Fernanda Melchor – Hurrikánok évada
Mindenki elismerésre vár, mindenki szeretetre szomjazik. Bármilyen áron. Mexikó, valahol délen, valahol a teljes semmi mentén, a reménytelenség és a reményvesztettség határán sodródó életekkel. A mi olvasatunkban borzasztó, az ő olvasatukban túlélés, a mi világunkban tragédia, az ő világukban mindennap. Innen, ebből a kényelmes közegből, ahol mi élünk könnyű ítélni. Megnézni a viskókat, elszörnyedni az állapotokon, fuldoklani a párás melegben, bírálni, megvetni.
Fernanda Melchor sodró árként ránk szakadó prózája lehengerlő. Nem enged kibúvást, egy gyilkosság, egy bűntény tűfoknyi lyukat üt a nyomor szövetén, amelyet apránként tágít, majd a végén miszlikbe tép.
A falu vajákosa, a Banya halála felkavarja a megszokott hétköznapi létezést, hirtelen hangsúlyossá válnak az unalomig ismert történetek, a naponta megélt életek, megjelennek – a gyilkossághoz vezető – összefüggések, az örökített minták, felhánytorgatódnak a kitörésre tett kísérletek, a hamvába holt tervek, az egyszervolt szép remények, és marad minden ugyanolyan, mint volt.
Ezt a reménytelenséget, az iskolázatlan vidék magányos harcát, befelé fordultságát, tévelygését, az emberek egymásra utaltságát, kimeríthetetlen szeretetéhségét, elismerésre, jobb létre való vágyát és az ebből fakadó kegyetlenséget, a tehetetlenségből sarjadó aljasságot mutatja be a könyv, miközben egy pillanatra nem szabadulunk az általuk teremtett és fenntartott földi pokolból.
