Öt nap Róma – második rész

Másnap kissé elmacskásodva ébredtem, de nem volt sok időnk, fél 10-re már jegyünk volt a Vatikáni Múzeumba és előtte még a bazilikába is be szerettem volna vinni a Nőket, úgyhogy egy gyors otthoni reggeli, egy kotyogósban lefőtt kávé után már gyakorlottan hömpölyögtünk le a dombunkról, intettünk a carabinieriknek és tettük be minden értékünket a detektáló masinába. Ezt követően jöhetett a teljességgel üres bazilika, majd egy jóféle német misét csíptünk el a főoltár mögött és kilenckor kilőttünk a múzeum irányába.

A sor most is döbbenetesen hosszú volt, tényleg nem értem, hogy a népek miért töltik az értékes idejüket araszolással, már 12 éve is a világ legegyszerűbb dolga volt online megvenni a jegyet és ez most is pont így van. A személyik és oltási igazolványok részletes bemutatása után be is jutottunk az előcsarnokba, ahol az online jegyet offline jegyre váltottam a pénztárnál, majd azzal bevetettük magunkat a Vatikán termeibe.

A kiállítás lenyűgöző volt, a Nők értékelték az egyiptomi gyűjteményt, felszaladt a szemöldökük a Laokoón-csoport láttán, minden elismerésükkel adóztak a térképek termének.

Nem csodálom, egyszerűen lenyűgöző.

Megtekintettük Raffaelló stanzáit, próbáltam itt is nagyon okos lenni és még a kikacsintó fiatal festőt is bemutattam a Nőknek, majd jöhetett a főfogás: a Sixtus-kápolna.

A kápolna értékéből sokat levon, hogy idióta módon a szentély végébe, kvázi egy sekrestyébe nyíló ajtón át érkeztünk, oldalba kapva az Utolsó ítéletet, a wow-élmény csak a fél teremen átvágva valósulhatott meg. Michelangelo folyt a csapból, a két freskó közötti különbségeket átbeszéltük, az időt, a keserűséget, a tanulságokat, az Ítélkező Krisztus körüli örvényt, a szibillákat, egyszóval volt minden, amitől zsonghatott a Nők feje.

Ezt követően engedélyeztünk magunknak egy hibátlan kávét a vatikáni kertekben, majd ebéd után néztünk.

Egy gluténmentes szeletbárba tértünk be az Ottaviano mellett, innen kerekedtünk fel, hogy újfent átszelve a várost a Narancsfák kertjébe menjünk. A Giardino degli Aranci az Aventinus dombon található, eldugott helyen, nem messze a Tevere partjától és a Circus Maximustól. Narancs ugyan már ne volt, de kilátás annál több, bár a Nőkben itt más feszült némi ellenállás és többre értékelték a kertben elszórt márvány padokat, mint a ragyogó rálátást a városra.

Anna Yolánnak kívánt valamilyen szuvenírt keríteni, így a város számtalan kis utcájának bebarangolásához az állatkabolt lett a vezérlő csillagunk, amelyek köszönhetően a Corso két kilométeres körzetében nagyjából minden mellékutcában jártunk, legalább egyszer.

Végül kikötöttünk a Pantheonnál, ahol a Fiocco di Neve, azaz a Hópehely fagylaltozóban a minden képzeletet felülmúló választékból boldogan szemezgettünk. Elégedettségünket fokozta az üzletben található mosdó (ez Rómában nem elhanyagolható szempont), valamint a teljes kínálat gluténmentessége.

A fagylaltunkkal lerogytunk a Patheonnal szemközti kút lépcsőjére és hosszabb időre belevesztünk a turisták, a galambok, a pakisztáni powerbank-árusok színes forgatagába.

A belvárosi sétánkat a Spanyol lépcső felé folytattuk, majd úttalan utakon bejártunk még pár kihagyhatatlannak tűnő, de bőséggel feledhető boltot és végezetül – a Barberini palota érintésével – elindultunk a szállásunk felé.

A reggel nagyon korán kezdődött. Már Pesten fejembe vettem, hogy nekünk egy nap Dél-Itália jár, nekem alanyi jogon visszatapsolandó, a Nőknek meg muszáj megmutatni azt a fényt/életérzést/hangulatot, amit a déli vidékek lehelnek magukból. Ezért aztán az utcánk alján felkapaszkodtunk a helyi érdekű vasútra, azzal eljutottunk a Tiburtina buszállomásra, ahonnan nyílegyenesen vitt az utunk egészen Pompeiig. Pompeii-be eljutni koránt sem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A híresen jó olasz vasút ugyanis több kézben van a kelleténél és nem minden desztinációból érhető el – az egyébként az útvonalba eső – másik célpont. Tipikusan ilyen eset Pompeii, amelyet vonattal Nápolyból és Salernoból egy hév-jellegű kisvonattal tudunk megközelíteni (bár most visszafelé egy TrenItalia szerelvénnyel jöttünk, ami meglepő is volt), egyszóval Pompeii Rómából vonattal két lépésben, nápolyi átszállással valósítható csak meg. Ellenben busz megy oda egyenest, mi is azzal lendültünk neki. A nápolyi megálló kapcsán a Nők kifejtették, hogy a fennmaradó idejüket inkább egy toszkán jellegű kisvárosban töltenék, így abban maradtunk, hogy a múzeumot követően nem sietünk vissza, hanem Pompeii vendégszeretetét élvezzük majd.

