Toszkána, első felvonás

Hosszan készültem az útra, érlelgettem magamban. Mörk Leonóra A porcelánlány regénye után szinte éreztem, ahogy a Balti-tenger fövenye elnyel, ahogy belesüppedek egy bérelhető kosárfotelbe, kezemmel ernyőzött szemem a látóhatáron imbolygó sirályok röptét követi.

Aztán elkezdtem rendszerbe foglalni az utat, a gépemen sorra nyíltak a különféle szállásadó oldalak, a google maps és a Michelin sitejain követtem a tervezett útvonalunkat, papírhalmokat írtam tele megtett kilométerekkel, lengyel és német szálláshelyekkel. Nagyjából négy nap után minden összeállt. Megvolt az útvonal, a szállások, minden. Én meg ültem a gépem előtt, néztem a sok adatot és rájöttem, hogy teljesen másra vágyom.

Toszkánára.

Bár a Balti-kalanddal nem ért fel, de azért a toszkán házkeresés is sokat kivett belőlem, az elképzeléseimből nem szerettem volna alább adni, de mivel egyik napról a másikra nem lettem milliomos és számos más lelkes utazó is hasonló körökkel rótta a netet, így vészesen fogyatkozott az időm, hogy értelmes áron megtaláljam álmaim átmeneti otthonát.

Nálam a szállás a racionalitás és a beleszeretés furcsa keveréke. Sokszor túlzottan ragaszkodom az elveimhez, máskor meg meglátom a helyet és tudom, hogy ott kell laknom. Most inkább egy álomképet kergettem, Durrell eperpiros villáját a toszkán dombok között. A tenger nem szerepelt az álmaimban (ami jót tett az árfekvésnek), csak sok-sok domb és ciprus. Meg egy medence, egy magányos medence, ahol nincs másik család, más kölyke, más hangja, csak az én csendem.

Két nap vadászat után megleltem. Az Arezzo és Siena között megbúvó házban csak az idős művésznő lakik, írta a site, aki idejének egy részét távol, Rómában tölti. Az árnyas, dombvidékre néző medence és az ízléses, nagypolgári múltat sejtető, enyhén bohém berendezés elnyerte a tetszésünket, Louisa asszony társbérlőket kapott, közel két hétre.

Persze nem egyenesen Toszkánába lőttünk ki, hanem először visszatapsoltuk a nagyon szerethető Ljubljanát, egy ölelés, egy Tivoli parkbéli heverés erejéig, amit mi a férjemmel még megfejeltünk egy különleges estével. A férjem kiskora óta rádióamatőrként tengeti az összes szabadidejét, és minden lelkesedéssel űzött hobbi esetében, itt is megvannak a maga, szintén kissé fanatikus ismerősei, barátai, akikkel a világ bármelyik táján szívesen fut össze. Európában ebben sok különös nincs, de klassz sztorink van egy madeirai találkozóról, és tavaly egy helyes lengyel amatőrrel is sikerült összefutnia Panama és Costa Rica határán.

Jegeskávé a Tivoli parkban

Egyszóval az utazás első estéjére már volt egy találkozónk. A városban tett nagyobbacska séta, ljubljanai kánikula és a szállásunkon hasító wifi a Nőket maradásra késztette, mi viszont elindultunk a Tivoli park oldalában meghúzódó hatalmas Union sörgyárhoz, hogy a sörkertjében találkozzunk a férjem jugoszláv kapcsolatával. Míg ők a rádióamatőrök titkos nyelvén beszélgettek, addig én a hely söreit teszteltem egy könnyed vacsora mellett. Aztán a kora este tisztes sötétségbe fordult, és a sörgyár bejáratát elözönlötték a látogatók, ugyanis – Antwerpen után itt is – sikerült belefutnunk a Múzeumok éjszakájába. Egy darabig csak figyeltük a csoportokat, majd a vacsora végeztével, a helyi kapcsolatunk rövid egyeztetését követően, mi is részt vehettünk a sörmúzeum túráján, amit csak nekünk, hármunknak tartottak. A rendkívül izgalmas,  nagy múltra visszatekintő Union felkeresését ezentúl minden Ljubljanába induló ismerősünknek erősen javasolni fogom.

