Velence a megunhatatlan, első rész
Velence már egy ideje a lista tetején toporgott. Három éve, az Udinéban töltött nyaralás végén már majdnem elfutottunk, tavaly a toszkán nyaralás végén Milánó csavarta el a fejünket, így Velence szépen, halkan várt a sorára.
Az idei tavasz viszont neki kedvezett. Adott volt egy ocsmány, felvételivel agyonvert telünk, s az én fejemben ott zsongott Donna Leon összes detektívregénye, amelynek főhősével, – az olasz Maigret-vel – Guido Brunettivel már bejártam és végigettem egész Velencét.
Leont nagyjából három éve javasolta valaki egy sajtóvacsora asztaltársaságában, miután a detektívregényekre terelődött a szó, én pedig egy évre rá valahol belefutottam néhány példányba, és emlékezvén az ajánlásra, be is gyűjtöttem azokat. Rögvest egy Tandori fordítással indítottam, amelyben több volt a bájos félmosolyú líra, mint a vér, Velence tökéletes háttérként ringott a horizonton, Brunetti szerethető módon volt nem macsó, csak olasz, és pont annyiszor kért egy kávét vagy egy pohárka bort, ahány sörre Maigret is megszomjazik a párizsi éjszakában.
Brunetti családostul támadott, megismerkedtem Paolával, a főztjével, a két kamasz gyerekükkel és velük vagy általuk Itália észrevétlen a bőröm alá férkőzött.
Már a tavalyi toszkán út is innen eredt, vágytam a kávéimra, a délelőtti ombréra, a sziesztára, arra a finom lassulásra, ami nem lustaság, hanem sokkal inkább bölcsesség. A két hét ezt tökéletesen megadta, s most, a tavaszi szünet előtti tervezgetésben egyszer csak ott termett a mindig kihagyott, de soha el nem feledett Velence, s mi örömmel készültünk a találkozóra.
Én a magam részéről újraolvastam a könyveket, ezúttal sem a gyilkost keresvén, hanem a Tripadvisorba beütögetve Guido és Paola kedvenc helyeit, képernyőfotókra mentve a tippeket, és már a könyv olvastával lassulva a szieszta adta napi rutinba.
Aztán egy szombati hajnalon az összes bőröndünket bemozaikoztuk a csomagtartóba és nyugodt, békés tempóban – amit az osztrák és az olasz útfeltúrások ritmusa határozott meg – elindultunk. Annával az első olasz benzinkútnál teszteltük a tökéletes 1,10-es presszót, majd kora délután már a velencei gáton haladtunk a parkolósziget felé. Előttünk lassan kibomlott a semmivel össze nem téveszthető látvány és én boldogan érkeztem meg Velencébe.
Ahogy már tavaly megtapasztalhattuk, az olaszok nagyon gyerekszerető népség, de egyáltalán nem tekintenek gyerekként a kiskorúakra, ha jegyvásárlásról van szó. Ennek örömére a felkészülési időszak egy részét megint a jegyek optimalizálása tette ki, azaz próbáltam nem elszórni a család teljes vagyonát vaporettojegyekre, amelynek darabját 7 és fél euróért mérik. Ebben a formában a szállásunk elérése 30 euro lett volna, de felfedeztem a találóan People Movernek elkeresztelt kisvasutat, ami 1,5 euroért röpteti át a fáradt utazót Tronchetto műszigetéről a Piazza Romára, ahonnan Velencében minden elérhető gyalogszerrel. Igenám, de a szállásunk pont az anya által csak „Főcsapás”-nak keresztelt útvonalra esett, így a közepesen mizantróp férjem szokásos velencei benyomása rögzült újra: embertelen, céltalan tömeggel kell megharcolni Velencében.
Holott ez nem igaz. Erre rögvest rá is cáfolt a szállásunk, amely ettől a turistafolyótól két calléra helyezkedett el, csendes partra, magányos hídra nézve. Tulajdonképp ez Velence titka: azt a négy-öt pontot odaveti a turistáknak, a többi pedig megmarad neki.
