You are here: Home > Éttermekről, cukrászdákról, Nincs kategorizálva > Irány Szekszárd!

Irány Szekszárd!

A különféle borvidékeken tett kora téli kalandjaim sorát múlt héten egy szekszárdi kirándulással gyarapítottam. A Mészáros Borház meghívásának eleget téve, ellátogattam Szekszárdra, ahol a tavasszal már egy étteremteszt erejéig megfordultam. A tavaszi élmények után egyértelmű volt, hogy ha esik, ha fú, újra szeretnék Vörös Krisztián konyháján kosztolni, s nagyon vonzónak tűnt a lehetőség, hogy a szőlőbirtok egy részét is megnézhetem, barangolhatok Szekszárd környékén.

Míg Pesten ónos eső, jégdara és hatalmas hópelyhek jelentették az időjárást, addig délen a csípős hideghez derengő napsütés társult. Kihasználva a majdnem jó időt, hamar hátrahagytuk a csomagjainkat a Hotel Meropsban, s nagyon tempósan, egy-egy dzsippel nekiindultunk a domboldalnak.

Míg nyáron a zöldellő, ősszel szőlőben gazdag, színejátszó tőkék várják az embert, addig a november vége már mást mutat, ilyenkor látni igazán – legalábbis az én laikus szememnek ilyenkor tűnik fel – hogy milyen rendezett, művel, karban tartott a szőlő, mennyi munka van benne, mennyi idő, odafigyelés. A kopáran pihenő domboldalakban haladó sorokból egyfajta nyugalom árad, s a kora téli tájban is elbűvölő a szőlő.

A kirándulás első állomása a Mészáros család régi tanyája, a ma is aktív borospince volt, hol rögvest négy tétellel ismerkedtünk meg. A legközérthetőbb, számomra épp ezért nagyon vonzó 2015-ös Malbeck-kel nyitottuk a sort, amelyet Mészárosék 2007-ben ismertek meg Argentínában. Az ismeretségből szerelem lett, majd fél hektárnyi területen malbecket ültettek, s 2011 óta palackozzák. A malbeckben mára már nem csak ők látnak fantáziát, ezt mutatja az is, hogy most már bejegyzett a szekszárdi borvidéken. A simulékony, szeretni való, baráti borozásokhoz tökéletes ital után 2015-ös Bodzás Kékfrankost kóstoltunk, amelynek a különlegessége a dűlőben rejlik. A Bodzás dűlő 1971-ben telepített tőkéi egy délnyugati, vörösagyagos talajjal bíró katlanban helyezkednek el, így a benne termő szőlő karaktere sokban eltér a többi területen található kékfrankosoktól: A Bodzásban lazább fürtű, apróbb szemű, édesebb szőlő terem.

A kékfrankost egy szintén 2015-ös Syrah követte. Ez az a szőlő is újoncnak számít a környéken, akárcsak a Malbeck, szintén 2011 óta szüretelik, s szeretik, mivel kifejezetten jó partnere a többi vörösnek, a cuvéekben remekül megállja a helyét. Amíg kóstoltunk, s a testes vörösek mellé haraptuk a mangalicaszalámit, a hihetetlenül finom májas (naná, kár kenyérre kenni), ettük a jóféle sajtokat, addig azt is megtudtam, hogy a szőlő édessége függ a levélzettől. Eddig abban a hitben éltem, hogy szőlő magas cukortartalmát egyértelműen azzal lehet a leginkább elősegíteni, ha kiritkítják a leveleket, hogy a nap közvetlenül a fürtöt süsse. Erre most kiderült, hogy nem, a leveleknek pont ekkora szerepük van a tökéletes cukortartalom elérésében, sőt bizonyos mértékben azért is kell a tőkén hagyni a leveleket, mert nem csak napkollektorok, hanem védelmet is nyújtanak a sokszor agresszív sugárzás elől, védik a fürtöt, hogy a napfény ne tudja szétégetni a gyümölcs savait. A klímaváltozás is benne van ebben, erősebben süt a nap, s jobban is cukrosodik a szőlő.

A Syrah után egy újabb, könnyen társítható bor következett, a 2015-ös Cabernet Frank, amely nélkül elképzelhetetlen egy igazi, szekszárdi Bikavér. A francia és magyar hordókban érlelt bor komoly előírásoknak megfelelően válik majd a környék emblematikus italának részévé. Zárásnak egy kis Sauvignon Blanc-t kóstoltunk, majd újra dzsipre szálltunk, s a derengő fényekkel tarkított délutánba bevettük magunkat a löszfalak közt kanyargó útra, a helyi Grand Canyonba, ahonnan kibukkanva elértük a zarándokhelyként, találkozási pontként is ismert és kedvelt Remete-csurgót, amelynek a vizét a helyiek előszeretettel isszák.

