Camille Aubray: A Picasso kaland

Furcsa dolog ez a karantén-lét, kicsit szembemegy a valósággal. Ez nem csak a feje tetejére állított életritmusunkon látom, hanem az olvasási szokásaim változásain is. Tavaly, mikor az egész kezdődött, akkor egyszerűen nem bírtam koncentrálni. Minden nehezebb könyv kihullott a kezemből és az egyetlen, aki valamelyest ki tudta simítani az idegeimet és lágy, biztonságos stílusával lekötötte a zakatoló elmémet, az Agatha Christie volt. Az ötven évvel ezelőtt kiadott Albatrosz könyvek hibátlanul vizsgáztak, a fordítás nem porosodott el, igaz hol Gábor Miklós, hol Domján Edit hangján szólaltak meg bennem a szereplők, de ez a kis patina pont jót tett a történeteknek.

Aztán nyárra helyre állt a rend, jöhettek a nehezebb, tartalmasabb anyagok is, a figyelmem újra az övék volt. És most év elejére újra kicsit megtörtem, olyannyira, hogy még egy régi Fable is a kezembe került, hogy jól újra elolvassam, nevetve a tréfáin és szememet forgatva a rengeteg túlíráson, amit leszámítva még mindig meg kell állapítsam: a nő tehetséges.

A limonádé után azonban valami köztesre vágytam, egy kicsit tartalmasabb, de nem túl nehéz könyvre, ami szórakoztató, de nem buta. Így bukkantam A Picasso kaland-ra.

A Picasso kaland mindent tud, amit egy jó strandkönyvnek tudni illik. Van benne szerelem, romantika, lehet benne bizonyos karakterekért drukkolni, akadnak nagyon jól utálható antihősök, sok benne a fordulat, de kellően kiszámítható, hogy ne kapjunk szívszélhűdést és az egész meg van fejelve azzal a mézédes, levendula illattól terhes napsütéssel, amiben ott hallatszanak a kabócák és a tenger morajlása.

A történet több szálon fut, két főhőssel, akik közül egyértelműen Ondine az igazán nagy formátumú egyéniség, az ő története határozza meg az összes többi karakter mozgását (kivéve Picasso-ét). A történelmi hitelesség mezsgyéjén mozgó könyv mögötti munka egyértelműen látszik, a festőről plasztikus, de azért jelentős mértékben idealizált képet kapunk, szépen kiteljesedik a Provence-i gasztronómia is a lapokon, érezni a fokhagyma, a kakukkfű illatát, és az ember nagyon hamar azon kapja magát, hogy listákat gyárt, hogy mit is kéne végigennie arrafelé, ha egyszer újra neki lehet majd indulni.

Addig azonban érdemes felkapni ezt a könyvet, kimenni a kertbe, kiülni a teraszra, begubózni a kanapé bal sarkába és kicsit elmélyedni Ondine, Julie, Céline és a mindüket összekötő Picasso kalandjaiba.