A szállásunk maga volt a tökély, bent is, kint is, tág, napfényes, vízre, szép épületre néző. Tudom, hogy lakhattunk volna kint, de számomra egy hely megéléséhez hozzátartozik az ottlét, ahogy pokrócba csavarva nézem a nappaliból a szemközti templomra felkúszó hajnali fényeket, ahogy a Velencét reggelente fogva tartó párát harapom, miközben lesétálok a boltba a friss péksüteményekért. Ezek legalább annyit érnek, mint a megváltott jegyem a Dózse palotába.
Egyszóval- a fáradt sofőrt hátra hagyva – a Nőkkel délután már a Főcsapáson találtuk magunkat. Míg Londonban adta magát a Big Ben, mint nagy és látványos entrée, Velencében ezt nem tudtam kivitelezni, itt nem lehetett kvázi csukott szemmel elmetrózni a legikonikusabb látnivalóig, itt csupán egyet tehettem, hogy szépen, nagy felütés nélkül megérkezünk.
A jó időre való tekintettel rögvest fagyizni tértünk, a Rómában megszeretett GROM itt is üzemeltet néhány egységet, így azonnal megbízhatóan jó minőségű fagyival nyitottunk, majd a már ritkuló tömegben átvágtunk az ezerszer járt, ismerősen otthonos utakon, ahol reggeliztünk, ahol egykor laktunk, ahol az a pizzéria volt…
Amíg én az emlékeimben utaztam, addig a Nők felfedezték a várost, boldogan fotózgattak, lassan haladva a Szent Márk tér felé… ami nem okozott osztatlan sikert. A galambok miatt. Gyerekkoromban a tömeg és a töménytelen mennyiségű galamb egyet jelentett a Szent Márk térrel. Mára ez úgy módosult, hogy tömeg van és benne néhány pakisztáni, akik etetik az egyébként – tiltó táblákkal – éhkoppra ítélt madarakat, akiket utána néhány öngyilkos hajlamú turista kezébe nyomnak, némi apróért cserébe.
Ha jönnek a carabinierik, mennek a pakisztániak, eltűnnek a galambok, ahogy befordul a sarkon a közeg, a dolog folytatódik tovább, a madarak már pofára ismerik a jótevőiket és eszelős módon lavíroznak a néhány falatnyi elemózsiáért. Rajtuk bukott meg a Szent Márk tér. Zsófi ugyanis retteg ezektől a madaraktól, akikhez néhány jól megtermett sirály is csatlakozik, igaz azok urizálnak, a Florian teraszán hátrahagyott süteményt falják, a nagyérdemű legnagyobb örömére.
Persze mentettem, ami menthető, az árkádok során körbejártuk a teret, gyönyörködtünk a késő délutáni fényekben fürdő campanillében, majd gyorsan kisétáltunk a San Giorgioval szemközti gondolakikötőhöz, átsétáltunk a Dózse palota előtt, el a Sóhajok hídjáig, majd lassan andalogva, az érkező estével haza indultunk.
A bentlakásban az is tökéletes, hogy van hol értelmeset enni. Ez most sem volt másként. Az egykor Standaként üzemelő Coopban mindent megkaptunk, javarészt olcsóbban, mint itthon. Vettünk helyi sajtokat, vadásztam egy üveg venetói charonnay-t, majd otthon egy kiadós vacsorával ünnepeltük az olasz létet.
A város megismeréséhez elengedhetetlennek ítéltem a képtárakat, múzeumokat, de nem szerettem volna túladagolni, így minden teljes napra lőttem egy jegyet és ezt bőven elégségesnek ítéltem. Ami kimaradt, azért meg majd még vissza lehet térni. Első napra a Dózse Palotát vettem célba, ami nem volt egyszerű, mivel eleve nem lehet csak a Dózse Palotába jegyet venni, bármennyire is törekedtem a rendszer meghackkelésére. A Szent Márk tér összes múzeumába ki kell váltani a jegyet ehhez az egyhez.
