Puli és Juhász étterem
Anna nyári hazaérkeztét combos listák előzték meg, amelyekben kifejtette, hogy milyen hazai finomságokra vágyik a lassan egy éves belga lét után. Éppen ezért szerettem volna meglepni egy jó magyaros konyhát vivő hellyel, ahol a listáról vagy azon túlról is választhatja a kedvenc hazai fogásait. Az utóbbi évtizedekben finoman eltűntek azok a kockás abroszos helyek az életünkből, ahol a vidéki csárdagasztronómia fellelhető volt, vagy legalább a magyar konyha kedvelt házias és éttermekhez rendelt fogásaihoz lehetett hozzájutni. Az idő elvitte a Kerék csárdát, a Kopár is bezárt, de pont az elmúlt hetekben volt hír, hogy a belváros szívében egy gasztróban igencsak járatos csapat pont ezt a tematikát tűzte az új étterme zászlajára, amit a Dob utcai egység neve is fennen hirdet: Puli és Juhász. A klasszicista műemlék épületben igényes kialakítású, a csárdatematikára erősen, de nem minden humor nélkül ráerősítő enteriőrrel rendelkező étterem több dolgot tűzött a zászlajára. Egyrészt otthon kíván nyújtani a honukat (azaz kockás abroszos helyüket) vesztettek számára, másrészt meg kívánja mutatni a turistáknak, hogy a most oly divatos lángos (akarom mondani langosch), gulasch és kürtős kalács szentháromságán a magyar gasztronómia messze túlmutat.
A lányokkal a nyári belváros melegében a kellemesen klimatizált belső teret választottuk, majd hosszan elmélyedtünk az étlapban, latolgatva a kapacitásunkat, mérlegelve az egyes befutókat, ívet teremtve a levestől a főételen át. Tobzódtunk. Még én is könnyedén megtaláltam a magam befutóit, az étlapon korrekt módon feltűntetésre kerül a mentes fogások sora, a gluténmentes vonalon mozogva sem éreztem magamat korlátozva, könnyedén tudtam választani.
Hegyeserős és kenyér az asztalon, ahogy kell
Anna a tavasszal kihagyott borsólevesét szerette volna megélni, amely tartalmasan, grízgaluskák kíséretében kispiros lábasban érkezett. Zsófi markánsabb ízekre vágyott, ő egy tartalmas gulyáslevest kért, amelyet ugyanolyan kis bográcsban tálalva kínáltak, mint az én sűrű, pontyban gazdag halászlevemet. A levesek egy átlag hétköznapon önmagukban is megállnák a helyüket ebéd gyanánt, a mennyiségek és a beltartalom is erre predesztinálja őket.
A főfogásokban megint szerteágazó rendeléseket adtunk le. Zsófinál biztosan tudtuk, hogy az örök szerelem, a rántott hús lesz a befutó, Anna a kapros túrós csuszával körített harcsapaprikást választotta, míg én egy valódi csárdaklasszikust, egy cigánypecsenyét kértem. Zene nincs hozzá, írja az étlap, de a fokhagyma táncol a tányéron. Költői megfogalmazás, de helytálló, a rósejbnivel kínált cigánypecsenye a legjobb fokhagymás hagyományok szerint készült kakastaréjjal, úgy, ahogy azt sok-sok éve ettük.
Az étlapon minden megtalálható, amivel a magyar konyha a házias vonalon megfogja a hazai és nemzetközi rajongóit, de megtalálhatóak a „műdalok is”, a magyar gasztronómiából sarjadzó éttermi fogások, a perkeltek és paprikások, a főzelék vonalról is akadnak vendégszereplők, a desszertvonalon ott vannak a megkerülhetetlen házi klasszikusok, a somlói, a mákos guba, az aranygaluska és a házi húzott rétes is, amire azért kíváncsi lettem volna. De ez több okból sem tudott megvalósulni. Egyrészt a liszt miatt, másrészt pedig annyira jóllaktunk a levessel és a főfogással, hogy egyikünknek sem fordult meg a fejében, hogy további finomságokat válasszon. A Puli és Juhász nemcsak Annának adott vissza valamit a hazai ízekből, hanem mindannyiunknak jutott a rég eltűnt csárdahangulatból is. Ide még visszatérünk.