A Unionnak remek sörei vannak

A sörös, gyaloglós nap után pihentető, de rövid álomba merültünk. Másnap gyakorlottan pattintottuk össze a csomagjainkat és már útra is keltünk, hogy minél hamarabb felhörpinthessem az első olasz presszómat.

Esküszöm, nem tudom, hogy hogy csinálják, de az utolsó toszkán benzinkúttól a milánói Dóm mögötti vagy az Aranyművesek hídjának lábánál meghúzódó puccos kávézóig mindenütt 1 euro 10 a presszó, ami friss, nem karcos, gyönyörű cremája és kellemes utóíze van. Egy ideje idehaza már felhagytam az ismeretlen helyen való kávéivással, annyi rossz élményem volt, de az olasz autópálya egyik első benzinkútján most is boldogan konstatáltam, hogy lám, az olaszok még mindig tudják, hogy kell lefőzni azt a kávét.

P.s.: Természetesen a milánói dóm mögött a bárpultnál, állva elfogyasztott kávé ennyi, ha le merészelünk ülni, akkor ennek többszöröse, alaphangon 4-5 euro.

Amíg én elmerültem a csodálatos kávé élvezetében, addig a család többi tagja akut éhezésbe kezdett, így azon is segítettünk, egy tökéletes sonkás, bivalymozzarellás bőségtállal megünnepeltük, hogy a taljánok földjére értünk, majd rátekintettük az óráinkra, telefonjainkra és tempósan visszapattantunk az autóba, mert négykor jelenésünk volt.

Első olasz ebédünk

A nyaralásaink megkomponálásánál az útikönyvek javaslatai mellett a saját hobbink és a barátaink, ismerőseink tapasztalata az, ami kiadja végső tervet arra nézvést, hogy mi legyen az, amit be tudunk és be szeretnénk fogadni a minket körülvevő környezetből. Ennél a nyaralásnál biztos pont volt a pihenés, a tavalyi körtúra után inkább csillagtúrában gondolkodtam, ahol egy nap pihenés és egy nap városnézés váltja egymást.

Miután a kedvenc cukrászaimat kifaggattam, hogy hol érdemes Rómában vagy épp Sienában fagylaltozni és a művtöris bakancslistámon szereplő tételek egy részét is hozzápöccintettem a to do listához, eszembe jutott, hogy a Toszkánában játszódó filmek közül – a nagy családi kedvencnek számító – Sok hűhó semmiért helyszínét is fel lehetne keresni. Kis netes kutakodást és egy röpke insta párbeszédet követően már le is pacsiztam velük, hogy megyünk. A Mona Lisa szülőházaként is számon tartott hely most borászatként és luxusszállóként üzemel, amelyet főleg esküvői helyszínként értékesítenek. Értelemszerűen a kert láthatását bizonyos anyagi feltételekhez kötötték, de a Nőkkel úgy döntöttünk, hogy minden pénzt megér Benedek és Beatrice nyomába szegődni, főleg, ha Kenneth Branagh és Emma Thompson az, akinek lábnyomában járunk.

Mivel képlékeny volt a programunk, így a délután négy órás kurzusra foglaltam jegyet, amit a hosszas ebédeléssel, néhány toszkán domb megmászását követő működő benzinkút keresésével el is szalasztottunk, és csak fél öt felé értünk a helyszínre. Itt megtudtuk, hogy a következő túra hatkor esélyes és mi éreztük, hogy addig nem kívánunk várni. A tipródásunk, vagy a kivörösödött szerencsétlen fejünk láttán a minket tájékoztató pincér megenyhült, s megengedte, hogy hátramenjünk az impozáns teraszra. Ahol mi jó másfél órára ott is felejtettük magunkat. A táj varázslatosan terült el a villa alatt, a filmből oly jól ismert épülettel és kerttel meg képtelenség volt betelni. Így aztán hosszan ücsörögtünk, minden szögből lefotóztuk, belélegeztük a toszkán esszenciát az érkezésünk első órájában. Nem véletlen választották ezt a helyet, egyszerűen minden megvolt benne, amire csak az ember szíve vágyhat.