Itt megpihentünk egy kicsit, majd megnéztük a Bati-keresztnél lévő kilátót, a hideg szél ellenére felmentünk a kilátó tetejére. A táj kopáran, de fenségesen terült el alattunk, s mi egy-egy pohárnyi Grand Antiqua borral koccintottunk az egészségére.

20161116_152307_Richtone(HDR)_resized

Ekkorra  már – a sok kóstoló ellenére – erősen fáztunk, így ideje volt visszatérni a Hotel Meropsba, ahol Vörös Krisztián egy laktató, melengető vacsorával (estebéddel) várt minket. Krisztián konyhájában azt szeretem, hogy jó érzékkel bánik az alapanyagokkal, mennyiséget ad, de nem töm, nem elégszik meg azzal, hogy néhány fricskával elterelje a figyelmünket, amit látunk, az ízben, állagban is tökéletesen működik.

A mostani vacsora is ezt példázta. Az előételnek kínált, pácolt szarvabélszínnel koronázott zellersaláta kisimította az idegeinket. A kakukkfűvel, borssal, babérral, borókával és szegfűszeggel pácolt, vékony szelet hús és az alatta pihenő, karakteres, de mégis finoman háttérbe húzódó saláta tökéletes entrée volt.

Ezt követte egy házilag füstölt libamellel gazdagított sütőtökkrémleves. A könnyed, hihetetlenül selymes állagú krémlevest nem nehezítette el a hús, a füst finoman átjárta az egész ételt, a pirított magvak is segédkeztek az extra textúra jelenlétének erősítésében, s a leves tetejére fújt laska gombából készített “parfüm” illatában is egészen komplex élménnyé varázsolta a levest.

A gombás vonalon továbbindulva, meleg előétel gyanánt egy favágónak is elegendő, vargányával és erdei gombákkal kevert házi gnocchit kaptunk. A házi krumpligombóc receptje messze eltér a megszokottól, Krisztián először lesüti a krumplit, majd így reszeli le, ad hozzá kellő mennyiségű libazsírt és többféle liszttel, búzadarával dolgozza össze. A ház specialitásának számító gnocchit – a józan eszünk sugallta vészjelzések ellenére – szinte az utolsó falatig befaltuk, pedig hátra volt még a főfogás.

Az egyszerűségében remek szűzérmék omlósan kellették magukat a tányéron, a blansírozott, serpenyőben, kevés zsiradékon átfuttatott zöldséggolyók, a roppanós, illatos édeskömény és az elképesztően finom borsmártás pompás fogássá szerveződött, amit egy szeletnyi sült libamáj koronázott meg.

Az ételsort egy – Krisztián filozófiájára oly jellemző étel – szeletnyi túrótorta zárt. Házias, hibátlanul elkészített darab volt, amely nem akart többnek látszani, mint ami. Nem volt a végtelenségig újragondolva, csak benne volt, aminek benne kellett lenni, s úgy készült el, hogy a legjobb formáját hozza. Morzsáig eltüntettük.

mészáros

A vacsorát követően átsétáltunk a Mészáros Borházba, ahol életünk nagy feladata várt ránk: elkészíteni a saját bikavérünket. A különféle mérőeszközökkel és rengeteg borral ellátott asztalnál egy rövid pillanatig elfogott a rettegés. Én, a vállaltan laikus mégis hogyan fogok iható házasítás készíteni? Bizonytalanul körbenéztem, s megnyugodva láttam, hogy nem csak én küzdök a megtisztelő feladata hozta ambivalens érzéseimmel. Szerencsére hamar megszületett az a bölcs döntés, hogy közösen, házigazdáink és borban jártas kollégáink együttműködésével alkotjuk meg a túra közös bikavérét.

A magam részéről sejtettem, hogy a bikavér előállítása bizonyos szabályok betartása mellett történhet csak meg, de a 2016-os évi szabályok olvastán enyhe túlszabályozottságra kezdtem gyanakodni. Végül, a leírások mentén, s késhegyre menő viták mellett négy cuvéet alkottunk. A fejlődés egyértelműen látszott (kivéve a másodikat, az egy fatális tévedés volt) az egyes és a hármas házasítás összes jó tulajdonsága a negyedik bikavérben összpontosult. Nagy megelégedésünkre szolgált, hogy a házigazdáink is jónak ítélték az italt, s a győzelem boldog tudatában vonultunk le a Mészáros borház pincéjébe, hogy további tételek kóstolásával mélyítsük az ismereteinket.

2016-11-16-21-48-14_resized

A Mészáros Borházat télen is érdemes felkeresni. A dűlőtúra mellett szuper kóstolásokon vehetünk részt, s ha már Szekszárdon járunk, akkor a Merops hotel kínálta kényelmet és a Vörös Krisztián által vezetett kitűnő konyhát is ki kell élvezni.

Irány Szekszárd!

MMM_3831_v

 

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Comments are closed.