A Dózse palota megtekintése előtt azonban tervezetten eltévedtünk, azaz elindultunk felfedezni a szállásunk környéki callékat, amiből az lett, hogy egyrészt rengeteget időztünk különféle hidakon, majd megnéztük, amíg egy bácsi – hazacsónakázva a bevásárlásból – bemászik az ablakán, a leglehetetlenebb, legszűkebb átjárókon át csodás terekre jutottunk, ahol jutalmul ittunk is egy-egy kávét. A kávéivás a levegővétellel vált azonos természetűvé, szerencsére minden harmadik-negyedik bolt után várt ránk egy aprócska üzlet, ahol a hibátlan espressot a legnagyobb természetességgel mérték nekem.

Santa Maria dei Miracoli mögötti tér lett az egyik kedvencem. A templom a velenceiek kedvence, itt szeretnek házasodni.
Bár az előrejelzések banánérlelő tavaszt ígértek, az olasz égbolt elborult, és mire a Szent Márk térre értünk – valami egészen furcsa kitérőt követően – már erősen szürkébe fordult az idő, és az eső ígéretét hozta a csontig hatoló hideg. A Nők fáztak, bár egy igazán látványos – és a jelek szerint nekünk minden olasz városban kijáró – zászlós felvonulás részesei lehettünk, a végén már vágytuk a Dózse palota – ha nem is fűtött, de – szélvédett termeit. Így aztán a sort kikerülve, az előre megváltott jegyeinkkel pikk-pakk a palotában termettünk, amely mindenkinek Krakkót juttatta eszébe, nem is egészen véletlenül.
A terek szépen bomlottak ki sorra, az ezer és egy tanácsterem funkciója sok esetben rejtve maradt, bár ha az ember belegondol, hogy egy ilyen parányi városállam mi fölött regnált, akkor rögvest érthetővé válik a szövevényes apparátus, amely ennek a legfölözésére, kontrollálására jött létre. Minden teremben jártunk, megtekintettük a rágalmak számára fenntartott postaládát, majd a Sóhajok hídján keresztül alászálltunk az – egykor Casanovának is otthont adó – börtönbe.
Az igazi büntetés azonban ezután következett: amíg mi bent voltunk, tovább hűlt az idő, így aztán haza indultunk, ahol egy gyors, meleg és olaszos ebéd után sziesztáztunk egy keveset, majd a felhők odébb vonultak és mi estig a várost jártuk, néztük a délutáni napfürdőjét vevő Rialtot, felfedeztük a posta helyén nyílt luxusáruházat és minden, a Grand Canale-ra kifutó callé végébe kisétáltunk gyönyörködni és fotózni.
15 évvel ezelőtt Velencében mondtam le a videózásról. Nem sokkal előtte – a Nők érkeztére való tekintettel – szereztünk egy kompakt kis masinát, amivel meg kívántuk örökíteni őket, és főpróba gyanánt Velencébe is magunkkal vittük a gépet, ahol a férjem fényképezett, én meg a masinával játszottam. Egészen addig, amíg az operatőr felmenőkkel rendelkező férjem úgy nem érezte, hogy szakmai alapokra kell helyeznie a felvételkészítéseimet, és én, az Accademia hídjának tetején egy röpke pillanat alatt elvesztettem minden érdeklődésemet.
Most viszont egy szuper géppel a kezemben jártam a várost. A Honor csúcskészülékével, a View20-szal kézenfogva öröm volt a fotózás, a masina mesterséges intelligenciája jól igazodott az elképzeléseimhez, én megszerkesztettem a képet, ő meg megtett mindent azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle. Jó párost alkottunk, én ügyeltem a témára és az aranymetszésre, a Honor pedig alám tette a technikai feltételeket. Nem lettek bebukott képek, ellenfényben is csodálatosakat alkottunk a Grand Canale-ról, még éjjel is tudtunk értelmes képet készíteni, imbolyogva, kézből, egy vaporetto fedélzetéről.
Egyszóval az utolsó fénysugarakat is befogtam a gépbe ezen az estén, majd szépen hazasétáltunk, leraboltuk a Coop-ot, anyázva az árakon, hüledezve a választékon, és aludni tértünk.





