Nehezen is távoztunk, de volt egy pont, ahol már éreztük, hogy a teljes pofátlanság határát súroljuk azzal, hogy nem a kötelező túra keretében, súlyos összegeket a recepción hagyva vált valóra ez az álmunk.

A villát egy másik villa követte, ezúttal már a miénk, ahova kora este érkeztünk meg. A hely gyors feltérképezése után a férjem pihenni vonult, mi pedig a Nőkkel a nappali ablakából oly távolinak tűnő, de húsz perc sétával megközelíthető Monte San Savino városkájába igyekeztünk, vacsorázni. Az előkészítési munkálatok során boldogan konstatáltam, hogy a középkori városkában ha nem is sok minden, de egy kifejezetten jó pizzéria található. Az Arte Pizza di Elisa Galli hibátlan pizzák széles választékával és egy semmilyen nyelven – ok, az olaszon kívül – nem kommunikáló pizzamesterrel fogadott.

A kissé nehezen összehozott, de hibátlan pizzavacsora után bejártuk a kicsinyke várost, fagylaltoztunk egyet, majd a vaksötétben hazaindultunk. A langyos nyári estében azonban nem csak mi lődörögtünk a környéken, hanem sok száz szentjánosbogár lejtett táncot körülöttünk. A fényszennyezés teljes hiánya csodákra volt képes, csak a fel-felvillanó fényeiket láttuk a mező felett, a bokrok között, mindenütt. Még a kertünk is tele volt ezekkel az apró felvillanó ledfényekkel.

Monte San Savino

Másnap belaktuk a villát. Reggeli elfutottunk bevásárolni, csak a legszükségesebbeket: mozzarellát, grissinit, aperolt, sok-sok paradicsomot, gyümölcsöt, sonkát, olíva bogyót, kenyeret, majd a zsákmánnyal boldogan hazatértünk, s levonultunk a medencéhez pancsolni.

A toszkán nyár még épp csak berúgta a motorokat, így a hűvös éjszakák után kellett egy kis idő, amíg hozzáedződtünk a medence vízéhez. Utána viszont kirobbantani nem lehetett minket. Nekem a kedvenc helyem a szemközti dombon álló villára néző sarok lett, amelyre egy fügefa vetett árnyékot. Itt nagyokat lehetett mélázni és az árnyékba húzódva, a matrac tetején hatalmasakat aludni.

A napi prücskörészés végére egy kis városi sétát is biggyesztettünk, ahol javában pezsgett az élet. A helyi erők gyakoroltak a hó végén megrendezésre kerülő városi napokra, amelyet szinte minden toszkán kisvárosban ekkorra időzítenek. Szóltak a dobok és a harsonák, pörögtek, szálltak a zászlók és a csípős megjegyzések, ha valaki kiesett a ritmusból vagy – nem adj’ Isten – elejtette a neki szánt zászlót.

A következő napunk Sienába vezetett. Az olaszoknál nem tudom régebben mi volt a módi, de most már nagyon szigorúan veszik a városi parkolást, közlekedést, így minden kirándulásunkat komoly kutatómunka előzte meg, hogy a 100 euro alapbírságot maga után vonó ZTL zónán kívül találjunk parkolóhelyet. Sienában a zónahatáron lőttünk egy aprócska parkolót, majd úttalan utakon odakeringtünk, nagyjából három középkori városba felcsavarodva. Siena kissé bágyadtan várt minket, a reggeli kómába még alig lézengtek a bazilika előtti téren.

