Simon Jimenez – Elveszett madarak

Jimenez és az én nagy szerencsém, hogy sci-fi ügyekben türelmes vagyok. Simmons könyvei megtanítottak várni, bár bevallom Banks ütemére könnyebben olvasok. Jimenez hatalmasat markol és nagyon nagyot is fog, az Elveszett madarak ígéretes, de rendkívül lassú és semmilyen magyarázattal nem szolgáló indulása után berúgja a motorokat, hogy egy olyan utópiát/disztópiát, kalandregényt és eposzt alkosson, amelynek utolsó mondata után – a klasszikus értelemben vett – könyv okozta Nirvánába jutunk, amire azért kevés alkotás képes.

A történet központi szereplője a zene, a zenében élő őszinte érzelmek, amelyek átívelnek korokon, univerzum szerte ugyanazt a tartalmat hordozzák annak, akinek van rá füle és lelke. Ebben a zeneiségben nyer testet a Fiú, aki letéteményese egy olyan tudásnak, amely az univerzumban szétszakadt emberiség számára – a nagyfokú technikai fejlettség ellenére – elérhetetlen. A világ ebben az utópián sem válik jobbá a megélt kataklizmák során, a menekülési stratégiái fejlettek, a szociális érzékenysége a jelen valóságunkból ismert, a „nemesség” számára a túlélés egyértelmű, a gigantikusra duzzadt népesség jelentős része azonban Mad Max-i állapotoknál valamivel jobb körülmények között létezik.

Ebbe a valóságba hozza el néhányak számára a megváltás ígéretét a fiú és járja be ugyanazt a szívszorító utat, amely a messiások sajátja, miközben, ha csak egy maroknyi ember is, de jobbá válik általa.