Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja
Furcsa könyvet sodort elém az élet, Rubin Eszter új regényét, amely címmel és fülszöveggel is felhívta magára a figyelmet, majd teljesen mást adott, mint amit ezek alapján vártam.
A regény jelentős részét ugyanaz a kopott Kodak hangulat jellemezte, amit a korban hozzám közel álló kortárs írók alkotnak a gyerekkorukat megidéző regényekben, így az otthonosság az összekacsintás megvolt, nem okozott gondot a körúti hangulat, a Lukács adta atmoszféra megteremtése önmagamban.
Annál nehezebben birkóztam meg a szereplőkkel, akik introvertáltságát egy olyan kor okozta, amelyeket önmagukként, a saját valójukban nem tapasztalhattak meg, mégis magukban hordták, a csontjukban érezték a kirekesztettséget. Az ebből fakadó problémák, az itt gyökerező bizonytalanság és bizalmatlanság adta minden történés gerincét, a kiszámíthatóan rossz döntések sora szépen lassan elvezetett a végkonklúzióhoz.
Feloldással azonban nem szolgált a regény, a happy end elmaradt vagy inkább folyamatban van, úgy érzem. Eszter regényén nagyon sokszor átszüremlett a szerző, nekem legalábbis nehéz volt minden pillanatban Hangaként tekinteni a főszereplőre, a sejtett átfedések okán itt-ott Eszter történetévé vált számomra a regény.
A könyvet jó szívvel ajánlom a saját korosztályomnak, ajánlom azoknak, akikben ott a soha fel nem térképezett, semmivel meg nem magyarázható bizonytalanság, akikre igaz Dante felütése:
„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.”
Eszter nem ad egyértelmű megoldást, de hősei jó munícióval és remek példával szolgálnak, amelyekből mindenki a maga módján tud meríteni.