Siena bazilikájának érdekes története van: az eredeti templom köré épült fal ugyanis egy monumentális, de látványosan félbe szakadt építkezés mementója. A sienaiak a nagy jólétben azt eszelték ki ugyanis, hogy a korábbi katedrális kibővítik. De nem ám egy-egy oldalhajóra gondoltak, hanem arra, hogy az addigi főhajót kereszthajóvá degradálják, és arra merőlegesen felhúznak egy irgalmatlan nagy épületet. Ennek lelkesen neki is fogtak, de egy hatalmas, a város lakosságát tizedelő járvány és az azt követő anyagi bizonytalanság megtorpantotta őket, maradt a látványos torzó, a tervezett főhajó bejárati oldalával, amelynek tetejéről fantasztikus panoráma tárul elénk. De nem csak a panoráma végett érdemes felmászni a templomfalban, hanem azért is, hogy érezzük a tervezett épület monumentális voltát. A falban egy soklakásos társasház is elférne, szép és hatalmas termek során juthatunk fel a tetejére.

A soha el nem készülő főhajó fala, mögötte a bazilikával

Maga a bazilika is gyönyörű, igazi iskolapéldája a környék építészetének, minden megvan benne, amitől szeretni lehet, de számomra mégis az azt körbeölelő tervek váltak igazi kedvencekké. A katedrális után feltérképeztük a várost, megkerestük a hírneves főteret, amelyet a fal tetejéről már gondosan szemrevételeztünk. A terrakotta téglával kirakott félköríves, kagylóra emlékeztető, színházi nézőtérre hajazó főtér valóban bámulatos, főleg, ha az ember el tud vonatkoztatni az itt feltétlen felbukkanó hordáktól.

Falról fotózott főtér

A jelen kor turistahordái pont olyanok, mint a zombik. Bedrótozva, a hallottakra koncentráló ködös tekintettel vonulnak, mindenki a maga kicsi világában. Nincs beszélgetés, nincsenek adekvát kérdések, nincs egyéni eltévelyedés, elől megy a harlemi furulyás, az idegenvezető és titkos szavakat duruzsol egy mikrofonba. Mögötte pedig a zombihadsereg, aki mindent elkövet azért, hogy az adóvevő szórási körzetén belül maradva le ne csússzon egy-egy információmorzsáról. És ebben nem csak ez a szomorú, mármint az, hogy így fogad be egy város, így éli meg a nyaralását, hanem az is, hogy olyan kíméletlenséggel tapos át rajtunk, hogy jobb az ilyen hordák elől elmenekülni.

Egyszóval a főtéren túl sok volt a zombi meg a fityfene árus, így inkább a városban elveszést választottuk. Mielőtt azonban rátértünk volna Siena sétaútjaira, gyorsan megkerestük a Nanninit, amit többen is javasoltak, mint Siena legjobb cukrászdája. A Nanniniben nyugalom fogadott. Asztalt kerítettünk, majd kávékat, a Nőknek a híres fagylaltjukat és ültünk.

Mindenből van apró, hogy kóstolni is lehessen

A többiek pihegtek, én meg figyeltem, ahogy a város legjobb cukrászdájába betérnek a helyi utcaseprők, isszák a pultnál a feketét, jönnek a helyeik, kikérik a pohárnyi fehérborukat és úgy éreztem, itt az idő a teljes asszimilációra. A tavaszom Donna Leon könyveivel telt, egyikről gyújtottam a másikra, faltam Velencét, imádtam a Brunettiket, és mélyen egyetértettem az étkezési szokásaikkal. Így aztán Brunetti felügyelő és a helyi erők nyomdokába léptem és egy pohárnyi fehér borral, meg némi rumbabával fejeltem meg a délelőttömet. Csak javasolni tudom.

Siena koncentrikus utcái hamar elnyeltek minket. Egyszer kibukkantunk a San Francesco katedrálisnál, amely ürességével felemelő élményt kínált, máskor egy apácarend udvarára tévedve néztük a szintén városnapokra készülő zászlólengető fiatalokat, és áldozatául estünk az egyetlen turistacsapda pizzázónak, ami nem volt rossz, de szeretek kiírt árak alapján tájékozódni és a számlát sem vetem meg. Délutánig csavarogtunk, csodás kávégép boltokban jártunk, majd este újra felsétáltunk Monte San Savinoba, de csak azért, hogy mozogjunk egy kicsit.

