John Scalzi – A Kadzsiú Állatvédő Társaság

Scalziban meg lehet bízni. A Vének háborúja óta tudom, hogy ha gördülékeny, jól megírt, szórakoztató regényre vágyom, akkor az ő könyvei közül nyugodtan választhatok. A Kadzsiú Állatvédő Társaság is pont azt adta, amire most szükségem volt: könnyed szórakozást, jól megfestett képeket és a közelmúlt egy olyan formában történő feldolgozását, amelyből most is íródik jó pár és már meg is íródott nem kevés. A karantén és a járvány feldolgozása mindenki számára megerőltető és nem is biztos, hogy megugorható feladat, amikor szükségünk lett volna rá, akkor nem kaptuk meg – világszinten – azt a mentális támogatás, amelyre a társadalomnak szüksége lett volna, és ennek utóhatásai biztos, hogy az elkövetkező évtizedekben is éreztetik majd hatásukat. Scalzi se maradt ki a ebből a kollektív letargiából, nála alkotói válságként jelent meg a covid, amelyből pont az írással tudott a felszínre jutni, de ehhez el kellett engednie az addigi ütemtervet, ki kellett lépni a megszokott, de épp működésképtelen életből, hogy megszülethessen – merő kedvtelésből – A Kadzsiú Állatvédő Társaság.

A könyv laza, de nem felszínes, kedvesen jó humorú, azokra az emberi kapcsolatokra erősít rá, amelynek a karantén alatt oly sokáig híján voltunk. Az alaptörténet szépen felépített, belső logikája erős, a kibontás tempós, a KÁT mindennapjait örömmel olvassa az ember, miközben a könyv tart egy jól meghatározható fordulópont felé, ami pont ott és pont akkor bekövetkezik, amikor számítunk rá.

Bár sci-fi esetében nem szoktuk használni a strandkönyv jelzőt, de Scalzi új könyve kitűnő kikapcsolódást kínál minden sci-fi rajongónak, ha véletlenül vízpart vagy nyugágy közelébe keveredik.