Nincs más út

Idén a menekült női sorsok megtalálnak. Egy olasz dokumentarista regénnyel nyitottam a sort nyáron, amely egy kongói asszony történetén keresztül kínál egy teljesen új perspektívát a mi elkényelmesedett európai agyunknak. Most pedig a legifjabb béke Nobel-díjas Malala könyvét olvastam ki egy szuszra, amely gyereklányok, fiatal felnőttek kálváriát járatja végig velünk, hogy végre ne egy arctalan tömegnek lássuk a menekülőket, ahogy oly sokan láttatni kívánják velünk. S valljuk be, könnyedén érezzük úgy, hogy nekünk ehhez az egészhez vajmi kevés közünk van, hiszen már bőven a második generáció él itt Európa szívében úgy, hogy igazi kataklizma nem érte. Számunkra sokszor felfoghatatlan a háborúban, háborúval élés, ami fokozottan igaz – az egyébként nagyon érzékeny, fogékony – kamaszokra, akiknek ez a könyv elsősorban szól.

A könnyű szerkezeti felépítés segíti a fiatal olvasókat az egyébként fajsúlyos téma feldolgozásában, a megélt krízisek nincsenek a végletekig kibontva, nem az erőszak mibenlétén van a hangsúly, hanem az állandó jelenlétén. A könyv nem kívánja teljes mértékben szembesíteni az olvasóit a véres valósággal, de nem is teszi súlytalanná a történéseket, ügyesen teremt egyensúly, anélkül, hogy tündérmesévé változtatná, vagy épp horrorrá degradálná a történetek hátterét.

A történetek középpontjában bátor, erős, megerősödő fiatal nők állnak, akik Malalához hasonlóan hisznek abban, hogy a széthulló világnak is keretet, kapaszkodót adhat a tudás. Amely segít megőrizni az emberséget, a humánumot, és amely a nők számára is lehetőséget kínál – bizonyos társadalmi berendezkedések mellett – a felemelkedésre, az egyenjogúság felé vezető útra terelve lépteiket.

„Mindig megdöbbenek azon, hogy az emberek mennyire magától értetődőnek tartják a békét. Én mindennap hálát adok érte. Nem mindenkinek jut béke. Férfiak, nők és gyerekek milliói élnek háborúban, számukra a valóság az erőszakról, elpusztított otthonokról és ártatlanul kioltott életekről szól. Ha pedig biztonságban akarnak élni, egyetlen választásuk marad: elhagyni az otthonukat, és a menekültlétet „választani”. Nem mintha ez valódi választás lenne.”