San Francesco

Következő utunk Arezzoba vezetett. Itt is a zóna mezsgyéjén találtunk egy pöpec kis parkolót, majd elnavigáltam a csapatot Giorgio Vasari házához. Odaúton töményen kapták a művtöris ívet, már majdnem meg is voltak illetődve, mire a házhoz értünk. A ház bejárása és a festmények megtekintése után egységes álláspont alakult ki a családban: Vasari nagyon jól tette, hogy építészként és vitriolos tollú életműíróként tevékenykedett. Csak a festményeit tudnánk feledni.

Gondoltam, akkor mutatok valami szépet. A város egyik levitézlett kinézetű, ódon templomába kalauzoltam a társaságot, ahol a reneszánsz egyik legnagyobb festőjének, Piero della Francescának a freskóit lehetett megtekinteni. Én aléltam, ők egy idő után unták a dolgot, holott a pasasnak arany keze volt, elképesztően szép, letisztult és modern alkotásokat hagyott hátra.

A kombinált jegyünkhöz egy altemplomi séta is társult. Kint tombolt a délutáni meleg, így nem kellett kétszer javasolni az altemplom megtekintését. A kirándulásunk egyik legszebb kiállításába csöppentünk bele. Az elmúlt 100 év olasz divatját felvonultató tárlaton nem csak ruhákat, kiegészítőket és a mindennapos élet használati tárgyait mutatták be, hanem külön termet szenteltek a harmincas évektől felfelé ívelő karrierre szert tett Ottorino Mancioli zseniális akvarelljeinek, amivel szívem szerint körbetapétáznám a lakást.

Nem kérdés, hogy ki van a képen

A könnyed elegancia, a lendület, az egyedi, de jól érthető látásmód egy elképesztő elegyét alkotta meg a művész. Minden képéről sütött, hogy görcs nélkül, csuklóból dolgozott, tudta, hogy mit szeretne látni a papíron és nem nagyon nyúlt mellé. Teljesen belehabarodtunk, fix, hogy egy reprója lesz valamikor, ha végre rájövök, hogy honnan tudom megrendelni.

Leleplezett Nők

A kultúrsokk után fagylaltozni tértünk, majd jött a céltalan csatangolás, a város zegzugainak gondos felfedezése, az utolsó felfelé vezető utca megmászása és a menetrendszerű éhezés.

Mivel ezen az estén helyben kívántam étkezni, így előzetes kutatásokat végeztem, hogy árérték arányban hol lesz az a hely, ahol a legjobbat fogjuk kapni. A sok keresgélés végén az automata az Antica Osteria L’Agania nevű helyet dobta ki, a főutca oldalában hegynek futó girbegurba utcák egyikén. A hely valószínűtlenül lepukkant, de barátságos külsővel és meglepően erős telt házzal bírt, amiben pont egy darab négy személynek való üres asztal árvállt. Gyorsan helyet foglaltunk, majd hosszan tanakodtunk és nehezen, de rendeltünk. A kiszolgálás kaotikus volt, a hely cuki, az étel hibátlan.

A férjem paradicsomos pacalt evett, Zsófi minestrone levest és paradicsomos házi tésztát, Anna nagy szemű babból készített salátát tonhallal, én meg egy igazán jó carpaccio-t, amin hegyekben állt a környéken szedhető friss szarvasgomba. A helyet csak javasolni tudom, de ha lehet, akkor érdemes előre foglalni. A kiszolgálás mibenlétét jól példázza, hogy az Arezzo-i városnapok ( zászlós felvonulás, mint a többi helyen, muzsikával, dobszóval) kapcsán felvonuló városrészek képviselői (megfelelő színű sálban, ingben, zászlóval) pont az étterem előtt vonultak el. A kíváncsibb turisták mellett, a teljes, egy főt számláló személyzet is a parányi étterem ajtajában tömörült, és szájtátva nézte a nyalka legényektől az idősebb urakig az összes hadra fogható helyit felvonultató eseményt.

Kívülről ennyi az egész