Velence a megunhatatlan, második rész

Másnap egy olyan programot illesztettem az útitervbe, ami eddigi velencei útjaim során mindig kimaradt. Vendégségbe mentünk Peggyhez. A Peggy Guggenheim gyűjtemény Dorsoduro negyedben, az Accademia és a Santa Maria Salute között található, egy félbe maradt palotában, a Palazzo Venier dei Leoniban ott sorakoznak a 20. század nagyjai. Számomra a velencei művészetből nagyjából az első út végére lett közepesen elég. Anya végigvonszolt a San Rocco-tól az Accademián át az összes templomon, hosszan keringve kutattunk fel válogatott lovas szobrokat, fölöztük le a helyi művészet legjavát. A velencei művészet szép, de könnyen jól lehet vele lakni. A negyedik templomban már ugyanaz vár, és egy idő után az ember elveszti a lelkesedését. Ezért is örültem annyira annak, hogy Peggy másra vágyott, így nekem is lehetőségem volt a nagy kedvenceim között tölteni egy kis időt. Többek között olyan nevekkel hozott össze a sors, mint Magriette, Kandinsky, Picasso, Duchamp, Braque, Klee, Dali, Mondrian, Mirò és Chagall.

A palotának egészen elképesztő kisugárzása van, bár állítólag a Dózse palota után a leglátogatottabb helye Velencének, mégis azt lehetett érezni, mintha valami titkos kézfogás által juthattunk volna be erre az eldugott helyre. Furcsa ellentmondás, hogy közben több iskolás csoportot is bevezényeltek a termekbe, a kamaszoknak az összes műről tartottak előadást, az kisiskolások viszont csak egyetlen mű előtt ücsörögtek a földön.

Az idő nem kegyelmezett, esőbe fordult, így kénytelenek voltunk az odafele menet egy gyors kávéval már tesztelt sarki bárt egy leülős – azaz sokkalta drágább – változatban újfent megtekinti, majd mikor alábbhagyott a gyors eső, akkor úttalan utakon, számtalan kézműves maszkműhely mellett elhaladva, vágtunk keresztül a Santa Croce negyeden, hogy végül a vasútállomásnál bukkanjunk ki.

Ez is eltévedés volt a javából, a google maps kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva, a sárga irányjelzőtáblák alapján tájékozódva haladtunk, amely azért nagyfokú intuíciót vár az embertől, bár az is lehet, hogy a táblák felét már megette az idő. Mindenesetre lassan és kanyargósan fedeztük fel ezt a negyedet is, a vasút közelében akadt ugyan pár turista, de addig a kutya se zavarta köreinket. Az ebéd és a szieszta most is a program részét képezte, így egy tisztességes, bivaly mozzarellával alaposan összefőzött paradicsomos sugoval tálalt friss gyúrt tagliatellét, és egy kisebb ájulásszerű alvást követően a San Marco mögötti luxusboltok csodálásával, egy hibátlan Venchi fagylalttal, és a San Polo negyed teljes feltérképezésével töltöttük a nap további részét.

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ca d’Oro az esti fényekben

Róma után  itt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó teljes napunkra az Accademiát tartogattam. Úgy gondoltam az a legjobb, ha estefele megyünk, mindenek után. A szemtelenül drága vaporetto árak miatt egy napot szenteltünk a hajózásnak. Úgy terveztem, hogy néhány oda-vissza menet a kettes járattal pont megmutatja az épületeknek azon arcát, amit a kanálishoz futó callékról, a csatorna felett átívelő hidakról csak részben láttunk. Így aztán a nap jelentős részét átvaporettoztuk, majd – Brunettinek engedve -felkerestük a San Polo negyedben elrejtett Tonolo cukrászdát, ami valóban kihívásnak bizonyult. Itt bevetettem a modern technikát, a Frari és a San Rocco takarásában megbújó bolt nehezen adta meg magát, aminek részint a szokásos kávés eltévelyedéseink voltak az okai, meg maga a Frari, amiben Canova síremléke miatt muszáj volt bemennünk. A kamasz énem ugyanis ezért lelkesedett a legjobban. Rettentően tetszett az egész (mert nagyon más, mint a többi), így a pestisben elhunyt, de a tömegsírba tétel megúszó Tiziano síremlékére fittyet hányva most is csak ezzel bírtam betelni. A síremléket Canova Tizianonak tervezte, de ahogy ez lenni szokott – anyagi okokból – nem valósult meg. Később mások is bejelentkeztek a síremlékre, amely végül a készítője szíve felett magasodik a Frariban.

