Lenni és Margot száz éve

Mikor Zsófi kicsi volt, borzasztóan félt a haláltól. Nem minket féltetett, hanem magát, nem tudta elképzelni, hogy az az utazás, amibe éppen belevágott, bármikor véget érhet. Nagyon sokat beszélgettünk erről, aztán ahogy közösségbe került, úgy szépen lassan elült a téma.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy gyerekkorban és fiatalon is jó, ha képesek vagyunk elfogadni a halál tényét. Megbékélni valamelyest a gondolattal, hogy bekövetkezik, és amíg van rá lehetőségünk, addig ennek az árnynak köszönhetően ügyelni arra, hogy a körülményeinkhez, a vérmérsékletünkhöz és vágyainkhoz képest tartalmasan éljük meg a mindennapokat.

Lenni és Margot története ugyan nem kifejezetten ifjúsági regény címkével került a polcokra, de én biztos, hogy ezt a kitételt is mellétenném, a könyv 17 éves főhőse és az egész mű hangvétele alapján nekem erős az áthallás John Green Csillagainkban a hiba művével, ami egyáltalán nem baj, jó, hogy születnek ilyen alkotások.

A könyv egy nagyon sajátságos alaphelyzetből indul: a mérhetetlenül magányos, életútja vége felé közeledő 17 éves Lenni a kórház zárt világában tesz felfedezéseket, és próbálja a maga türelmetlen módján megélni azt, ami még adatott. Szerencséjére ebben a mikrokozmoszban is megtalálja azokat az embereket (ott dolgozókat és betegeket), akik színt tudnak vinni az életébe, megajándékozzák feltétlen szeretetükkel, barátságukkal és életük megannyi mozzanatával.

Köztük Margot a legkülönlegesebb, a 83 éves asszony lesz Lenni igazi társa, akivel közös 100 évüknek szeretnének valamilyen módon emléket állítani. A két teljesen eltérő, de azonos kifutású életút történeteiből 100 képet szeretnének készíteni, minden életévük egy-egy vásznon elmesélve. A különleges küldetésük megvalósítása közben megismerkedhetünk Lenni és Margot életével.

A történet szívfájdítóan szép, de szerencsére nem moralizál feleslegesen, nincs folyamatos lélekfacsarás, képes úgy megteremteni ezt a sajátos helyzetet, hogy a sajnálat ne kísérje végig a szereplőit. A könyv figurái valóságosak, szerethetők, hitelesek, és a hangsúlyok szépen a helyükön vannak.

A Lenni és Margot száz évét jó szívvel ajánlom azoknak, akik szerették John Green könyvét, akik szívesen olvasták Jojo Moyes könyveit és akik kíváncsiak arra, hogy milyen is az, amikor a kamaszkori bölcsesség találkozik az időskori belátással.