Odüsszeia

Nolan Odüsszeiája olyan, mintha minden eddigi lépése, minden korábbi víziója pontosan erre predesztinálta volna. Önmagába visszatérő ösvény ez: ami egykor a Mementóval útjára indult, most egy sajátos odüsszeia végpontjaként ér révbe.

Üdv újra itthon, idegen.

A kerek háromórás játékidő minden perce a helyén. Nolan nem visszaél, hanem él a lehetőséggel, szépen, türelmesen és tudatosan építkezik a film, a rendező ösztönei most is jól súgják, hogyan teremtsen feszültséget az idősíkok között, hogyan tegye többdimenzióssá az elbeszélést és a végén, hogyan vigye el a csúcspontig.

A látványvilágban erőteljes jelenlétet kap a puritán letisztultság, a paletta egyik végének színei kapnak csak hely, ez az esztétika egyfajta, lenyűgöző sci-fi hangulatot is kölcsönöz a filmnek, óhatatlanul megidézve a Dűne képiségét (és nem csupán Zendaya miatt). A díszletek, a trón, az ithakai csarnok oszlopai, szerkezete, a tárgyi kultúra darabjai mind a krétai, minószi formavilágot idézik. Az összkép ügyesen épít a részletekre, de mindvégig végtelenül elegáns és visszafogott marad. A mű épp ebben az eszköztelenségében válik igazán monumentálissá. Külön öröm, hogy a CGI egyetlen pillanatra sem telepszik rá a történetre, a tömegjelenetek kifejezetten festőiek.

Az esendőség diadala

E letisztult vizualitás forrpontjában áll Matt Damon, akire Nolan kősziklaként építi az egész koncepciót, és aki ezt hiba nélkül el is viszi a hátán. Alakításának legnagyobb ereje, hogy mer esendő lenni és ezzel megadja az Odüsszeia szebbik narratíváját. Az Odüsszeia ugyanis nem csupán a mindent elemésztő háború krónikája, az enyészet nem csak a civilizációkat ragadja magával, hanem az abban hívő, azért harcoló, önmagát azzal keretező embert is. Odüsszeusz húszévnyi vándorlása során nem pusztán távol kerül az otthonától, hanem elforgácsolódik az trójai cselből születő, általa generált nihilben, minden állomáson veszít: embereket, illúziókat, önbizalmat, identitást. Az ő fejlődéstörténete az Odüsszeia, az emberé, aki nem a háború borzalmai ellen protestál, hanem akit átfarag az élet, megmutatván valódi arcát a létezés értelmének. Ez a karakterépítés szerencsére nagyon messze áll a Trója felpumpált, kifent heroizmusától, ez egy hibákkal teli, megbocsátást remélő ember csendes drámája, aki a végén a nézőtől meg is kapja a feloldozást.

Damon és Robert Pattinson karaktere között húzódó viszály csodája, hogy úgy válnak egymás ellenpontjává, hogy húsz év és Poszeidón egész birodalma feszül köztük. Nem egyenrangú felek, de ennek ellenére az idő és a távolság ívén át, elválaszthatatlan ellenpontokként tartják egyensúlyban a filmet.

Ahogy a forrpont nem egy külső erő, hanem Odüsszeusz saját döntése, úgy az alkotás érzelmi csúcspontja sem a hazaérkezés, a lelepleződés rezdüléseiben van, hanem a holtak birodalmának sarában mutatkozik meg. Ez a jelenet hordozza nem csak a tételmondatokat, de Odüsszeusz végső megvilágosodását, a vágyott hazajutás reményében temetett valóság innentől nem visszacsomagolható, a jóslat beteljesedik.  

A csend, mint a legélesebb fegyver

Ehhez az elképesztően erős, mégis a végletekig szikár képi világhoz tökéletesen idomul Ludwig Göransson zeneisége. A hangzásvilág elképesztő, de ami a zeneszerző munkájában igazán zseniális, az maga a hiány. Amikor a zene hirtelen elnémul, annak a csendnek szinte fizikai súlya van.

Egy érett alkotó letisztult mesterműve ez az utazás.