Miranda Cowley Hender – Papírpalota

Vannak sodró regények, vannak olyan regények, amelyek kilépnek a lapokról és a mindennapjaink, a csontunk részévé válnak, addig mindenképp, amíg olvassuk őket. A Papírpalota úgy varázsolt fülledt, családi nyarat a hétvégénkből, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a főszereplő, Elle szemével tekintek végig mindenen, a nappalink a tavacska és mi mindannyian e körül az origó körül keringve kapcsolódunk egymáshoz.

Szerencsére Elle családi drámái elkerültek. Nem söpörtem semmit a szőnyeg alá, itt béke honolt és nem csak a felszínen. Elle családja, relációi ugyanis elképesztő történeteket hordanak, soha nem hegedő sebe tarkítják az egymás közötti viszonyukat, a család fogalma az ő esetükben hol túl szűk, hol túl tág, de általánosnak és jellemzőnek nem nevezném.

Vagy mégis. Hiszen a látszat kifelé egy közepes idill, egy rosszul funkcionáló, az ötvenes évek Stepfordi feleségek hangulatában és szerepében rekedt anyával, akinek a döntései sok esetben érthetőek, de érzelmileg semennyire nem védhetők, főleg a 21. századi emancipált nyugati nő szemével nézve.

Elle tanult ezekből a hibákból vagy inkább csak menekült tőlük, ahogy anyám sokszor hangoztatta „A negatív példa is példa.”. Megpróbál számos rossz rögzüléstől megválni, máshova helyezi a prioritásokat, van egy megbecsült társadalmi szerepe (amely valamilyenfajta biztonságot kínál számára), de a zaklatott, szakadozott, össze nem illő lapokra írt gyerekkorának köszönhetően minden egyes nyugodt nap egy kisebb vesszőfutás árán születik meg. Elle nem teremtően jó, csupán kerülni próbál minden rosszat, miközben esendő, a kor, a sors és a saját tehetetlenségük áldozataként sodródó felmenői történetén és az ő gyerekkorán keresztül tisztul a kép, hogy hogyan, milyen mechanizmusok mentén hoz döntést – egy nap leforgása alatt – az élete folytatásáról.

Bár Elle ötvenes évei elején jár, ez a könyvben alig tetten érhető. A családi viszonyai, gyerekei és az önmagéval való kommunikáció fiatalabb, kiforratlanabb ént takar, bizonytalansága, érzelmi hiátusai folyamatosan tetten érhetők.

A regény szerkezeti felépítése izgalmas, az elején az idősíkok és történetek követése feladja a leckét, de aztán finom linealitásra vált, amiért hálás is az olvasó, hogy a végén az éles váltások mentén újra felfokozza a tempót és az érzelmeket.

Ügyes történetszövés, jó ütemezés, rendívül fontos témák, valós női karakterek jelennek meg a könyvben, amit egy rekkenő nyári nap tálal nekünk, akkor is, ha január végén, egy hószállingózással tarkított hétvégén futunk bele.