Mörk Leonóra – Táncórák Londonban
Ha csak a könyvesbolti ajánlókra hagyatkoznánk, könnyen azt gondolhatnánk, hogy Mörk Leonóra új regénye egy klasszikus, szívhez szóló történelmi-romantikus darab: egy elesett fiatal nő, akit nagy veszteség ér, újrakezdés, titkok és persze érzelmek, mindez egy távoli, romantizált korszakban.
De ahogy mindig, Nóra regénye ezúttal is sokkal gazdagabb üzenetet hordoz. A felszín alatt ott a kérdés, amely minden könyvének lényege: mit jelent nőnek lenni egy olyan világban, ahol a szabadság sosem járt magától értetődően.
A regény zenei szíve Georg Friedrich Händel. Mörk Leonóra nem pusztán díszletként emeli be alakját, hanem emberré formálja: érző, gondolkodó, esendő lényként mutatja meg. Händel nem csupán a barokk zene letéteményese, a folyamatosan alkotó, korszakos zseni, hanem a regény belső motorja is, az ő alakja köré szerveződik minden. Vele indul a történet, és akár vele is zárulhatna.
A hősnő, Nell, családi tragédiái után nagynénje segítségével kerül Händel házába, ahol szobalányként próbál új életet kezdeni, egy olyan világban, ahol a nőknek leginkább csak szerepeik vannak, személyiségük ritkán. Az ő egyénisége, szabálytalansága azonban felkelti a zeneszerző érdeklődését, és szép lassan kibontakozik a történet: megismerjük Nell múltját, miközben Händel mellett alakuló életét is figyelemmel kísérhetjük. Az idősíkok közötti váltás – ami Mörk Leonóra védjegye – most is természetes, gördülékeny. Az írónő finoman és érzékenyen kezeli ezeket az ugrásokat: soha nem erőltetett, mindig a történet javát szolgálja. Más-más aspektusból ismerjük meg a szereplőket, motivációikat, ambícióikat és érzelmeiket.
Mörk Leonóra mindig is rendkívüli érzékenységgel választja női karaktereit. Okos, független nőket mutat be, akik nem feltétlenül harcos amazonok, sokkal inkább gondolkodó, önállóságra vágyó lények, akik látják a világ fonákját. Rajtuk keresztül mutatja meg, hogy az európai társadalmak évszázadokon – sőt, évezredeken – át hogyan működtek, és hogy a nőnek lenni milyen nehézségekkel jár, mennyi erő és kitartás szükséges hozzá.
A Táncórák Londonban emlékeztet: hiába nőtt valamelyest az önrendelkezésünk, a láthatatlan terhek ma is a mi vállunkon pihennek. A nőknek szinte minden helyzetben jobban kell teljesíteniük, többet kell letenniük az asztalra, miközben a háztartás, a gyereknevelés és az érzelmi gondoskodás továbbra is a „láthatatlan munkájuk” része maradt. Nóra nem ítélkezik, csak megmutat, és ezzel sokkal mélyebben szól, mint bármely hangos társadalomkritika.
A Táncórák Londonban egyszerre romantikus és gondolkodtató, múltidéző és aktuális. A tánc itt nem pusztán művészet, hanem metafora: annak a finom, néha fájdalmas, néha felemelő egyensúlynak, amelyet minden nő nap mint nap megpróbál megtalálni önmaga és a világ között.