Canova sírja

A Frari után viszont már egyenesen a Tonoloba tartottunk, ahol csak olasz vendégek és elképesztően könnyű, habos sütemények fogadtak minket, rendkívül jutányos áron. Ezt követte egy előre eltervezett kávézás a Frarival szemben, majd jöhetett a véget nem érő csavargás, célzottan hazafele, a már bevettnek számító ebéd és szieszta irányába, majd – egy kisebb elalvásnak hála – fejvesztett tempóban ügettünk el az Accadémiába. Az Accadémia furcsa hely. A megvilágítás egyenesen pocsék, a tálalás ósdi, a képek egy része remek, a többi viszont tökéletes lehetőséget kínált nekem, hogy apám hagyatékát átörökítsem.

Apa keze közül közel 400 festő került ki. Nem művészek, hanem iparosok, akik – a művészek egy jelentős részével ellentétben – szakmai ismeretekkel bőséggel rendelkeztek, mind szerkesztési, mind technikai értelemben. Apa maga nem volt tehetséges, de tanárnak nagyszerű volt, szerette az embereit, de a hibákat nem tűrte, hiszen az ő festői számára a pingálás nem önmegvalósítás volt, hanem valódi munka, megélhetés.

Apa magasra tette a mércét, nyugdíjas éveit végigasszisztáltam mellette, megtanulván azonnal kiszúrni a hibát, látni, amit a festő nagyon szeretne, ha nem vennénk észre, és ami egy laikus számára sokszor rejtve is marad. Apa adománya a mai napig az enyém, a legnagyobbaknál is a hibára ugrik a szemem, ami kissé cinikussá tesz és a nonfiguratív felé mozdít.

Ez történt most is, egyszer csak – Giorgione Vihara után – azt vettem észre, hogy erősen középszerű képek során haladunk végig. A Vasari termet a tavalyi tapasztalatok után élből kihagytuk, jöhettek a felújításnak hála egy folyosóra és néhány terembe összehordott alkotások, ahol nagyon hamar kiderült, hogy kinek hány modellre volt pénze, s hogy Tintoretto is követett el hülyeségeket.

Keresd a hibát! :)

Az Accadémia után még rövid ajándékvadászatba fogtunk, ahol rögvest láthatóvá vált, hogy a turistákat magáról levetni kívánó Velence polgárai milyen remek vámot szednek az egy napra érkezőkből: míg a Főcsapáson 4-6 euroért vesztegették az apró muránói díszeket, addig a San Marco mögött ugyanaz 25 euroért talált gazdára. Sőt a lányok tanúi voltak annak, ahogy egy nőre az eladó rákényszerítette, hogy megvegyen egy tárgyat, amit csak kézbe fogott, hogy alaposabban megnézze.

Miután mindenünk meglett, felszálltunk a San Marcoról induló kettesre és hosszan andalogtunk fel a csatornán az alkonyi fények kíséretében, majd kieveztünk a Tronchetto mögé, és mire a Giudecca békésen pihenő palotáihoz értünk, már teljes sötétség borult a városra. A Nők álmosan és fázósan pislogtak, én a szerényen megvilágított várost fotóztam, s élveztem, ahogy hét után, mintegy varázsütésre kiürül a város. Némán, szinte hangtalan úszott fel velünk a vaporetto a Kaszinóig, ahol búcsút intettünk Velencének.