Az idő ragyogóra fordult, a szinte felhőtlen ég alatt nekünk már kora nyárinak rémlő idő derengett, a dél-olaszok dzsekiben nyomták, mi pedig nem győztük újratervezni az eddig kevésnek bizonyuló ruharétegeinket.

Azt hiszem, a hely és én nyertünk: az Aquincumhoz szokott Nők számára egészen újat tudtunk mutatni, a hely hozta a legjobb formáját, én meg a római mindennapokról meséltem, miközben a helyi patríciusok átriumos házaiban cirkáltunk, a közfürdőben jártunk, vagy épp a 2000 éves falfirkákat nézegettük. Pompeiiben nem csak a legszebb korába dermedt város, a felfoghatatlan tragédia ellenére is pozitív kisugárzású környezet, hanem a Nápolyi-öböl, a Vezúv is mindent megtesz, hogy még varázslatosabban érezzük magunkat.

„Akit az istenek szeretnek fiatalon hal meg.” – állítja Menandrosz és Pompeiire ez valóban igaz. 2000 éves létére üde és friss, kevés képzelőerő is elég ahhoz, hogy magunk előtt lássuk a római polgárság legjavát, amit épp az öbölben pihenve járja a várost, a fórumon cseveg vagy épp a több száz taverna egyikében múlatja az időt egy jóféle campania-i bor társaságában.

Az ásatás helyszíne rendezett, számos házba bandukolhatunk, órákat lehet eltölteni egykori magánkertekben, házakban vagy csak a főcsapásokat követve bolyongani a városban.

A helyszínen létrehozott kiállításon nem csak az időbe merevedett emberek és lovak mutatják meg, hogy lett mindennek egy szempillantás alatt vége, a város egykori nagyságát és gazdagságát felelevenítő tárgyi leletekre is érdemes néhány pillantást vetni.

A múzeum előtt – az előszezonnak hála – még nem volt nagy nyüzsgés, azt, amit a múzeumi bolt kínálatában nem leltünk itt számos árus kínálta, gazdagabbak lettünk pár láva-karkötővel, és mivel Zsófi szokásához híven lassan és körültekintően választott, Anna megtapasztalhatta azt a délszaki kedvességet, amiért az én szívem ide mindig visszahúz. Mire megszületett a döntés kis híján számot cseréltek az eladó hölggyel, nehéz szívvel és extra ajándékokkal távoztunk, hogy végre ehessünk egy igazán jót. Campania nekem egyet jelent a friss bivalymozzarellával, így most sem volt kérdés, hogy mivel leszek boldog. Zsófi pizzát választott, Anna egy tisztes gnocchit, aztán hosszan és békésen ettünk a teraszon, fél szemünk az ásatás területén és az előtte kavargó turistákon tartva.

Ebéd után a katedrális tövében ittunk egy hibátlan kávét, majd egy mérhetetlenül kedves kalauzzal közös akcióban beszereztük a Nápolyba vivő menetjegyeinket, ahol átszálltunk a megfelelő buszra és pár óra alatt hazakanyarodtunk Rómába.

Az utolsó napunk még egész tisztességesnek tűnt, a 6 után induló repülő okán volt ráció a városban csavarogva tölteni még az időnket, keresnem kellett egy helyet a Bőröndnek, hogy minden felesleges kolonc nélkül kalézolhassunk. Egy szuper kis applikáció segítségével megadtam, hogy hol szeretnék megválni a csomagtól, feldobta a környéken elérhető lerakatokat, én pedig kiválasztottam a Termininél levő tranzitunkhoz legközelebb esőt, leadtuk, amit le kellett és a Trevi irányába belevesztünk a városba.

Nem voltak nagy terveink és a négy napja folyamatosan – applikáción és természetben is – folyamatosan fenyegető eső most beváltotta az ígéretét és hol visszafogottabban, hol agresszívebben szakadt. Haladtunkban kávéházakban dőltünk márványsöntésekhez, könyvesboltokban élvezkedünk, szuvernírboltokban szörnyülködtünk, közben újabb negyed maraton került a lábunkba, hogy végül a Prati negyed teljes bejárása után, megérkezzünk a Vatikán mellé, a Mama Eat-be, egy hibátlan búcsúebéd reményében. Ezt követően már csak az esőáztatta Rómában sétáltunk (újabb kávék és kávézók), majd a Terminin induló utunk végén Yolán várt a kocsink hátsó ülésén.