konyhafőnökségem idejének, hiszen a kamaszkori
életfelfogásomban a konyhai tevékenységek nem bírtak különösebben nagy
fontossággal. Így szegény apám elég sok szójafasírtot volt kénytelen
ebéd gyanánt elfogyasztani.

20 évesen már rendszeresen átjártam a Kriszta barátnőm konyhájába, mert
az Ág utcai konyha kicsinek bizonyult anyának és nekem, így inkább
otthon nem is főztem.
Aztán jött az én jó uram, költöztem és azóta saját belső ritmusomra alkotok. Igen szívesen és szinte bármit.

Amit tudok az anyának köszönhetem, aki kivételes ízelemző
képességgel, kifinomult tálalási technikával és iszonyatos gyakorlattal
főzte végig a gyerekkoromat. A főzéshez való hozzáállásomon még sokat
formáltak apám nagyanyámról szóló anekdótái. A 37 féle gőzgombóc
tudása, a francia konyha háborúig történő vitele, az a tartás és
hivatásszerű hozzáállás, ami oly keveseket jellemez, ha főzésről van
szó. Pedig ezt is komolyan kell venni és szenvedéllyel csinálni. Csak
úgy érdemes.