Héra

Ez a nyár tényleg a zenei szabadasszociációs láncok végtelen sorát dobta az életembe. A tavaszi felfedezéseimet újabb, kissé fura TikTok követte kora nyáron, a Carson Coma egyik dalszerzője és dobosa, Héra Barnabás erdei túrái sorjáztak elő idővel a csatornán, egy-egy újabb dalrészlettel előlegezve meg első szerzői albumát. A dalok a szinte fájó nosztalgia, a finom kilátástalanság, az otthonos letargia hangján szóltak, szövetükben azonban itt-ott megcsillant a remény, ismerős fájdalmak közt gázoltam hallgatásuk közben.

Az album valamikor júniusban került ki a zenei platformokra. Folyamatában hallgattam, nem ragadtam ki belőle dalokat, hagytam, hogy többször átfolyjon rajtam. Egy rezonancia, szépen összefűzött érzések, belső érzelmi ív jellemzi, és olyan kitárulkozás, amely nem hagy kétséget a hallgatókban. Nem ködös metaforák során vezeti ki a feszültséget, hanem máglyát épít, és ha kell, el is ég rajta.

Kép forrása: Héra Barnabás, Instagram

Talán éppen ezért volt bennem egy finom félelem a lemezbemutató kapcsán. Úgy éreztem, hogy megvan az esélye, hogy a keserbús őszinteség egyfajta autodaféhoz vezet, közben meg őszintén kíváncsi voltam arra, hogy ez a mérhetetlen önreflektív líra a letisztult dallamvilággal hogyan tud élőben megmutatkozni. Ritka öröm, hogy nincs igazam, Barni koncertjénél kedélyesebb, szeretettelibb előadásélményem nem nagyon volt mostanában. Azokat a labilis érzelmi alapokat, amelyek a dalokból kiszűrődtek, felváltotta egy stabil, szinte kirobbanó létezés, amely a változatlan lírát képes volt átírni, új dimenzióba emelni.

A közönség nagyon szerethető módon, érzékenyen viszonyult az egész performanszhoz, több korosztály kereste (és találta meg) magát ezekben a kérdésfolyamokban, jó volt megélni ez a fajta kollektív intuitivitást, amivel ráhangolódtak az előadóra.

Kíváncsian várom, mit hoz a Héra 2.